Milyen tapasztalatok vezettek a munka teológiai alapjának vizsgálatáig?

Számomra ez részben tudományos kérdés: egy amerikai iskolában elvégeztem egy doktori programot, melynek segítségével szerettem volna átgondolni, mit csinálok lelkészként és miért. A képzés része volt egy Magyarországon szervezett konferencia a munka teológiájáról, amely végül a dolgozatom témáját adta. Ennek a mellékletében a Miatyánk sorain szűrtem át a munkáról való gondolkodást. Református lelkészként az „orando et laborando” azaz „imádkozva és dolgozva” örökségébe álltam bele, ahol a két kifejezés „és”-sel van összekapcsolva. Van-e jelentősége az Isten országa szempontjából annak, hogy én hogyan vakolom a falat, vagy hogy egy étteremben hogyan főzök szakácsként, vagy egy irodában hogyan töltöm ki a táblázatokat? Vagy hogy a kísértések hogyan jelenhetnek meg a munkában azon túl, hogy a főnök ne kezdjen romantikus kapcsolatot a titkárnőjével? Hogy vannak gonosz rendszerek, társadalmi rendszerek, munkakörülmények, amelyekkel szembe kell fordulni Isten nevében? Azt gondolom, ezek nem a hajuknál fogva előrángatott kérdések.

Másik oldalról ott van a személyes megközelítés: villamosmérnöknek készültem, egyetemi tanulmányaim alatt mondta azt Isten, hogy engem lelkészként akar használni. Családi örökségem pedig egyfajta szegény kisgyermek panaszai: szüleim jogászként dolgoztak, gyakran otthon is, a munka leküzdés előtt álló falként választott el minket egymástól.

Létezik református munkaetika?

Igen, ha ez a szópár egy domain neve lenne, azonnal le kellene védetnünk. És itt nem csak Max Weber elméletére gondolok, hanem visszamennék egészen a reformációig, amely határozott irányváltást jelentett a munkához való viszonyulásban. Tudniillik Luther Márton a „Mindenki maradjon abban a hivatásban, amelyben elhívatott” igerész német fordításában a hivatás szót „der Beruf”-nak fordította, arra utalva, hogy a civil foglalkozásában maradjon meg az egyén a középkori felfogás szerinti papi hivatás helyett. Legjobban a sajtkészítők példájával tudnám illusztrálni: a trappista szerzetesek alig várták, hogy jöjjön a harangszó, hogy otthagyják a munkát és mehessenek imádkozni, hiszen az a szent idő. Aztán jön az evangélikus sajtkészítő, aki nem megy el imádkozni, hanem munka közben is az Erős vár a mi Istenünk-et énekli és magasztalja az Urat. Nem szent idő, nem szent tér, hanem szent kapcsolat Istennel. A református sajtkészítő ettől annyiban különbözik, hogy jobb sajt készítésére törekszik, mert azzal is Istent dicsőíti. Tehát nem a munka helyett, még csak nem is a munka közben, hanem a munka által végzett istentisztelet a mi örökségünk. Ennek ellenére nem érzem, hogy ma ez a sajátos istenkapcsolat és munkaetika református közbeszédünk tárgya lenne.

Mire lenne ehhez szükség?

A misszió oldaláról közelíteném meg a kérdést. Az Isten küldetésében való részvételünk csak a lelkek megmentését jelenti? Vagy ott van benne az emberiség élelmiszerrel és tiszta vízzel való ellátása is? Ha arról beszélgetünk, hogy a keresztyén embernek mi dolga a világban, akkor elérkezünk a munkához. Forradalmi gondolat, hogy a munkámra Isten szolgálataként tekintek. Valószínűleg akkor lehetne ezt jobban tematizálni, hogy ha az emberek megébrednének, és egész életüket Istennek szeretnék szentelni. És akkor óhatatlanul beszélni kell arról, hogy mi van az istentiszteleten és a gyülekezeti szolgálaton túl.

