A Magyar Rádiózás történetét a popkultúrában szerzett felületes jártassággal is végig lehet „énekelni” a Gyáli úti kopott bútorszállítótól, „Noé bárkájától” kiindulva a már-már klasszikusnak számító LGT sláger alapján. Száz év elteltével még mindig van, aki hisz a hangban. 

Az iskolarádiózásban mit kerestél?

Horváth Gergely A rendszerváltás évében érettségiztünk, a ráfutó évek ennek az előszelében teltek. A szabad megszólalás volt talán a legfontosabb, a lazítás, ami nem lázítás. Vagy csak csalfa az emlékezet és nagyon is lázongtunk. Valószínűleg az volt a rettenetesen bölcs, 16-17 éves énem üzenete, hogy legyünk szabadabbak. Talán ma is ez a legfontosabb, csak a valódi szabadság értelmét kellett megtalálnom.

Ma olyan kultúrában élünk, amelyben a szabadság kulcsfogalom – de a valódi jelentését egyre nehezebb közösségi szinten megérteni.

Szeretted a hangodat hallani, hallatni?

Nem igazán volt szempont. Persze egy rádióban megoldható, hogy legyen egy jó rádiós hangod, amit te is szeretsz visszahallani a fülesben, ami fontos. Csak ez könnyen csapdába ejt.

A ’90-es évek fordulóján láttam a Halászkirály legendája című filmet. Terry Gilliam rendezte és számomra jó időben érkezett figyelmeztetés volt. A nyitójelentet minden rádiós ősképe a rádiózásról: Jeff Bridges, alias Jack Lucas iszonyatosan cool arc, ül a sötét stúdióban, pontfények világítják meg a keverőt, menő zenéket tesz be egymás után miközben két dal között penge szóváltásba kerül a hallgatókkal. Eddig jó. Csakhogy egyszer tesz egy meggondolatlan kijelentést, aminek következményeként valaki lemészárolja egy étterem közönségét… és a filmben aztán elindul egy megváltás történet.

A kimondott szó felelősségével, hatásával ekkor szembesültem először és nem is tudtam szabadulni tőle. Több, mint tizenöt éven keresztül hordoztam magamban, egészen a felnőttkori megtérésemig. 

Akkor értettem meg és tudtam értelmezni másként a rádiózást. Új értelmet nyert és egyfajta szakmai alapgondolattá lett a Római levél azon kijelentése, hogy a hit hallásból van. Akkor állt össze, hogy a hanggal való kommunikálásnak milyen tétje van. Ami ott kezdődik, hogy a beszéd a teremtés eszköze, hiszen a szó által teremtett Isten. Miután az Ő képmásai vagyunk, a mi beszédünk is épít vagy pusztít. Ez a képességünk leginkább egymás felé nyilvánul meg.

Az, hogy a világot beszéddel formálni lehet, benne rejlik az audió műfajában.

Ami azért erős hanyatlásnak, vagy legalábbis átalakulásnak indult. Nagyon szépen megközelítetted a Halászkirály legendáján keresztül az eszmélési pontod, ami elgondolkodtatott, de volt-e olyan valós rádiós egyéniség, akire nagyon felnéztél?

A magyar rádiózás szempontjából szerencsés, gazdag és csodálatosan izgalmas időszakban, a ’80-as, ’90-es években lettem rádiótudatos vagy méginkább: szakmatudatos.

Nagyon erőteljes rádiós személyiségek hallatták a hangjukat, nagyon különböző műfajokban. Rádiózott akkor Geszti Péter, Csiszár Jenő, Villám Géza egyik oldalon, de Fiala János, Neuman Gábor, Ránki Júlia is ott volt az éterben, ahogy a Poptarisznya is a saját színeivel.
A '80-as években Göczey Zsuzsa, Herskovits Iván vagy Komjáthy György zenei műsorai mind-mind külön hangok voltak, külön tónusban. Számomra ők nagyon fontossá lettek, mint ahogy a magazinműsorok is, az Ötödik sebesség például.

Tehát nagyon tehetséges rádiósokon nőttem fel, mint hallgató, aztán velük, legalábbis egy részükkel dolgozhattam is. De hogy én ki vagyok ebben a történetben, mi az igazán fontos számomra, az tényleg a megtérésem után kristályosodott ki.

