„Tudnunk kell Jézusról úgy beszélni, hogy az mások számára érthető és kívánatos legyen, hogy az megindítsa a fantáziájukat. Arra kell törekednünk, hogy azok az emberek, akik a falainkon kívül vannak, olyasmit halljanak tőlünk, ami számukra is elgondolkodtató, ami vágyakozást kelt bennük, amelynek a nyomán elkezdenek keresni” – vallja Mikola Borbála református lelkipásztor, teológus, a Károli Gáspár Református Egyetem lelkésze. Többek között arról kérdeztük őt, hogyan tudja összekapcsolni szakterületét, a kulturális apologetikát jelenlegi egyetemi lelkészi szolgálatával, valamint arról, hogyan tud az egyetemistákhoz úgy kapcsolódni, hogy lássák: a keresztyén hit az ő valóságukról is szól.

Az emberek hétköznapi valósága
De mi is az az apologetika? – merülhet fel bennünk a kérdés. Az apológia az ókori világban bíróság előtti védőbeszédet jelentett, az apologetika pedig mai értelemben kifejezetten a hitvédelemről szól. Gyökerei Péter és Pál apostolig vezethetőek vissza. A klasszikus apologetika leginkább a filozófia világában megfogalmazott tételekre reagál, vitái elsősorban intellektuális szinten zajlanak, amelyek során ésszel felfogható érveket sorakoztatnak fel a keresztyén hit mellett olyanok számára, akik távol vannak attól. Ebből következik, hogy legfőbb témái általában olyasmik, hogy élt-e Jézus, valóban feltámadhatott-e, történetileg mennyire megbízható forrás a Biblia és hasonlók. Mikola Borbála szakterülete, a kulturális apologetika azonban másfajta megközelítést használ, és a kortárs kulturális kontextus felől közelít.

„Azok az üzenetek, amelyek a kulturális csatornáinkon keresztül érkeznek hozzánk, többnyire olyan világnézeteket, értékrendeket közvetítenek, amelyek kihívást jelentenek a keresztyénség számára. Legtöbbjük arról szól, hogy autonóm lény vagy, a szabadság a legfőbb érték, valósítsd meg önmagadat. A reklámokban olykor közvetlen szlogenekként fogalmazódik ez meg, de közvetetten vagy burkoltan ezzel találkozunk máshol is, például dalokban, filmekben és a közösségi médiában. A kulturális apologetika nem nagyobb lélegzetű intellektuális fejtegetésekkel szeretné megvédeni ettől a hitet, hanem azt keresi, hogyan lehet ezt a kontextust úgy átfordítani és felhasználni, hogy az evangélium hirdetését és továbbadását szolgálhassa közérthető formában” – magyarázta Mikola Borbála.

Az egyetemi lelkészt annak idején Francis Schaeffer könyvei indították arra, hogy komolyabban foglalkozzon ezzel a témával. „Ő igazi apologétaként megértette a kultúra működését és rengeteg embert vezetett hitre azáltal, hogy valódi válaszokat kínált nekik. Az ő hatására kezdtem el vágyakozni arra, hogy de jó lenne úgy beszélgetni az emberekkel, hogy miközben én teljesen önazonosan beszélek a hitemről, az ne tűnjön egyházias nyelvezetnek és gondolatkörnek, hanem teljesen szervesen illeszkedjen az emberek hétköznapi valóságához. Schaeffer rájött arra, hogy az embereknek nem csak információkra van szükségük a hitről, hanem arra is, hogy ízét vegyék a keresztény közösségnek. Ezért megnyitotta az otthonát, ahova bárki kereső jöhetett, és velük laktak emberek akár hetekig is. Ebből a kezdeményezésből nőtt ki mára a L’Abri (Menedék) nevű közösségi házak hálózata.”

A kulturális apologetika komplex képet próbál adni az emberről, figyelembe véve, hogy nemcsak agyunk van, hanem teljes emberek vagyunk. „Ha valaki nekünk szegez egy kérdést a keresztyénségről, sokszor azt gondoljuk, hogy kiselőadást kell tartanunk az evangéliumról. Schaeffertől azonban azt tanultam, hogy nem szükséges azonnal és hosszasan válaszolni. Először kérdeznem kell, hogy valóban megértsem a másikat. Érezze azt, hogy valaki meghallja és őszintén beszélhet! Mindannyian szenvedünk attól, milyen nehéz, hogy sokszor csak ügyrendi beszélgetésekben veszünk részt, nem olyanokban, amelyekben a személyiségünk megcsillan, amihez valódi énünk kapcsolódik. Ez utóbbit nekem is meg kellett tanulnom, de azóta is ilyen kapcsolódásokra törekszem.”



A legszebb tanítás
Mikola Borbála szerint hidat kell képeznünk a bibliai világ és a jelenünk között oly módon, hogy Isten örök üzenetét a mai ember nyelvére fordítsuk le. „Engem az foglalkoztat, hogy mi van a kultúránkban, mit mond vagy harsog felénk nap mint nap, a gondolkodásunkat formálva. Hogy mik azok az érzetek és gondolatiságok, amelyekre lecserélte a korábbi korok keresztény válaszait. Ma már nem kezdhetjük ott a beszélgetést, hogy Jézus meghalt érted, vagy Isten szeret, hanem más kapcsolópontokat kell találni. Azt keresem, hogyan lehet a ma emberét megszólítani, föltörni a talajt” – fejtette ki.