A gyülekezetnek feladata ennek felismertetése?

A gyülekezet egyik feladata a tanítás, hogy eligazítást adjon az emberek számára az élet kérdéseivel kapcsolatban. Ezt akkor tudja betölteni, ha képes elemelkedni a tükör elől, és nem állandóan önmagát nézi, és azzal foglalkozik, hogy hány csoportom, mennyi vezetőm van, milyen az imaéletünk és milyen szerető a közösségünk. Ezek borzasztóan fontos kérdések, de nem elegek. Észre kell venni, hogy egyébként minket küldenek ebbe a világba, hogy áldássá váljunk, és ha a gyülekezet ezt felismeri, akkor egyből fontossá válik, hogy mi a foglalkozásunk. Jézus nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő adja életét váltságul sokakért. Az egyház pedig nem tud másképp hűséges lenni az Urához, csak akkor, ha szétosztja magát a világ számára. Gyakran másból sem állunk, mint a magunknak való tetszelgésből, a problémák elemzéséből, hogy hányadán állunk a hatalommal és a politikával, aztán forrnak az indulatok. De ha kilépnénk ezek bűvköréből, rácsodálkoznánk, hogy mennyien élnek körülöttünk, akiknek fogalmuk sincs az Isten dolgairól, hogy ki az Isten, mit jelent Isten szerint élni. Annyi mindent találnánk, hogy mi van ránk bízva, és egyszerűen másképp tekintenénk egymásra is.

Egy konkrét példa, hogy kézzelfoghatóbbá váljon, miről beszélek: Szigetszentmiklóson, a gyülekezetplántálás idején már kész volt az épület, csak meg kellett töltenünk emberekkel. Eldöntöttük, hogy elhívjuk az egész lakótelepet vacsorára. Rendben, akkor főzni kell, fel kell vágni a húsokat, meghívókat kell szerkeszteni, amiket ki kell kézbesíteni. Ezen a ponton a gyülekezeti tagok foglalkozása kulccsá vált Isten ügyében, mert volt egy postásunk, aki be tudott menni minden házba, egy hentesünk, aki felvágta a húst és így tovább. És akkor nem beszéltem arról, amikor az egyháztagokat kiküldjük, hogy „tegyenek tanítvánnyá minden népet”, vagy amikor a gyülekezet abban támogatja a gyermekvédelemben dolgozót, hogy ne égjen ki. Ezért nem mindegy, hogy hol vannak a gyülekezeteink, mert ahol vagyunk, ott van valami ránk bízva. A helyi közösségeknek pedig az a feladata, hogy felismerje, mi a küldetése, hogy hogy vagyunk Istenéi, hogyan leszünk só és világosság. Ezek jézusi mondatok és az egyház életében magától értetődőnek tartom, hogy így teszünk. Fontos azonban, hogy nem technikákat kell találnunk, hanem a Lélek vezetésére kell hagyatkoznunk.

Egyénenként van ebben felelősségünk?

Jó kérdés, hiszen nem szervezhetjük ki ezt a hívő ember privát szférájába, mert közösségben élünk. Másrészt a nyugati kultúrában minden az individualizmusról szól, és az egyházat is csak úgy tudjuk értelmezni, hogy engem táplál, engem fölhatalmaz. Ebből az alapállásból fakad megannyi sértődés, hogy rám itt nincs szükség a gyülekezetben, pedig mennyi ajándékom van, mennyi tehetségem van, hiába, én ezt itt nem tudom hasznosítani – nem elbagatellizálva azt a kérdést, hogy valakit tényleg miért nem „használnak”. Az univerzális válasz valószínűleg az, hogy nem az egyháznak van küldetése, hanem az egyház van benne Isten missziójában, minket is beleértve, és ennek mentén gondolkodhatunk egyénenként arról, hogy milyen ajándékaim vannak és mi van itt rám bízva.

