Negyven évig meghatározta nemcsak a magyar társadalom, de a református egyház életét is. A bizalmatlanság nőtt, a misszió visszaszorult, búvópatakként mégis megmaradtak az értékálló közösségek, és a reformátusok sokat tehettek a szenvedélybetegekért is. A kommunizmus évtizedeiről Földváryné Kiss Réka, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának Egyháztörténeti Tanszékének vezetője, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnöke beszélt portálunknak.

Bár a történet 1945-ben kezdődött, Ravasz László dunamelléki püspök 1948-as kényszerű lemondatásával pecsételődött meg. Az egyházvezető jelentős szerepet játszott abban, hogy nem akarta nyílt politikai ellenállásba, egyfajta kultúrharcba vinni az egyházat, és ezzel a családos református lelkészeket kitenni a börtönnek vagy a mártíriumnak. Álláspontja szerint az egyre agresszívabb kommunista térhódítással szemben az egyház belső autonómiáját kell megvédeni.
„A jövőre gondolva már a háború alatt arról beszélt, hogy elkövetkezhet olyan idő, amikor sok szívünknek kedves intézményt, például az iskolákat is kényszerűen fel kell adni, de amihez mindenképpen ragaszkodni kell: a tiszta evangélium hirdetése. Ráadásul a nyugati egyházi közvélemény képviseletében a kor jelentős svájci teológusa, Karl Barth magyarországi látogatásakor szintén letette a voksot Bereczky Albert és köre mellett. Azt, hogy a nyugati egyházi körök szerint ki kell egyezni a Szovjetunióval, Pap László is érzékelte svájci segélygyűjtő körútján. A magyar református egyházi vezetők számára egyértelművé vált: egy direkt antikommunista politikához sem erkölcsileg, sem anyagilag nem kapnak a nyugattól támogatást.” 

Bereczky Albert, az embermentő
A két világháború között Ravasz László fiatal munkatársi körébe tartozó Bereczky Albert karizmatikus igehirdető volt. „Ignácz Rózsa színésznő, író és Zsindelyné Tüdős Klára divattervező visszaemlékezéseikben rajongva írtak Berci bácsiról. Ravasz László megbízásából a Pozsonyi úton létrehozott gyülekezetébe együtt jártak az angyalföldi munkások és a Nagykörút polgárai. 1944-ben nagy számban gyártottak itt hamis keresztleveleket – és a zsidóság egy része valóban keresztény hitre is tért, épp Bereczky Albert hatására.” Ravasz Lászlót követően, Rákosi Mátyás határozott nyomására ő lett a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke 1948-tól egészen 1959-ig.

Péter János politikai ambíciói
Eközben Debrecenben 1949-től 1956-ig Péter János töltötte be a püspöki tisztséget. „Feltörekvő, jó svádájú, jó képességű fiatal lelkész volt, aki beházasodott a nagy, református Czeglédy családba. Tehetséges újságíró, diplomata, sok ambícióval és politikai érdeklődéssel” – így jellemzi a történész a Kádár-rendszer későbbi külügyminiszterét.

Mindkét későbbi püspök – ahogy akkoriban sokan mások is – aktív politizálásba kezdett 1945 után. „Ez érthető a megújuló Magyarországon, a háború utáni újjáépítés idején. Mindenkiben él a nagy remény. Bereczky kisgazda színekben államtitkár lesz, Péter János pedig Tildy Zoltán köztársasági elnök titkára, bár a rossz nyelvek szerint a hozzá beérkező dokumentumok előbb kerülnek Rákosi Mátyás asztalára, mint Tildyére. 1948-tól dokumentálhatóan titkos tagja lesz a kommunista pártnak is.”

