A Megyeri-házaspár önmagában hordozza az ökumenét. Megyeri Gergely elkötelezett református, felesége Borókay Zsófia hitvalló evangélikus, közös szolgálatuk pedig a katolikus hátterű ökumenikus közösséghez, a Chemin Neufhöz kötődik.
Ennek apropóján kerestük meg a házaspárt, hiszen a 2024-es ökumenikus imahét anyaga a Burkina Fasó-i Chemin Neuf Közösség segítségével készült.

Mindketten protestánsok vagytok, hogyan kerültetek kapcsolatba az ökumenikus misszióval?

Borókay Zsófia: Jelentkeztünk a Közösség házaspároknak szervezett nyári alkalmára, a Kána hétre. Több mint tíz év házasság, három kisgyerek után szerettünk volna picit megállni és ránézni a kapcsolatunkra. Egyszerűen vágytunk egy olyan lelki hétre, ahol a házasságunkkal foglalkozhatunk. Hirdetésben találtam rá erre a lehetőségre, amelynek az időpontja éppen jó volt a számunkra.

Megyeri Gergely: Zsófi a Budahegyvidéki evangélikus gyülekezetben nőtt fel, ehhez a közösséghez tudtak a gyerekeink is kapcsolódni. Sokféle közösségi alkalmon részt veszünk, de én is megörültem a házasságunkra fókuszáló lelki hét lehetőségének. Bár amikor kiderült, hogy a háttere katolikus, bevallom, keltett bennünk némi feszültséget. Nem tudtuk, hogyan fogunk tudni kapcsolódni a számunkra addig ismeretlen lelkiséghez, de megérkezve a hétre, minden aggodalmunk eloszlott. Nagyon nagy ajándékot kaptunk ott. 

Mi az, amihez könnyű volt nektek kapcsolódni?

B. Zsófia: Nagyon nyitott és szeretetteljes légkör fogadott bennünket, és ahogy megérkeztünk, rögtön az első misén elhangzott egy imádság a keresztények egységéért, ami nagyon szíven ütött. Azt jelentette számomra, hogy engem is szívesen látnak.

M. Gergely: Később kiderült számunkra, hogy ez jellegzetessége a Chemin Neuf Közösségnek: ők naponta imádkoznak a keresztények egységéért. Ez engem is megragadott, de szívhez szólóak voltak az énekelt imádságok is. Az egész hét légköre felszabadult és meghívó volt, amellett, hogy semmit nem tettek kötelezővé.
A Chemin Neufnek nem áll szándékában elkendőzni a teológiai vitákat vagy elrejteni a felekezetek közti különbséget, viszont senkit nem akar erőszakosan megváltoztatni.
B. Zs.: Azt éltük meg, hogy lehet úgy közösséget alkotni, hogy mindenki megtarthatja a saját identitását.

Gergő, te hogyan őrizted meg a református identitásodat?

M. Gergely: Még mielőtt kapcsolatba kerültem volna a misszióval, érzékeltem, hogy a hitemben valami nem volt a helyén. Martoni Molnár Sándor, külső-kelenföldi református lelkész igehirdetései és szolgálata segítettek át ezen a holtponton, hozzá kapcsolódom lelkileg és ez a gyülekezet ad számomra lelki hátteret, itt szoktam élni az úrvacsora református formájával, annak ellenére, hogy a gyerekeink az evangélikus közösséghez kezdtek kötődni. A Kána misszióban is azt érezzük, hogy

a lényegre koncentrálunk, arra, ami mindannyiunk közös kincse, ez pedig Jézus Krisztus és az Ő szabadítása.
A Krisztus-központú élet református identitásom alapja is, így tudtuk együtt, egy szívvel dicsőíteni az Urat, megőrizve sajátosságainkat, mégis összekapcsolódni a többiekkel.

Megéltük, hogy a Szentlélek köt össze mindenkit, aki Krisztus testének a része, aki az Úr Jézus Krisztus nevét hívja segítségül.
Valahogy ebben a közösségben ez kerül középpontba az elválasztó dolgok helyett. Persze, fontos lépés az is, hogy a tavalyi nyári héten a napi szentmisék mellett már egy református istentisztelet is volt.

B. Zsófia: Beszélgetve a közösség szolgálóival, még inkább megértettük, hogy ez számukra is korszakalkotó lépés volt. Egy protestáns ember számára sokkal kézenfekvőbb, hogy élete folyamán többször is jár katolikus templomban, de ennek az ellenkezője már nem egyértelmű, és ebben semmi rosszindulat nincs, egyszerűen az épített örökség gazdagsága miatt is kisebb a valószínűsége.