A családra és munkára szánt idő feszültsége sokakat érint, hiszen egyrészt ott a felelősség bennünk a családunk iránt, amihez dolgoznunk kell, másrészt ha túlzásba visszük a munkát, annak a családunk látja kárát. Mit vár tőlünk Isten?

Erre azért nincsen egyszerű válasz, mert az élet, amiben élünk, és amiben ezek a kérdések elhangzanak, rendkívül összetett. Nem ugyanaz lesz a válasz, ha például egy szabad országban tesszük fel ezt a kérdést, vagy ha egy diktatúrában. A Bibliában azt olvassuk, hogy aki a saját családjára nem visel gondot, az rosszabb a hitetlennél. Ez elég egyértelműen kijelöli, hogy a család az értékrend elején áll. Nyilván lelkészként engem elég érzékenyen érint, hogy akkor most az Isten szolgálata meg a családom szolgálata hogyan áll egymáshoz képest. A feleségemmel, aki szintén lelkipásztor, nemrég beszélgettünk arról, hogy ez a hivatás igazából úgy van kitalálva, hogy feladod magad és másokért élsz. Ha innen nézem, akkor a család egy hátratétel ebben a történetben, mert nem tudok menni, mert annyi az elesett, nyomorult ember és annyi fontos és csodálatos feladat van, amit el kell végezni. Közben mégsem ez a normális gondolkodás. Azért is érzékeny téma ez, mert Isten öt gyermekkel ajándékozott meg minket és adott egy hivatást is. Miért kaptam ezeket, ha nem tudok ennyi helyen lenni és összeroskadok a tennivaló alatt?

Az önvizsgálat tükörbe nézés nélkül nem megy. Miért olyan fontos nekem a szolgálat? Miért olyan fontos, hogy még a gyermekeimet is elhanyagolom? Vagy miért olyan fontos nekem a család, hogy rajtuk kívül semmi mást nem csinálok, és mikor lesz az elég, hogy gondoskodom a családomról? Mi az elég, amikor eleget gondoskodtam? Hogyha nem párizsit esznek, hanem sonkát, akkor érzem, hogy már jól vagyunk? Vagy ha párizsit ehetnek, már az is elég? Számtalan más kérdés jelenik meg itt, ami látszólag a munka és a család dilemmája, de valójában nem annak a dilemmája, hanem az értékrendem és a bálványaim dilemmája.

Ha már bálványok: gyakran hajlamosak vagyunk abba a csapdába esni, hogy elhisszük, hogy egyszerre az élet számtalan területén tudunk sikeresek lenni. Legyünk szuper anyák és apák, legyünk kifogástalan munkaerők – legalábbis ezt próbáljuk mutatni. Lehet-e így, vagy életünk egyik vagy másik része mindenképp hátrányt szenved?

Miért van az, hogy a középkori festményeken nincs ott a festőnek a neve? Miért nem fontos, hogy az az ő alkotása? Honnan van bennünk ez az iszonyú nagy vágy arra, hogy elismertek legyünk, hogy fontosnak érezzük magunkat? Istennek át kell formálnia a gondolkodásunkat – önfeladás nélkül nem szolgálhatunk neki. Krisztus azt mondta: ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem! Ha így teszünk, akkor nem az énprojekt lesz a legfontosabb, hogy sikeres vagyok a munkámban, sikeres vagyok a családomban, vagy hogy a gyerekeim sikerében is én vagyok a sikeres. Ez nem egyszerűen lemondás, ez annak a szabadsága, hogy szabad tudok lenni önmagam megvalósításának kényszerétől és ha nem érek el semmit sem, akkor is boldogan teszem a dolgom, és hálás vagyok, hogy ezt is megélhetem és ebben is Istennel vagyok.

Gyakran nehezen tudjuk kivonni magunkat a korszellem alól, ugyanakkor lehet evangéliumi módon is kezelni, hogy egyénként hogyan vagyunk jelen a munkánkban. Hogyan találhatjuk meg Isten vezetését például egy olyan munkában, amit nem szeretünk, monoton vagy aminek kevés hasznát érezzük?