Így lett püspök Bereczky
Bereczky sok református barátjához hasonlóan tagja a két háború közötti titkos, hazafias szervezetnek, a Magyar Testvéri Közösségnek is. A politikailag sokszínű, laza kapcsolati hálót tartó érdekvédő társaság tagjai közül 1944-ben, a német megszállást követően sokan részt vettek az ellenállásban és az embermentésben, 1945 után pedig többen a kommunistákkal szemben keresték egy független, demokratikus Magyarország felépítésének lehetőségeit, leginkább a kisgazdapárt környékén. „Az ellenük irányuló első nagy koncepciós persorozatban Bereczky barátai, kollégái közül is sokakat letartóztattak, az ÁVO ellene is gyűjtött terhelő anyagokat. Lényegében Rákosi döntése volt, hogy belőle is vádlott lesz, vagy pedig református püspök. Másfelől, az ébredés egyik meghatározó alakjaként Bereczky maga is hitt abban, hogy az új Magyarország új református püspöke lehet, Rákosiék pedig el is hitetik vele, hogy ő lesz a megegyezés embere, a ’keskeny úton’ haladó egyházat ő segítheti át a szocialista korszakban. Ugyanakkor pontosan tudja azt is: ha nem ezt az utat választja, hamar az Andrássy út 60-ban találhatja magát. Ravasz visszaemlékezéseiben mégis arról ír, hogy szellemileg nem akkor szakított Bereczkyvel, amikor kompromisszumokat kötött Rákosival, hanem akkor, amikor a teológiai tanítást beáldozva a keskeny út teológiájával legitimálni kezdte a kommunista politikát. Vagyis: feladta a tiszta evangélium hirdetését.”

A meggyőződéses és a túlteljesítő
Péter János eközben nyíltan képviseli a kommunista politikát. „Aktív szerepet játszik a kuláknak bélyegzett gazdák mellett nyíltan kiálló és a pataki kollégium felszámolása ellen tiltakozó Pap Béla karcagi lelkész letartóztatásában – az ÁVH elviszi és pert indítanak ellene. Míg Tiszántúlon több lelkészt letartóztatnak, Dunamelléken nincsenek emblematikus lelkészletartóztatások. Rengeteg presbitert kitelepítenek, a budapesti egyházi értelmiséget lefejezik, az aktív lelkészeket elhelyezik nagyon nehéz körülmények közé. Szabó Imrét Bujra, Dobos Károlyt Szankra, de mégsem az Andrássy út 60-ba. Ennek persze súlyos erkölcsi ára van, hiszen, ahogy Ravasz írja, az egyházat az egyház – pontosabban az egyházvezetés – által akarják megtörni. Szellemi végrendeleteként is olvasható emlékiratainak egyik legmegrázóbb gondolata, amikor azt írja, hogy az élő gyülekezet elbírja a halott egyházat.”

Bereczky Albert Péter Jánoshoz képest törekszik az enyhébb „megoldásokra”, ám többen jogos kritikaként róják fel neki már a kortársai közül is a szolidaritás hiányát. „Bereczky 1945 után kevesellte a Ravasz-féle egyházvezetés háború alatti, zsidóság melletti nyílt kiállását, püspökként azonban ő maga egyáltalán nem állt ki nyíltan az 1951-es kuláküldözés és kitelepítés sújtotta reformátusok mellett, és nem is engedte a tiltakozást. Igaz az is, hogy egyéni mentesítésekkel ő is próbálkozott. Másfelől azonban, ott is túlteljesített, ahol nem kellett volna. Utólag kiderült, hogy a pápai és a pataki teológiát sem kellett volna beáldozniuk – ezt Horváth János, az Állami Egyházügyi Hivatal vezetője 1956 után árulta el Pap Lászlónak. De nem is csak a kurázsi hiányát lehet a szemére vetni, hanem az együttérzés, a szolidaritás kifejezésének, a lehetséges gesztusoknak az elmulasztását. Megrendítő példa, hogy annyit sem engedett, hogy egykori barátja, Szabó Imre – miután megfosztották esperesi rangjától és elhelyezték a fasori gyülekezetből – legalább saját unokáját megkeresztelhesse a fasori templomban.”

Egymástól is féltek
Hogy mindez minek tudható be, arra a történész szerint egyszerű a válasz. Bereczky baloldali ember volt, ezért az, hogy a jobb oldal kiszorul az egyházi közéletből, számára nem volt nagy veszteség. Ám a Rákosi-féle diktatórikus hatalomgyakorlás rá nézve is veszélyt jelentett. „A dunamelléki egyházkerület közgyűlése rendes, titkos szavazással főgondnoknak a korábban a Magyar Közösség-perben, a Mindszenty-perben, vagy az Ordass-perben is védő kiváló jogászt, Kardos Jánost választotta meg. Csakhogy addig manipulálták a szavazatokat, míg végül is Kardos visszalépett. A választási csalássorozat révén Rákosi embere, Kiss Roland maradt az egyedüli jelölt, így ő lett a főgondnok. Poéta fedőnéven 5-10 oldalakban küldte a jelentéseket az ÁVH-nak mindenről, ami az egyházkerületben történt. Ugyanezt az anyagot vitte Rákosi titkárságára, majd később az ÁEH-ba is. Legközvetlenebb munkatársai tehát folyamatosan jelentettek a püspök minden rezdüléséről, például arról, hogy melyik reakciós lelkésznek ad valami kis segítséget. A püspök pontosan tudja, hogy bármi terhelőt ráfoghatnak, így ő is a rendszer kiszolgáltatottja. Saját önképe pedig az, hogy még mindig jobb, hogy ő a püspök, mintha jött volna egy Péter János- vagy Fekete Sándor-típusú, a rendszert teljesen kiszolgáló egyházfő.”