Tesz a közösség gyakorlati lépéseket is, hogy ez a helyzet változhasson?

M. Gergely: Említettük, hogy tavaly a Kána-héten református lelkész is szolgált. Aktuálisan fontos lépés, hogy a Chemin Neuf Közösség tagjai az ökumenikus imahét nyitó vasárnapján a Hold utcai református gyülekezetben vettek részt istentiszteleten.
A közösség az imahéten tágabb kör számára nyitja meg a heti rendszerességgel tartott imaestjét. Mi is az ezt szervező körnek vagyunk tagjai, amelyet jobban szeretek én magam is úgy nevezni, hogy ez egy imahét a keresztények egységéért.

Hogyan kerültetek a szervezői körbe?

M. Gergely: Azt már említettük, hogy hatalmas ajándékot vehettünk át az első Kána-hetünkön. Éppen ezért éreztük azt, hogy jó lenne valamit visszaadni ebből a Közösségnek. Megerősödtünk a hitünkben és egészen addig nem volt közös szolgálati helyünk. Amikor ezért imádkoztunk, akkor nyílt lehetőség a misszió melletti egyéves elköteleződésre. Ezt követte még két év, idén pedig ebbe a körbe kaptunk meghívást.

Megütötte a fülem, hogy együtt imádkoztatok a szolgálatért. Korábban is imádkoztatok közösen?

B. Zsófia: Nem, és ez is érdekes. Tudtuk, hogy a házasságunk szempontjából is fontos lenne, hogy együtt imádkozzunk, mégis nagyon nehezen ment korábban. Időt is nehezen találtunk rá.

Mi volt a titka a változásnak?

M. Gergely: Volt ennek akadálya bennem is, ami a Kána-héten tárult fel, de őszintén szólva a legfontosabb talán az volt, hogy időt és kereteket teremtettek számunkra az imádsághoz.

B. Zsófia: A Kána-héten a célzatosan házaspári imádságra elkülönített időben egyszerre átszakadt az addigi gát. Azóta itthon is rendszeresen imádkozunk közösen.

Mit adott számotokra a közös szolgálat és a páros imádság?

B. Zsófia: A mostani imaalkalom szervezése kapcsán olyan oldalát ismertem meg Gergőnek, ami előttem eddig rejtve volt. Nagyon szeretem látni, hogy mennyire aktív a lelki munkában.  

A páros imádság ajándéka a szolgálatunkat is előreviszi.

M. Gergely: Számomra nagy ajándék volt újra felfedezni a páromat, mint Isten ajándékát. Az imádságain keresztül, a közös igeolvasásban megtapasztaltam, ahogy közvetlenül rajta keresztül gazdagít Isten. Az, hogy közösen készülünk a szolgálatra, azt is jelenti, hogy nemcsak abban egyeztetünk, hogy ki mosogat vagy ki hozza haza a gyerekeket, hanem lelki kérdésekben is, és ez magasabb dimenzióba emeli a kapcsolatunkat.

Említettétek, hogy a misszió életének az egységért való könyörgés eddig is fontos része volt. Miben más az ökumenikus imaheti alkalom, amire most készültök?

M. Gergely: Fontos volt a szervezői körnek, hogy protestáns kötődésű helyen legyen az alkalom, így új helyszínen, az Evangélikus Országos Múzeum alagsorában gyűlünk össze január 23-án, kedden 19.30 órai kezdettel. Jézus főpapi imádsága a mottónk, amelyben az övéi egységéért is könyörög: „…hogy mindnyájan egyek legyenek.” (János evangéliuma 1rész 7, 21. vers)
Elsőre megdöbbentett, hogy a közösség által rendszeresen mondott imában benne van kérésként, hogy hadd érezzük a szakadás fájdalmát!
Az a vágyunk, hogy ezen az alkalmon több protestáns felekezetből érkező részt tudjon venni. Nem azért, hogy éppen ehhez a misszióhoz csatlakozzanak, hanem hogy talán megérezve a szakadás fájdalmát vagy a kapcsolódás építő erejét Jézus főpapi imádsága visszhangra találhasson bennünk és közöttünk.

Amikor a teológiára és különböző ideológiákra nézünk, akkor a keresztyéneket elválasztó vonalakat, sötét erdőt látunk. Ha Krisztus keresztjére nézünk, akkor az Ő világosságában tud kapcsolódni igazán ember az emberrel. Pusztán azért, mert mindketten Krisztust hívják segítségül.