Ebben sincsenek nagy igazságok vagy minden helyzetre alkalmazható mondatok. Ha a kérdésig eljutunk, az már fél győzelem, és akkor már tudunk imádkozni az adott helyzetért, az Úristen pedig kapukat nyit és izgalmasabbá tudja tenni azt. Lehet éppen attól lesz egy munka istenszolgálat, hogy milyen munkatársakkal vagyunk körülvéve, a hozzájuk való kapcsolódás egészen más szintre emeli azt, amit csinálunk. Vagy attól, hogy látom a nagyobb összefüggéseket. A Holdra szállás története jó példa erre, hiszen az apró alkatrészt csiszoló munkástól az űrhajó tervezését irányító mérnökön keresztül az asztronauták étrendjét összeállító dietetikusig mindenki része volt egy elképesztő történetnek. De visszaléphetünk az evangélikus munkaetikára: munka közben Istennel vagyok. Nem lesz kidobott idő például az autóvezetés, amikor másfél óra alatt jutok el Szentendréről Budapestre, ha közben meg tudok hallgatni egy előadást. Így is lehet a munkám Istené.

Gyakran sajnos ünnepeink sem a megállásról, az Istennek valóban odaszánt időről és a munkától való távolmaradásról szólnak. Hogyan tudunk visszatérni ahhoz, hogy ezeket a napokat újra meg tudjuk szentelni?

Ha megkérdezzük az embereket, hogy a Tízparancsolatban mit kér Isten, a Ne paráználkodj! valószínűleg elsőként jut az eszükbe, és az is ilyen biztos, hogy nem a Szenteld meg a nyugalom napját! parancsolatot fogják mondani. Halkan mondom, hogy mind a kettő ugyanabban a listában van és ugyanolyan súllyal bír. Az, hogy az istentisztelet adja életünk ritmusát, és nem pedig kiszakítom az időt az ünnepre, teljesen idegen a világtól. Pedig az ünnep ad értelmet a munkámnak – és itt nem pusztán pihenőidőről beszélünk. A szombatnap hiánya olyan betegségekben jelentkezik, mint a kiégés vagy a depresszió. Persze tudom, hogy Isten tervében még várat magára egy jó rész és a teljességet nem itt, a Földön kell megélnünk.

Ennek fényében hogyan értelmezzük, hogy a szombat van az emberért, nem pedig az ember a szombatért?

Különös módon, az ember kezében még az istentisztelet is munkává, teljesítménnyé, követelménnyé, ezáltal hatalmi kérdéssé válik. Pedig nem erre kaptuk. Isten egy egész napot rendelt a számunkra minden héten, hogy felszabadítson a robotüzemmódból, hogy Vele legyünk, hogy a közösség és az élet ünnepe legyen az, ami a ritmusát adja napjainknak. Nekünk nem az a kísértésünk, mint a Jézus korabeli zsidóságnak, hogy a szombatnapot túlszabályozzuk, hanem hogy egész egyszerűen elhagyjuk. Miközben minden módon élni akarunk, épp az élet forrását vesszük semmibe, temetjük be vágyakozásunkban. A szombat van az emberért, hogy megóvjon a bálványok hatalmától.

A méltó a munkás a maga bérére kijelentésből kiindulva lehet-e szolgálatnak nevezni azt a munkát, amiért pénzt kapunk?

Nem az a fontos, hogy kapok-e pénzt azért, amit csinálok, hanem hogy kiért vagy miért csinálom azt. Lelkészként nem fogok attól jobb szolgálatot végezni, ha több a fizetésem és rosszabbat sem, ha kevesebb. A szolgálat attól szolgálat, hogy Istenért teszek valamit. Ugyanakkor a szolgálat is lehet munka: nekem például minden idegszálam kimerül egy igehirdetésben. Nem baj, ha elfáradunk, és nem tudunk mindig a csúcson lobogni.