A hosszú hatvanas évek
A református egyházat is érintő kádári megtorlás és kollektivizálás után a hatvanas években az állampárt újra szisztematikus támadást indított az egyházak ellen. Végleg térdre akarták kényszeríteni a katolikus egyház vezetését, az 1961-ben kezdődő Fekete Hollók elnevezésű, nagyszabású állambiztonsági eljárássorozat nyomán pedig több száz, elsősorban katolikus világi hívőt és papot börtönöztek be.
Ugyanakkor az újjászerveződő kádári politikai rendőrség titkos eszközökkel továbbra is szisztematikusan gyűjtötte a terhelő anyagot a reformátusokra is. Az ügynökjelentésekben gyakran van szó többek között a Szilágyi Dezső téri, a pasaréti, az újpesti, a kispesti, Baross téri, valamint Farkas József józsefvárosi református gyülekezetéről, és sok más vidéki körről is. Leginkább az újraformálódó kisközösségek ellen indul eljárássorozat, így igyekeznek megfélemlíteni őket. „A pártállam a keresztény értékrendet a fennálló rendszerrel szembeni ellenállásként fogta fel, pedig ezek a közösségek nem ellenállóként fogták fel magukat, csak megélték a maguk kereszténységét. Az ifjúság, az értelmiség, a nemzettudat továbbadása – ezek mindig érzékeny pontjai voltak a rendszernek. Ennek a logikának a mentén került sor az utolsó politikai indíttatású, református egyházi perre, az ún. második KIE-perre is 1967-ben.”

Puha megtorlás
Mindezek ellenére azonban a Kádár-rendszernek mégsem annyira a látványos erőszak volt a célja, sokkal inkább a bomlasztás. Eszközük: belülre vinni a bizalmatlanságot; kontrollálni, és lehetőség szerint megosztani a keresztény közösségeket. Ezért tartották figyelő tekintetüket a hittantáborokat és a bibliaköröket szervező papokon, lelkészeken, még ha tevékenységüket nem is torolták meg mindig, hiszen nem volt érdekük a nyílt fellépés. „A kádári egyházpolitika tudatosan nem termelt mártírokat. Azonban nemcsak a lelkészek, ifjúsági vezetők álltak a pártállmai gépezet célkeresztjében, indirekt módon még a fiatalok után is utánuk nyúltak – erről gyakran az érintettek sem tudtak. Az állambiztonság az általa összegyűjtött terhelő információkat átadta a tanácsnak és az egyetemeknek. A fiatalok sokszor nem is tudták, miért nem veszik fel őket az egyetemre. Valójában azért, mert ott szerepelt a jellemzésükben, hogy vallásosak, hittancsoportba járnak és így tovább. A hatalom valójában a következő generációs fiatal értelmiség vallási szocializációját akarta megakadályozni.”

Hanyatló misszió
Annak, hogy az egyház gúzsba kötve élt, közvetlen hatással volt arra, hogy ez idő tájt kevesebben jutottak hitre. A hatvanas évekre már egy egész generáció felnőtt az egyházüldözés és a vallásellenes propaganda miliőjében. „Az 1948-ban születettek 1966-ra felnőttkorba léptek. Ők már hivatalosan csak a szocializmust ismerhették, és ez hatott a világlátásukra is. De volt egy másik oka is a hitélet hanyatlásának: a nagy kényszerkollektivizálás, amely óriási belső migrációt vont maga után. A hatvanas években erős városiasodás kezdődött, létrejöttek a lakótelepek.

