Amiről szó lesz:

• A diszfunkcionális család fogalma
• Érzelmileg elérhetetlen szülők
• Apátlan és anyátlan nemzedék
• Van-e kiút a szerepzavarból?
• A diszfunkcionális család istenképe

Abban bízom, hogy az addiktológiai konzultánsi és szociológusi látásmóddal pontosítani tudod a diszfunkcionális család fogalmát – amit hol jól, hol rosszul használunk.

Érdemes abból kiindulni, ha definíciót keresünk, hogy mi az, amit egy család jó, ha nyújt a gyereknek. Ha egy család jól működik, nem azt jelenti, hogy hibátlan emberekből áll, akik az élet minden területén százból százszor jól tudnak támogatni, érzelmileg állandóan jelen vannak, és soha nem hangzik el egy hangos szó sem, hanem azt jelenti, hogy

olyan támogatást és érzelmi biztonságot tud nyújtani a gyereknek, amiben mind a fizikális, mind pedig a lelki és szellemi szükségletei ki vannak elégítve ahhoz, hogy ő az életkorának megfelelően tudjon fejlődni.

Nem mindegy, hogy egy gyerek a mai világban tud-e gyerek maradni, vagy pedig idő előtt olyan érzelmi, vagy esetleg fizikai terheket kap, amelyek nem az életkorának megfelelőek – ezt hívjuk parentifikációnak.

Általában azt gondolják, hogy a parentifikáció azt jelenti, hogy apuka, anyuka elfoglalt, vagy valamilyen rosszul működés miatt, legyen az szenvedélybetegség vagy más túlterheltség, a munkába való belefeledkezés, esetleg mentális probléma, nem tudja ellátni a feladatainak egy részét. Ezért a nagyobb gyerek a kisebb testvéreit hozza-viszi az óvodába és elkezdi ellátni azokat a szülői feladatokat is, amelyek nem hozzá tartoznak – de ez csak egy része a dolognak.

Sokkal gyakoribb, mióta a válások és a mozaikcsaládok száma iszonyatosan megnőtt, hogy a gyerekek érzelmileg viselnek jóval nagyobb terhet, mint ami az életkorunknak megfelelő.
Ha valaki olyan családban nő föl, ahol a szülők között a férfi-női kapcsolatban valami nem működik jól, és ennek a feszültsége áthatja a légkört, akkor a gyerek idő előtt ehhez a feszültséghez próbál alkalmazkodni, valamilyen túlélési stratégiát kidolgozni.
Ezek közé tartozhat az is, hogy támogatni kezdi a gyengébbnek érzett szülőt, vagy valamelyik szülője társává válik, így családon belül kettes, hármas szövetségek jönnek létre. Lehet gyengének érezni egy anyát, akit nem támogat a férje, akit esetleg verbálisan vagy fizikálisan bántanak, de gyengébbnek lehet érezni a szenvedélybeteg, alkohol-, gyógyszer-, vagy más függőségben szenvedő szülőt is, akivel kapcsolatban a másik szülő esetleges nehezteléseit, haragját elhárítja vagy orvosolni próbálja.

Az is gyakori manapság, hogy amikor az apák kevesebbet vannak jelen vagy teljesen eltűnnek a családból – nem csak válás miatt –, az anya magához emeli valamelyik gyereket lelki teherhordónak, ő lesz az, akitől a boldogsága biztosítását várja.

Nem a házastársával, barátjával, egy másik felnőtt emberrel osztja meg a lelki terheit, nem kapaszkodik a hitébe és próbálja meg az érzéseit valamilyen módon kezelni, hanem a gyereknek lesz az a delegált feladata, hogy ő legyen a szülőjének a boldogsága, ereje, értékessége.

De ez nem tudatos működés, ugye?

Legkevésbé sem. Bár előfordul, hogy tudatosan használják a gyereket villámhárítóként vagy indokként bizonyos tettek mellé, de amikor az a delegált feladata, hogy „te legyél az én boldogságom, te legyél a társam, ha már a férjem, feleségem nem tud az lenni”, az öntudatlan működés.

Akkor ez olyan családban is előfordul, ahol konkrétan ott van az apa, ott van az anya, csak valami módon nem látja el a funkcióját, akár egy munkamánia vagy a lelki szolgálat terhei miatt?