Hogyan tudjuk felismerni, ha egy szolgálat öncélúvá, esetleg bálvánnyá válik?

A megvonás sokat segít. Vagy távolodjunk el gondolatban tőle és tegyük fel magunknak a kérdést: mi lenne velem enélkül? Ha az én identitásom abban van, hogy lelkész vagyok, és nem abban, hogy Isten gyermeke, akkor nagyon nagy bajban vagyok, ha nem tudok lelkészi szerepben lenni – mert akkor nem vagyok azonos önmagammal, akkor tragédia lesz a nyugdíjba menetel, akkor tragédia lesz a betegség, mert ki vagyok én a szolgálat nélkül…

A teremtéskor Isten úgy helyezte el az embert az Éden kertjében, hogy „őrizze és művelje azt”. A bűneset után viszont azt mondta az Úr Ádámnak, hogy ezentúl „arcod verejtékével egyed kenyeredet” – értelmezhető-ez úgy, hogy a munka büntetés?

Tragikus, ha így értjük, mert akkor a munkanélküliség lesz az ideális állapot. A görög életideál szól arról, hogy a polgár nem dolgozik, mert az a szolgák feladata. A Bibliában ellenben azt látjuk, hogy Isten alkot és sáros a keze. Maga Jézus mondja, hogy „az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom.”  A bűneset következménye a munka átkozott, keserves és eredménytelen volta, nem pedig a munka önmagában. De továbbmegyek: a munka az istenképűségünk része. A legegészségesebb identitású ember is összeomlik munka nélkül, a munkanélküliség nem véletlenül vezet alkoholizmushoz vagy más önpusztító tevékenységhez. Ha nem dolgozunk, akkor az emberből, az istenképűségünkből vész el valami. Az sem bibliai gondolkodás, hogy azért van a rossz, hogy élvezni tudjuk a jót. A rosszat nem kell igazolni, attól Isten meg fog minket szabadítani. Ez azt is jelenti, hogy a jó még jobb lehet.

A munkával kapcsolatos gyakori feszültség a pályaválasztás vagy akár az, hogy lesz-e munkánk néhány év múlva, és ha igen, akkor milyen? A hívő embert is szorongathatják ezek a kérdések.

Az egyik családtagom azt mondta a gyerekeinek, hogy csak olyan szakmát választhattok, ami legalább száz éve létezik. E mellé odatenném, hogy fel sem fogom, hogy a gyerekeim milyen pozíciókban vannak. Rengeteg munka szűnik meg, másrészt látom, hogy mennyi lehetőség nyílik ki a digitalizálódó világban. Civilizációnkban fontos töréspontot jelent, és a család újkori krízisét is valószínűleg onnan számítják, amikor a szülők és a gyerekek már nem együtt dolgoztak. De fontos annak kimondása, hogy a végső válaszokat soha nem a munka adja meg. A végső válaszokat Istenben találom meg. És ha a következő nemzedék erős lesz az Istenhez fűződő kapcsolatában, a keresztyén identitásában és bele tud lépni Isten nagy történetébe, amelyben ott van a bűn, a megváltás és a helyreállítás, akkor a munka és a munkanélküliség jelentette szorongást is másképpen éli meg. Olofsson Placid atya példája jut eszembe, akit 1946-ban a Gulágra vittek. Nem értette, hogy miért őt, aztán egyszer csak rájött, hogy azért, mert ott van Isten népe, és ott is szükség van papra. A körülmények ettől még nem változtak meg, de a felismeréstől az egész helyzet más értelmet nyert. Ha a munkám adja életem célját, akkor igen, lesz összeomlás. Ha azonban a célom Istenben van, akkor a Lelke vezetésével meg fogom találni, mi van itt rám bízva.

Képek: Dezső Attila, Freepik