Miben láttad addig a rádiózás lényegét?

Erre az egykori Radio Café meghaladhatatlan szlogenjét tudnám idézni: „van barátod.” Én a kereskedelmi rádiós tanulóévek után a közszolgálathoz kötődtem, ott is éreztem jól magam. Egyébként összehallgattam mindent, ami izgalmas volt, a közszolgálattól a free-format rádiózásig, mert közben elindultak a kis, civil rádiók. A mainstreamtől a legalternatívabb valóságot képviselő nyilvánosságig mindent hallgattam. Mindenhol volt valami, ami érdekes volt, sokszor az eltalált forma miatt. A forma kérdése most is érdekel. Ám amikor a közszolgálatban dolgozol, az elérés mértéke külön emeli a tétet. Ösztönző, hogy sokan hallanak.

De ha már évtizedes visszatekintésben nézünk egy pályát, akkor annak óhatatlanul részei a kevésbé szerencsés szakaszok is. A saját kanyarjaimból az derült ki, hogy Istennek hála, jól tudok nulláról megindulni, fölépíteni valami újat, legalábbis a média tekintetében.

Ez szerencsés lehet, mert időközben olyan társadalmi változásba érkeztünk meg, amiben uralkodnak rajtunk a képek. Te meg továbbra is hangban gondolkodsz. Ezt miért csinálod?

A hanggal tudok a legjobban dolgozni. Ráadásul a rádió sok felmérés szerint az identitás képzés legerősebb médiuma. Éppen a hang miatt. A képi információ kiegészít, hozzáad, de megtéveszthet és kevésbé nyílt. Hangban sokkal könnyebben eligazodom az emberek között, mert az önmagában sokkal leleplezőbb. A kép más megfeleléseket hoz ki emberekből és sokszor túl sok a smink meg a púder.

De rádióban nem látod a tekintetet...

Viszont a hangon keresztül befogadóként sokkal tisztábban érezheted a megszólítottságodat.

Sokféle embert és stílust felsoroltál, akik így vagy úgy hatottak rád. Mi volt a döntő, amikor a saját műfajodat kerested?

Amikor népszerű lett a tényfeltáró újságírás, akkor fogalmaztam meg egy definíciót belső használatra: a magam részéről a lényfeltáró rádiózás felé szeretnék elmozdulni.

Megágyaz egy missziós műsornak. Nem akartál ilyesmibe fogni a megtérésed után?

Amikor a Petőfi Rádióban a végét jártam, már nehezen hallgattam könnyűzenét, mert egyszerűen beteltem vele. Kialakult néhány éves könnyűzenei intaktságom.

Minden szakmai holtpontnál vagy épp nulláról indulásnál abban tudatos voltam, hogy két dolgot minden körülmények között megőrizzek. Ez a kíváncsiság és az öröm. Ha ezekhez visszataláltam, nem volt olyan helyzet, amiben ne tudtam volna mozogni. Ez az egész életemre vonatkozó felismerés egyébként.

Néhány éve a tartalom-gyártást kizárólag saját privát kereteim között végzem. A Gondolatkertészet, aminek az alcíme szerint Az újragondolás kultúrájának építésében vagyok érdekelt. Újra kell gondolnom a magam számára is sok mindent a kultúrában, az értékekben, a társadalomban. De ezt személy szerint szabadon tudom csak megtenni – ami nálam a Krisztustól való függés szabadsága, illetve az erre való törekvés, ez viszont tényleg személyes és nem szeretném elkegyeskedni.

Az az igazság, hogy a popkultúrából jövök, ami a formálódásom során ugyan átértékelődött, de fontos maradt. A Szentírás kikövetelte magának a központi szerepet bennem, utána viszont minden más is a helyére került.

Azt a szabadságot tartom fenn magamnak, hogy addig kérdezek utána a homályos dolgoknak, amíg a magam számára a felismerés meg nem születik. Amíg én nem értem és nem élem, hogyan is adjam át? Vonatkozik ez a hit dolgaira is. Nem biztos, hogy ezt értjük misszió alatt, de nekem mégis az.

Az az érdekes abban, amit mondasz, hogy egyszersmind a közszolgálatiságnak fogalmazod meg a legletisztultabb formáját.