A vidékről beköltözők nemcsak elszakadtak népegyházi közegükből, de új lakhelyükön még csak templom sem volt. Jelentős csoportoknak szakadt meg az egyházi kötődése. Eközben teret hódított a tömegmédia, a televízió egyre inkább része lett a mindennapoknak, amely a korszakot jellemző szekularizációs gondolkodási sémák legfontosabb közvetítőjévé vált. Emellett egyre fontosabb szerepet kaptak az ateista világnézeti kampányok, az iskolákban zajló materialista alapú tudományos nevelés, és az olyan tömegszervezetek, mint az úttörő, a kisdobos vagy a Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ). Ennek a rendkívül összehangolt világnézeti harcnak a célja kettős volt, egyfelől a ’felvilágosítás’: egy vallásellenes világmagyarázat egyeduralkodóvá tétele; másfelől, hogy kigúnyolja, hiteltelenítse, egy letűnt kor maradványaként láttassa az egyházakat és a hívő embereket. A keresztény ünnepeket társadalmiasítják, így lesz a mikulásból télapó, a karácsonyból fenyőünnep vagy a keresztelőből névadó. Vonzó, nem vallásos szocializációt kívánnak nyújtani a felnövekvő generációnak. A hatvanas évek a fiatalok lelkéért való küzdelemről szól.”

„Küzdelem a lelkekért” – Egyházi Ifjúsági közösségek a hosszú hatvanas években címmel nyílt vándorkiállítás az ország több középiskolájában, köztük egyházi iskolákban is, ma, a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapján. A Nemzeti Emlékezet Bizottsága kiállításának címe egy Kádár Jánostól vett idézet. A tárlat bemutatja, hogy a pártállam miként indított támadást azokkal a keresztyén közösségekkel szemben, amelyekben konkurenciát látott – egy új keresztyén elit kinevelőit. A korszerű megjelenésű, kültéren is elhelyezhető tárlathoz a Református Tananyagfejlesztő Csoport munkatársainak segítségével múzeumpedagógiai program, interaktív társasjáték, valamint három rendhagyó történelemóra anyaga is hozzátartozik. A készítők arra biztatják a diákokat, hogy nagyszüleiktől is érdeklődjenek a korszakban személyesen átélt tapasztalataikról. A tizenkét párhuzamos tablósor másfél hónapig marad az iskolákban, majd a pedagógiai tanulságok levonásával némi továbbfejlesztést követően minden érdeklődő iskola számára elérhetővé tennék. Az iskolák jelentkezését az info@neb.hu e-mail címen várják.

Egy 1958-as rendelet értelmében a szigorúan korlátozott és ellenőrzött fakultatív iskolai hittanoktatáson és a parókiákon engedélyezett rövid konfirmációs felkészítéseken kívül tilos volt fiatalokkal foglalkozni: nem lehetett sem kirándulást szervezni, sem focizni, még diavetítőt használni sem. „Legálisan nem hozhattak be modern, külföldi irodalmat sem. A táborozást is illegállisnak minősíthették – hogy ez valóban megtörténik-e, az a hatalom kénye-kedvén múlt, mivel nem voltak világos keretek. Ekkoriban kezdték magnókazettára felvenni Gyökössy Endre és Joó Sándor igehirdetéseit. Voltak, akik a kazettákat is másolták vagy legépelték a szöveget, úgy sokszorosították ezeket. Van olyan házkutatási anyag, amelybe egy-egy ilyen gépelt igehirdetést illegális vallási iratként vettek fel” – sorolta a történész.

Ekkor már Szamosközi István Dunamellék püspöke, míg Debrecenben Bartha Tibor veszi át az egyházkerület vezetését, és ő lesz a Zsinat lelkészi elnöke is. Szerepükről, a Szamosközit a püspöki székben követő Tóth Károly egyházkormányzásáról, az ügynökkérdésről és az egyház hetvenes években kezdődött missziói térnyeréséről cikkünk második részében olvashatnak.

Képek: Füle Tamás; MTI; Magyar Nemzeti Digitális Archívum

Kapcsolódó cikkünk:
A nagy szabadságünnep
Hetven éve, hogy kezdetét vette az a koncepciósper-sorozat, ami az 1956 utáni megtorlások idején is mintául szolgált a református személyek elleni, koholt vádakon alapuló eljárásokhoz. Ám ez sem riasztotta el a lelkészeket, presbitereket és más hitvallókat, hogy szolidaritást és felelősséget vállaljanak nemzetükért és egyházukért.