Persze, hiszen ez annyit jelent, hogy nincs jelen érzelmileg és gyakran fizikálisan sem elérhető az egyik szülő. A munkafüggőség vagy a túlzásba vitt szolgálat erre jó példa.
Aki állandóan dolgozik és nem fordít időt a családjára, az értelemszerűen nincs jelen, és ha jelen van, akkor sem érhető el érzelmileg.
Kulcsmozzanat egy jól funkcionáló családban, hogy a szülők érzelmileg elérhetők legyenek.

Mit jelent pontosan, hogy érzelmileg elérhető? Lehet, hogy valakinek az a képe magáról, hogy ő az, de a gyerekei mégsem így élik meg.

Érdemes feltenni ezeket a kérdéseket: jönnek-e hozzám a gyerekek a hétköznapi dolgaikkal, történeteikkel, szólnak-e hozzám maguktól, megszólítható vagyok-e a számukra?

Ott voltam-e, ott tudok-e lenni az életük fontos és meghatározó pillanataiban? Legyen az iskolai szereplés vagy focimeccs, színjátszó előadás, családi ünnep – lát-e engem ott a gyerek, tud-e hozzám kapcsolódni?
Tudok-e neki vigaszt és biztonságot nyújtani, hogyha baj van? Vigasztalom-e, el tudom-e mondani neki, hogy együttérzek veled?

Az jelzés értékű, ha a gyerek valami miatt már nem közeledik a szülőhöz. Kamaszkorban, de még később is ott van a gyerekben az igény, hogy a szülei felé nyisson, de ha folyamatosan falakba ütközik, vagy azt érzi, hogy nem megszólítható a szülő, mert annyira el van foglalva saját magával, vagy egy más világban van, például mert iszik vagy nyugtatókat szed, akkor egy idő után felhagy ezekkel a próbálkozásokkal. Ez sem tudatos döntés.

Ha a kommunikáció felől közelítünk, azt látjuk, hogy egy jól működő családban van arra lehetőség, hogy nyíltan kimondjunk dolgokat, hogy kifejezzünk érzelmeket, akár haragot, akár dühöt, van tere a konfliktusoknak és a problémáknak, amelyeket a megoldás felé terelünk. Nem az történik, hogy csak megáll a kés a levegőben, és nem lehet kimondani, hogy haragszom és konkrétan mi bánt.

Hogy lehet ezt a kommunikációs teret megszüntetni? Mi az, amikor nincs ennek tere?

Amikor nincs tere a haragnak, akkor életbe léphet az elfojtás: nem azt mondjuk, ami fáj, hanem mondunk helyette valami mást. Én a szenvedélybetegségek oldaláról tudok több példát mondani. Nem azt mondjuk, hogy látom, hogy apa megint többet ivott a kelleténél, vagy éppen anya megint részeg, hanem azt mondom, hogy látom, hogy anya fáradt, anya most túlterhelt, és amikor szeretnének erről kérdezni a gyerekek, vagy bárki elmondhatná, hogy engem is zavar, mert így nekem is több a feladatom, én is aggódom érte, ahelyett lecsapják ezt azzal, hogy de holnapra elmúlik, ne beszéljünk róla.

Tehát egy gyerek nem jelezheti vissza azt, hogy valami nincs rendben vagy hogy őbenne keletkezik valami feszültség?

Gyakran azért sem jelzi vissza, mert eleve érzékeli a szülein vagy a tágabb családján, hogy ez nem szokás. Megtanulja, hogy helyette másról beszélünk, hogy úgy viselkedünk, mintha az a probléma nem lenne.
Ezért is használják az addiktológiában azt a hasonlatot, hogy elefánt vagy dinoszaurusz a nappaliban. Hatalmas, kerülgetjük, de mindenki úgy viselkedik, mintha nem lenne ott.
Egy rosszul működő családban ezért három alapszabály állandósul:

Ne beszélj! – ez az egyik alapparancs. Ne beszélj a problémáról, mást mondunk helyette – gondoljunk csak a szülők közti manipulatív párbeszédekre.

A második parancs a ne bízz! Ha belül egy családban probléma van, az sokszor nagyon zárttá teszi a családi működést. Kifelé mindenki szeretné a jót, a szépet mutatni, különösen a keresztyén családok, hogy az övék egy működő, életteli rendszer.
Az szilárdul meg a gyerekben, hogy nem lehet bízni kifelé senkiben, mert hogyha valakitől segítséget kérne, valakinek ezt elmondaná, akkor az a valaki meglátná, hogy mi van a falakon belül. Egy idő után az a család nem tud szerves része lenni semmilyen közösségnek. Rengeteg energia megy azzal el, hogy a mentális betegségnek, a rosszul működésnek vagy a szenvedélybetegségnek a következményeit valahogy próbálják elhárítani, orvosolni és nem marad energiájuk kifelé nyitni, kapcsolódni és megélni az örömöt meg a másokkal való együttlétet.