A közszolgálatban okkal lehet időről időre máson a hangsúly, a világ változik. Nekem most mindenesetre radikális nézetem van róla, mert 2026-ban szerintem egyetlen feladata a gyógyítás.

Mi az, ami most gyógyításra szorul?

Az emberi lélek. A hazánk mentális állapota. A kiszabadítás a megosztottságból. A felszabadítás arra a szabadságra, ami valóban megélhető. A köznek most erre a szolgálatra lenne leginkább szüksége. Nagyon szét lettünk dobálva, ideje összegyógyulnunk.

Visszajutottunk a szabadsághoz. Az intézményesített keresztény ügyek közül az egyikhez, a Szikra-díjhoz is szorosan közöd van. Pedig a keresztény könnyűzene szintén olyan fogalom, amibe hasra lehet esni.

A Szikra-díj indulása óta a keresztény lelkületből születő, könnyzenei színtéren szereplő zenék erős minőségi javulásán van a fókusz. Az ilyen dalok megszületésén és korszerűségén. Egy évtized alatt, részben a Szikrának és a Bolyki Gyuriék által vitt projektnek köszönhetően ez a terület valóban fejlődött, eszközeiben jó pillanataiban most ott tart, ahol a világi mainstream.

De értem, mire kérdezel rá. Megértésem szerint a művészetben valójában a kiemelkedő egyéni hangok írják a történetet. Vannak olyan alkotók, akiknek van képességük arra, hogy egyéni hangként jelenjenek meg úgy, hogy formálják a kortárs kultúrát. Szerintem így értelmezhető a keresztény könnyűzene is, még akkor is, ha azt az ideális állapotot szeretnénk elérni, hogy ne létezzen ez a kategória.
Azt gondolom, lesz valamilyen áttörés. Valahonnan megérkezik. A világi zenészek körében is érzékelek egy határozott spirituális fordulatot, bár nyilván nem tudhatjuk, melyikünk hová ér az út végén. Másfelől viszont tényleg nem a címkétől lesz valami működő.

Két éve koncertezett Nick Cave Budapesten. Ha visszaolvasod azon zenészek posztjait, akik jelen voltak, nagyjából egységesen azt állítják, hogy zenés áhítaton vettek részt. Ott valami olyasmi történt, ami minimum zavarba ejtő, de nem véletlen. Ahogy Nick Cave beszél a dalszerzésről a Hit, remény és vérontás című kötetében, esszenciálisan szeretetalapú világlátás. Kiderül belőle, hogy a dal a legtisztább, eredeti formájában mégiscsak az emberi szívből születik meg.

Tehát akkor mégiscsak az a kérdés, hogy mi van a szívben és annak megformálására kinek milyen ajándéka van. 

De Nick Cave mögött ott egy élet anyaga.

Igen, az igazságkereső saját élete. Az utóbbi éveinek művészi és személyes aktivitásaiban erő, tisztánlátás és a lehető legjobb értelmű bátorítás van, miközben tragikus módon két fiát is elveszítette. A koncertjei meg egyre inkább egyfajta Istentisztelet felé tolódnak el furcsa módon, olyan dalszövegekkel és zenével, amiről nehezen állítható, hogy ne lenne ihletett.

De azért érzékeled, hogy mi a problémám a keresztény könnyűzenével…

Igen, de legyen problémád a világi könnyűzenével is. Aminél nem azzal van gond, hogy világi. Az a kérdés, hogy a végeredmény, ami megszületik, az mennyiben szólít meg bennünket, mire hív és mennyiben őszinte. Nem hiábavaló dolog keresztény könnyűzenei programot indítani – még ha nem is ideális. De az alkotók bátorításáért fontos üzenet: nyugodtan mutasd meg magad egy másik színtéren, lépj ki a gyülekezet keretei közül, mert bizonyságot teszel sokaknak. Egy dal bárhol elérhet bárkit – és adhat egy oltást.

Amikor klasszikus nagy rendszerekben dolgoztál, például az MR2 Petőfin, ott a világi közegbe becsorgattad a hitednek egyes elemeit, nem egy keresztyén rádió létrehozása lett volna kézenfekvő?

De. Elvileg szól is ilyen rádió az éterben. Talán egyszer bedobják a ziccert.