Gyülekezetei tapasztalatai során olyan, magukat ateistának valló emberekkel is találkozott, akik nagyon vastag falat építettek fel Istennel szemben, mégis sikerült megérintenie őket igehirdetéseivel. Ezt úgy érte el, hogy nem a bibliai levezetéssel indította prédikációját, hanem azzal, hogy a kultúra hogyan vélekedik a témáról, és az emberi vágyakozás hogyan működik. Ezután tért rá arra, milyen biblikus válasza van minderre a kereszténységnek.

„Arra lettem figyelmes, hogy azok, akik hosszú időn keresztül nagyon komoly védelmi rendszert építettek ki maguknak a kereszténységgel szemben, elkezdtek arra vágyni, hogy bárcsak igazam lenne. Ez mélyen elgondolkodtatott, mert ezek szerint létezik olyan járható útvonal, amellyel meg lehet kerülni az Istennel szembeni ellenállást.”

Külső-Kelenföld konfirmációs előkészítőire a felnőttek sok esetben úgy jöttek el hozzá, hogy semmilyen felekezeti múltjuk nem volt. Ezt figyelembe véve megpróbált esetükben messzebbről indulni, és hihetőbb, elképzelhetőbb módon megmutatni számukra a keresztyénséget. „Nem keresztény szemszögből indulok ki, hanem mindig onnan, hogy a világ mit gondol, és onnan próbálom elvezetni el őket odáig, hogy nem rossz az, amit a kereszténység mond, sőt, az igazán szép, abban gyönyörködhet az ember.”

A szépségre példaként a Szentháromságot emelte ki. „Ez keresztyén specifikum, rajtunk kívül senki nem vallja, és egy külföldi professzorom magyarázta el nekem, hogy miért a Szentháromság a leggyönyörűbb tanítása a kereszténységnek: ez teszi lehetővé azt, hogy Isten szeretet legyen. A szeretethez ugyanis viszony kell. Ha Isten egyetlen és egyedüli, akkor magányos. De a Szentháromság Isten öröktől fogva szeretetkapcsolatban van, és bennünket a maga képére teremtett. Ezért van érzékenységünk a szeretetre,

ezért azok a legdrágább és a legsebzettebb pillanatok életünkben, amelyekbe bekapcsolódott a szeretet.

Mindezek a Szentháromságból következnek, és ez az, ami Jézusban megtestesült.”



Reflexiókból tanulva
Egy éve szolgál egyetemi lelkészként, a fő feladata, hogy egyházismeretet tanítson félévente nagyjából kétszáz bölcsészhallgatónak. „Nagyon szeretek tanítani, nagyon szeretem a hallgatókat. Ez az egyetlen olyan egyházi témájú tantárgy az egyetemen, amely kartól függetlenül minden hallgató számára kötelező, aki a Károlin szeretne diplomát kapni. Csak a bölcsészek közül félévente négyszázan ülnek be rá, emiatt párhuzamosan többen is tanítjuk, tehát nem mindenki hozzám jár. Én az előadáson arra törekszem, hogy a hallgatók kérdezzenek, fejtsék ki a véleményüket, beszélgessenek velem és egymással. Ezt segíti, hogy minden órán három-négy kérdést járunk körbe. Számítanak is rá, hogy dolgozniuk kell, mégis nagyjából ötven-hetven százalékuk bejár az órára” – mesélte szolgálatáról.

A hallgatók például olyan típusú feladatokat kapnak tőle, hogy látogassanak meg egy református istentiszteletet és számoljanak be róla, adjanak visszajelzést; vagy interjúvoljanak meg egy református lelkészt az érdeklődésük mentén kérdezve tőle; de olyan is előfordul, hogy egy-egy feladott könyvre vagy az órai anyagra kell reflektálniuk. „Ezeken keresztül elég sok visszajelzést kapok arra nézve, hogy mi foglalkoztatja őket, vagy mi volt az az órából, ami elgondolkodtatta őket. Ha megtapsolják az előadást, akkor sejtem, hogy valami fontosat sikerült átadnom nekik. Nagyon sokat tanulok a reflexióikból.”

Óráin az elsődleges panasz a keresztyénséggel szemben egyrészt az szokott lenni, hogy a keresztyének ráerőszakolják a világnézetüket másokra, másrészt az, hogy képmutatók. Pont ezért szeretne hallgatóinak olyan közeget teremteni, ahol megvitathatják ezeket a kérdéseket is. „Nem kell, hogy azt vallják, amit én vallok. Elmondhatják az érveiket, hogy mit miért gondolnak úgy, és beszélgessünk róla.