A harmadik alapszabály a ne érezz, talán ezt részleteztem eddig a leginkább. Nem fogadják el a gyerek érzéseit, aki egy idő után nem is próbál meg semmit visszajelezni. 

Gyakran alternatív valóságot rajzolnak elé, vagy azt mondják, hogy ez normális, ez más családokban is így van.

Mondj, kérlek, konkrét helyzetet!

Viszonylag friss példát mondok. Ült egy ötfős család nálam a rendelőben. A lány a húszas évei elején jár, problémás ivó, aki kiskora óta szorongott otthon, önbántalmazásai voltak, nem érezte jól magát, és aztán idővel erre a szorongásra megtalálta feszültségoldásnak az alkoholt. Ő és a családtagjai voltak jelen, akik aggódtak érte, és ott kezdődött a beszélgetés, hogy mit lehetne itt segíteni?

A lány próbálta elmondani, hogy nem ő van elromolva, hanem a családjában volt problémás a légkör már tízéves kora óta. Mondta, hogy ő nem kapott dicséretet, hogy a szülők között furcsa dinamika működött, amiben az anyuka ellátott minden feladatot, az apuka pedig állandóan csak dolgozott, nem volt jelen, nem dicsért.
Az anya minden figyelmét, szeretetét túlgondoskodó, túlaggódó jelenlétbe sűrítette, és nem tudott mit kezdeni a gyerekek kamaszkorával. Az apuka pedig nem volt érzelmileg elérhető, de erről nem lehetett beszélni, mert ráadásként megszólíthatatlan is volt.
Az a lány elkezdett nagyon erősen szorongani, elkezdte rosszul érezni magát. Az volt a válasz, hogy biztos fáradt, hogy nem fájhat neki, nem lehet szomorú – akkor ezeket az érzéseket falcolással (önsértéssel, önsebzéssel – a szerk.) próbálta meg kiskorától kioldani, mert akkor legalább jogos volt a fájdalma.
Félelmetes volt nézni az édesapját, aki rezzenéstelen arccal mondta, hogy de az nem is volt olyan rossz, neki sokkal rosszabb volt gyerekként, hiszen ő is ilyen családból jön. A lányának nem lett volna joga elkésni, a szobájába zárkózni és kivonnia magát a családi események alól.

Ez azért eléggé erős. Ha jól értem, itt nem a szülőknél volt valami jól körülírható probléma. Egyikőjük sem a társadalom által megítélt alkoholizmussal vagy drogfüggőséggel élt…

Egyszerűen nem tudtak házastársai lenni egymásnak. Nem voltak férj és feleség, nem voltak nő és férfi, nem voltak apa és anya, hanem volt egy férfi, aki valami miatt komfortosabbnak érezte, hogy a munkájában él, hiszen ott eredményeket ér el, és volt egy egy személyben mindent megoldó mindenhatóság, az anya, és ő volt az apa szócsöveként használva a gyerekek felé.
Bár a szülők házasságában nem volt semmi, amit negatívan ítélne meg a társadalom, egyszerűen nem tudtak egymásra figyelni.

És ezt diszfunkcionalitásként értelmezzük?

Azért értelmezhetjük annak, mert a tiszta kommunikáción túl

az is biztonságot tud nyújtani egy gyereknek, ha a szerepek és a határok tiszták.

Az édesanyának anyának kell lennie, nem tudja például férfias dolgokba bevezetni a gyerekét. Az apukának pedig édesapának kell lenni, ami azt jelenti, hogy valamilyen módon ő képviseli a gyerek felnövekedésében a kifelé fordulást, a világhoz való kapcsolódás módjait és lehetőségeit.

Az apa az, aki először behozza a hancúrozós, dögönyözős játékokat a gyerekek életébe, hogy lehet máshogyan is kapcsolódni, nem csak a gondoskodó szeretet van jelen.
Ha az apa ezeket a feladatokat nem látja el, nem tud irányt, értékrendet mutatni, amit a család követ, akkor az az apa nem apa.

A szerepek akkor tiszták, ha van apa, van anya, és vannak gyerekek, akik nem miniönkényurak. Ha jól gondoskodunk egy gyerekről, az nem jelenti azt, hogy ő fog minket irányítani, és minden vágyára ugrani kell, hanem tudomásul vesszük, hogy a gyerek a szülei vezetésére szorul. Az sincs rendben, amikor az apák bábok lesznek és mindenkit az anyuka irányít.