A rádió műfaja nem halt meg. Bármikor feltámadhat. Ha ma szabad tere lenne akár az evangéliumi központú műsorszerkesztésnek, azzal olyan hatást lehetne elérni – viszonyításként mondom – mint amilyet a rock and roll korszakot nyitó és tovább író rádiózás elért. Amikor Elvis Presley és Little Richards dalait hallgatva azt érezték az emberek, hogy élnek. Megértésem szerint a rock and roll a hallva született feltámadásról szól, és nem elvetendő, hogy megelevenítő erővel bír. A zene által.    

A rock and roll nagy ikonjainak életrajzaiban mindig ott van az a pont, amikor először meghallottak egy dalt, ami aztán felforgatta a világukat. Lehet, hogy az épp egy gospel volt, mint állítólag Bob Dylan esetében, ahogy David Bowienak meg pont Little Richard Tutti Fruttija. Mert az az ő számára egy életre hívó életreszóló rikkantás volt. Ezt az alapélményt kellene tudni átadni. Ennek lehet fontos eleme a zene, és ugyanúgy a beszéd. Amikor azt mondom, hogy gyógyításra van szükség, akkor abban az is benne van, hogy engedni kellene szabadon lélegezni a kultúrát, aminek közegében ez az élmény megszülethet. A megtérés mindig Isten jelen idejű személyes érintése. Itt és most élünk, itt és most hatásokkal. Legyünk jelen a mindenféleségben.

A könnyűzenében tényleg három perces univerzumok váltakoznak egymással, amelyek közt van olyan, amibe nem akarunk belépni. Itt megnyilvánulhat a közszolgálat kapuőri feladata is. De nem kell mindennel egyetérteni. A be- és elfogadás szempontjából nem mindegy, hogy valami intézményesen támogatott vagy oktrojált. Ha teret kaphatnak a hívő lelkületű dalok, önmagában feltűnő, hogy valami más.

A Gondolatkertészet Igazából szerelem?! rovatában Tari Annamáriával közösen beszéltek át romantikus filmeket. Mi terelt ebbe az irányba?

Meg akartam fejteni a szerelem titkát, vagyis saját párkapcsolati falnak menéseimet. Ez még a kezdet kezdete, a múlt század vége. Ekkor kezdtünk el Annamáriával viszonylagos rendszerességgel beszélni különböző műsorokban különböző filmekről, aztán az évek során jött az ötlet, hogy kössük össze a kellemest a hasznossal, kivált, hogy bejött az életünkbe a podcast lehetősége, csináljunk meg mi magunk. Az Igazából szerelem? gondolata egyébként szintén kíváncsiságból született. Néhány évvel Bridget Jones színrelépése után vettem észre, hogy a környezetemben egyre többször fordul elő, hogy a nők hagyják el a férfiakat úgy, hogy akár a gyerekeket is az apánál hagyják. Mert még élni akarnak. Furcsa volt nagyon, de aztán rájöttem, hogy a romantikus filmek is reagálnak az életre, ezért van miről beszélni. Az Igazából szerelemnek? meg azért lett helye a Gondolatkertészetben, mert szeretni is folyton újra lehet és kell tanulnunk.

A hatástörténetről tudsz valamit?

Az már jó, ha valakik boldogabban élnek, míg meg nem halnak. Olyan visszajelzéseket kaptunk, hogy segít felismerni helyzeteket és megoldási módokat. Olyanról nem tudok, hogy párokat hozott volna össze. Nem is cél. A rádiónak, vagy az említett podcastnek szerintem az a feladata, hogy megpróbálja értelmezni, mi történik velünk itt és most a világban, a kultúrában.
Saját tapasztalat az is, hogy egyetlen húsz másodperces felkonf valakinek tíz éves távlatban beégett és mondta el egy véletlen találkozás során. Ezért hiszek a rádió műfajában még mindig, mert ezeket az egy mondatokat valakik elviszik magukkal. Nem tudom, hogy kik. De fontos arra törekedni, hogy az igazság-mérlegelésben legyen esélye annak, hogy sokan meghallják azokat a mondatokat, amelyek jó irányba billenthetik az igen törékeny, mentális egyensúlyt. Ha magvetésre vágysz, rádióznod kell. A rádió a szabadság műfaja.

Képek: Vargosz