Meg kell ismernem, hogy ők hogyan látják kívülről a keresztyénséget. Látványosan meghökkentek például azon, amikor elmondtam, hogy a keresztyénség szerint az ember életcélja, hogy helyreálljon a szeretetkapcsolatunk Istennel. Teljesen újszerű volt számukra a gondolat, hogy a kereszténység a kapcsolatról szól.

Ezt nem így látják, akik messziről nézik a kereszténységet.”



Világnézetek sokszínűsége
Bár komoly kihívás azokkal értelmes beszélgetést folytatni a kereszténységről, akiket nem érdekel vagy falakkal vették körül magukat, az egyetemi lelkészt ebben az motiválja, hogy ezeknek a fiataloknak még formálódóban van a személyiségük, a világnézetük. Megfelelő impulzusok esetén a keresztyénségről alkotott pontatlan és hamis képüket is átértékelhetik.

„Tévképzeteik félreértéseken és felületes információkon alapulnak. Egy olyan Istenben, amelyet ők látnak bele a keresztyénségbe, én sem tudnék hinni, ilyen alapokon nem lennék keresztyén”

– magyarázta. „Nekem az a dolgom, hogy bemutassam, miért és hogyan lehet mégis keresztyén valaki a 21. században. Nem elég tantételeket mondanom, fel kell mutatnom a keresztyénség élhetőségét és örömteli voltát is.”

Bár a hallgatók többsége felületes ismeretekkel rendelkezik a kereszténységről, óráin jelen van a másik véglet is: akik református gimnáziumból hittan érettségivel érkeznek. Sőt, olyan lelkipásztor is van köztük, aki most bölcsészhallgató. „Az egyetem tökéletesen leképezi a társadalmunkat, és a hallgatói sokszínűség miatt nekem is differenciálnom kell. A református hittételekből magasan kvalifikáltak kapcsán

arra törekszem, hogy tágítsam a nézőpontjukat, stabilizáljam a hitüket és szellemi muníciókkal vértezzem fel őket. Ha megértik, hogy a Szentháromság miért gyönyörű és ennek milyen következményei vannak, akkor nem fogják szégyellni, hogy keresztyének, hanem azt mondhatják, hogy ez a legjobb dolog, ami történhet velük. Rá is szorulnak erre a bátorításra.”

Figyelembe kell vennie azt is, hogy más felekezetek és vallások hívei is ülnek az óráin. „Meggyőződéseink nagyon mély gyökerűek és érzelmileg kötődünk hozzájuk, ezért olykor akaratlanul is feldúlom őket azzal, amit mondok. Ezt észre kell vennem és mérlegelnem, hogy meddig tart az én feladatom velük. Nem reformátussá akarom konvertálni őket, hanem megértetni a református álláspontot, hogy mit miért csinálunk. Ha őszintén keresi valaki az igazságot, akkor nem kell félnem, mert nem én fogom meggyőzni, hanem Isten Lelke, de el kell addig jutni. Ezekről nehéz indulatok nélkül beszélni, mert az emberek általában nem kíváncsiak a másik valóságára.

Nekem célom, hogy ha valakivel beszélgetek, akkor azzal kölcsönösen megértsük egymást. És ez sokszor azt jelenti, hogy kérdeznem kell.”

Odafigyelni az igényekre
Amennyire energiája csak engedi, próbál részt venni az egyetemi lelkészség közös munkájában is. Helyzetéből fakadóan könnyen eléri az oktatókat is, így főleg az ő jelzéseiket, igényeiket, észrevételeiket igyekszik továbbítani szolgálótársai felé, de a hallgatók felé is igyekszik nyitni. „Nagyon szívesen megyek például kirándulni, ahol hallgatók, oktatók együtt vannak, és gyakorlatilag négy-öt óra alatt automatikusan előkerülnek a személyesebb témák. Kellő mennyiségű izzadság után már el tudunk kezdeni beszélgetni még a vallásról is. Emellett nyilván keressük is a lehetőséget, hogy miben tudnánk segíteni az oktatók munkáját. Többük szólni szokott például, ha a hallgatók elkezdenek elmagányosodni, beszűkülni, és ebből közösségileg valami módon ki kellene mozdítani őket. Az ilyen jelzések nagyon hasznosak számunkra” – fejtette ki.

Mostanság mocorog benne a vágy, hogy szerepet vállaljon a reformátusság erősebb online jelenlétében is. „Szükség lenne olyan podcast- vagy videócsatornára, ahol református egyházi választ találnak kérdéseikre azok, akik ott keresik Istent. Ezeken a felületeken jelenleg a református tartalmak igen nehezen lelhetők fel és sokszor bennfentes tartalmat kínálnak. Pedig lenne igény arra, hogy könnyen fellelhető, közérthető és valódi válaszokat kínáljunk az Istent keresők számára. Nem tudom, nekem lesz-e ebben szerepem, de szívesen segítenék benne. Azt tudom, hogy Isten előkészített számomra valamit, de azt még nem, hogy mit. Úgy élem meg a jelent, hogy azért kell hűséggel beletenni a szívem szerinti legtöbbet, mert Isten építeni fog arra, ami most történik. És ezalatt rengeteget tanulhatok.”


Barna Bálint
Képek: Füle Tamás, Barna Bálint