Régen az apa valamilyen módon bevezette a fiait a férfi közösségekbe. Példakép volt. Manapság nem nagyon történik meg, hogy az apák bevezetik a fiaikat férfi közösségekbe, férfi tevékenységekbe, a munka világába.

Hirtelen egyetlen férfi közösség sem jut eszembe.

Be lehet vezetni bármilyen közösségnek a férfi tagjai közé a gyereket, mondjuk egy gyülekezet férfi közösségébe is. De valóban, mintha a férfiak inkább magukban vívnák a szélmalomharcot a feladataikkal, és ebben nem igazán tudnak egymáshoz kapcsolódni.
Amikor egy anya egy távollévő apa helyett is ellát mindenféle feladatot, akkor ő meg nem tud igazán nő lenni, nem tud egy idő után lágyságot, empátiát, odafordulást adni.
És még nem beszéltünk az újfajta társadalmi elvárásokról, amelyeket közvetítenek felénk, hogy egy anya a saját lakásában sem lehet otthonkában vagy mackóban, hanem szupernőként látja el minden feladatát. Szuperül teljesít a munkahelyén, egyébként szexi istennő, aki egyszemélyben felelős a férje megtartásáért és persze szuper anya is – minthogyha csak rajta állna vagy bukna a gyermeke érzelmi biztonsága, ezen felül természetesen szuper hívő is.

Hitben élő kollégám mesélte, hogy kétgyerekes családként úgy döntöttek, hogy szeretnének nevelőszülők lenni. A hitben tett lépéstől azt várták, hogy ez csodálatos lesz mindenkinek – mégis, idős korukban visszatekintve azokra az évekre azt látják, hogy a vérszerinti gyerekeik rengeteget sérültek ebben a vállalásban.

Összeér valahol ez a három dolog: a hívő ember túlvállalása, a látszat megőrzése és a diszfunkcionalitás?

Ennyire nem látok bele a hívő családok életébe, de ugyanúgy, ahogy egy szenvedélybeteg családban jelen van a tagadás vagy a másra mutogatás, hogy ott, náluk nagyobb a gond, ez a mentalitás előfordulhat máshol is. A Biblia tele van diszfunkcionálisan működő családokkal, apasebeket hordozókkal, a nők anyai szeretetének aránytalanságaival – ha a bibliaolvasás szintjén ezekben nem látjuk magunkat, akkor hárítjuk a valóságot.

Miből fakad a hárítás?

Ha szembesülsz azzal, hogy valami a te családodban rosszul működik, az azt is jelenti, hogy annak te is a része vagy, mert ezek rendszerszintű betegségek: a diszfunkcionalitás mindenkit érint.
Nem lehet azt mondani, hogy ennek egyvalaki az oka, hiszen valamilyen módon fenntartják a rendszert, akik részesei.
Ha nem tennék, meg kellene kérdőjelezniük az identitásukat, az egész addigi működésüket és ez nagyon félelmetes.
Kiderülhet, hogy nem jól csinálom, ha nem jól csinálom, akkor nem vagyok elég jó, akkor pedig nem vagyok szerethető, és már vissza is ástunk a gyerekkori sérülések mélyére, ahonnét mindez kiindul.
A kettő olyan ellentmondásban van egymással, ami rettentően feszítő.
A női szerepek, a nők megjelenése is valahogy mindig a férfi szempontjából fogalmazódott meg. Ez ellen kezdtünk hadakozni és estünk át a ló túloldalára, és mutatunk egy harcos, amazonszerű női képet. Az egészséges pedig valahol a két szélsőség között lenne, ahol nőnek és anyának is lehet lenni és jelen lehet lenni a társadalomban is.

Elméletben ez jól hangzik, de hogy találunk ide vissza?

Minden változásnál a szélsőségektől indulva alakul ki az élhető középút. Amikor fel mered tenni magadnak azt a kérdést, hogy neked mi a szereped a nem jól működő családi rendszer fenntartásában, akkor tudsz elkezdeni máshogy működni. A kérdésfeltevés, a szembesülés az első lépés a változás felé.

Automatikusan tudok változtatni ezek révén?

Nem automatikusan, hanem segítséggel, de megpróbálsz a berögződött dolgokon változtatni. Könnyű a szélső értékekhez nyúlni, és elkezdeni túlzottan mereven határokat tartani: ezt később beszéljük meg, ezt nem vállalom magamra… és így tovább.
Aki túlzottan határtartó volt, elkezd túlzottan segítőkész lenni – és ezekből a próbálkozásokból találunk aztán be valahogy középre, ami mindenkinek hasznos lehet.

A határoknak nagyon fontos szerepük van egy család életében. Azt szoktuk mondani, hogy egy határ nem lehet túl merev, de nem lehet túlzottan foghíjas sem; olyan rugalmas határok kellenek egy családban, ami az életkor és a család életciklusának megfelelő változásokhoz tud alkalmazkodni.
Hogy néz ez ki a gyakorlatban? Elkezdjük átadni a felelősséget mindenkinek az életkorának megfelelően. Mindenkit felmentenék az alól, hogy ezt kapásból jól kell csinálni.
Bőven elég, hogyha százból már jól megy mondjuk először tízszer, aztán ötvenszer, mert az máris több, mint amikor egyáltalán nem próbáltam meg, és semennyire se ment jól.

Adott egy diszfunkcionális család, amiben van ilyen-olyan nevelés, aminek része lehet a hitre nevelés is – amiben a hitelesség gellert kap. Mi lehet a kiút?

A hiteltelenséget egy gyerek csalhatatlanul megérzi. Mivel azonban számára fontos a család, amiben felnő, szereti a szüleit, megpróbál ezzel a látszatvalósággal azonosulni, a szülők által képviselt hitben helyet találni magának, aztán ez vagy rögzül és beleáll a gyerek, vagy lázadni fog.

A hitben járás feltétele a kegyelem. A kegyelem átvételének a mozdulata, hogy fel merem tenni a kezem, és azt merem mondani, hogy valóban bűnös vagyok, hogy nem megy egyedül, és ezért kaphatok megbocsátást.

Ez egy családban is kell, hogy működjön a bocsánatkérés szintjén, vagy legalább annak az elismerésével, hogy tudom, hogy szülőként valamit nem oldottam meg jól, tudom, hogy megbántottam a gyerekem.

Azt nagyon gyakran látom, hogy azokban a családokban, ahol a szülők hitélete nem hiteles vagy a gyerek számára nem hiteles, ott általában a büntető istenkép uralkodik.

Azért is takargatják a szülők a sebzettségeiket vagy a rosszul működéseiket, mert nagyon félnek a megtorlástól, így indulnak el a hazugságok a család felé, így indulnak el a mélyebb élethazugságok is.

Szülői felelősség a hitre nevelésben nem éltetni ezt a büntető istenképet – ami egyébként az aktív szenvedélybetegek többségének istenképére is jellemző.

A másik, ami elő szokott fordulni, hogy a hívő szenvedélybeteg azt gondolja, hogy majd a Jóisten megoldja helyette a problémáját, bőven elég imádkozni, mert majd Isten elveszi, ha akarja… Én viszont azt tapasztalom, hogy Isten nélkülünk nem tudja sem elvenni a szenvedélybetegséget, sem megoldani.

Volt egy női kliensem, aki mindig részegen telefonált nekem és Szűz Máriától várta a megoldást. Egyszer elég volt meghúzni a határokat ebben, hogy egyszerű segítő vagyok, nem gyóntató pap, és nem tudok ehhez a működéséhez asszisztálni.

Akkor az a hölgy megértette és elkezdett együttműködni. A Jóisten önmagában nem csodaszer,

szükség van annak a belátására is, hogy nem tudom megoldani a helyzetet, és aztán jön a cselekvés. A cselekvővé fordulás minden változásnak nagyon fontos és megrázó mozzanata. Ez a fajta cselekvő élet az, amit Isten áldása követ.

A hitben tetszelgés a másik probléma, amit a rehabokon láttam, ahol a lelkészek nemcsak vezetőként, hanem kliensként is megfordulnak. Ennek a legnagyobb kísértése talán, hogy kenetteljes kifelé éléssel palástolja valaki az igazi belső problémáit.
Mindenre van egy jól passzoló igeszakasz az ember zsebében, és úgy tűnik, hogy aszerint is él, de amikor zárul a családi ház ajtaja, akkor kiderül, hogy valami egészen más van belül.

Lányoknál is nyoma van az apa meg az anyahiánynak, de azt látom, hogy a férfiaknál ez az apaseb a magja annak, hogy nem tudnak egészséges hitéletet élni. Nem hiába hívjuk Atyának az Istent.

Képek: Dezső Attila