Amikor eldöntöttem, hogy interjút készítek Edinával, a „hit és hivatás” keretén belül maradva szerettem volna elkísérni őt munkahelyére, a monori 1-es postára, majd beszélgetni vele egy perc nyugalmat sem engedő csoportvezetői munkaköréről, a postai közeg örömeiről, kihívásairól és a kollégák felé történő szolgálatáról. A látogatás megtörtént, mondatai azonban új dimenziót nyitottak ki előttem, hiszen gyermekével, Rebekával való kapcsolata és a lány életszemlélete a legmeghatározóbb mindabban, amit tesz és ahogyan gondolkodik emberekről, világról, Istenről. A páros anya-lánya interjú ezután adta magát, így nem csak az derült ki számomra, hogy egyéni működésük hogyan hat a másikra, de az is, hogy a családi tragédiákkal való megküzdés hogyan tudja közelebb hozni egymáshoz a generációkat.

Kánaántól Isten vádolásáig
„Rendkívül hálás vagyok az Úristennek, hogy úgy talált meg, hogy nem akartam vele találkozni” – adja meg beszélgetésünk felütését a monorierdői Madar-Nemes Edina, aki nagyon sokáig lázadt Isten ellen, és méretes vargabetűket tett meg addig, amíg úgy érezte, hogy megérkezett az Atya ölelésébe. „Kilencéves voltam, amikor édesapám önkezével vetett véget életének és tizennyolc, amikor édesanyám is itt hagyott engem és a tizenhárom éves húgomat – ő vonatbalesetben hunyt el. Borzasztóan haragudtam a világra, hogy miért kell nekem egyedül boldogulnom.

Keményen összevesztem Istennel és megfogadtam, hogy ettől kezdve ateista leszek – eldöntöttem, hogy minden nyomoromért az az Isten a hibás, akiben nem is hiszek. Ha az iskolai kiránduláson egy templomot látogattunk meg, én inkább kint maradtam és elszívtam egy cigit” – mesélte a Biharnagybajomban született Edina, akit gyakorlatilag apai nagymamája és nagypapája nevelt fel, szinte harmadik gyermekükként, amíg fiatal szülei el tudták kezdeni felnőtt életüket – édesanyja 16, édesapja 21 éves volt a születésekor. „Kánaánként éltem meg, hogy többgenerációs családban nőttem fel, rengeteg figyelmet kaptam, és ez borult meg azzal, hogy elhunytak a szüleim.”

Katedra helyett postahivatal
A hirtelen jött felnőtté válás első szakaszát a budapesti főiskolai évek jelentették, melyet magyar szakos tanítói diplomával zárt az ELTE-n, 2004-ben. Meglepő, de nem kapkodtak utána: „Két napig ültem magamba roskadva, hogy hogyan lesz így munkám, amikor bevillant, hogy nekem van egy postaforgalmi szakképesítésem – négy évig a debreceni Nagytemplom tornyát néztem az osztályterem ablakából –, és azzal kezdenem kellene valamit.” Így történt, hogy Edina az 50-es villamos pestszentlőrinci végállomásától elindult, és a Nyugatiig minden postára beadta az önéletrajzát – mire a pályaudvarra ért, az M3-as metró Ecseri úti megállójánál lévő 100-as postáról már vissza is hívták.

„Ügyfélszolgálati ügyintézőként kezdtem, másfél év alatt belső támogató és oktató lettem, innen banki ügyintézőként, majd csoportvezetőként léptem tovább, ettől tovább azonban nem voltam hajlandó menni, mert hiába van nyomás, mégiscsak emberközelibb – a kőkemény gyakorlatiasságot kellett összehangolnom a bennem rejlő empátiával.” Az utat nem egyedül járta végig, hiszen a Biharnagybajomban megismert férjével, Zoltánnal együtt kezdték közös életüket Budapesten, családjuk 2008. augusztus 14-én egy kislánnyal, Rebekával bővült – immár Monorierdőn, ahová a család egy évvel korábban költözött.

Az életet meghatározó dédimama
„Két évig senki felém sem nézett, aztán kaptam egy hívást, hogy ha következő hónap elsején nem tudok visszamenni, másnak adják a helyemet” – mondta Edina, akinek hosszútávú megoldást kellett keresnie a gyermekfelügyelet gondjára. „Ekkor jött a képbe az engem felnevelő, akkor már 72 éves nagymamám. Nagypapámmal szimbiózisban éltek, de a papa nem sokkal korábban agyvérzést kapott. Dédike egy évig gondozta és éppen aznap halt meg, amikor Rebekát másodjára vittük el hozzájuk. A nagymamám élete kiüresedett, ezért fogta magát és hozzánk költözött – megszakításokkal öt évet lakott nálunk.”

Rebeka ma már 16 éves, a Semmelweis Egyetem Raoul Wallenberg Többcélú Szakképző Intézményében másodéves Kisgyermekgondozó, -nevelő szakirányon, és mindaz, amit és ahogyan tesz, nagyban köszönhető a dédmamával együtt töltött időnek – ezt ő és édesanyja is megerősítette. „Sülve-főve együtt voltunk, mindig ő vigyázott rám, olyan volt, mintha dédiként a testvérem és a legjobb barátnőm lett volna. Bunkert építettünk, babáztunk, bevásároltunk, együtt főztünk, sokat mesélt és énekelt nekem” – emlékezett Rebeka. „És remekül lehetett a dédin keresztül irányítani anyát, igaz?” – kérdezte Edina a lányára mosolyogva. Rebeka szerint a szóhasználata, az étkezési szokásai, a napirend tudatos tartása, de még a bármely élethelyzetben történő dalra fakadása is mind-mind „dédijegy”, a türelem, a magabiztosság, a gondoskodás pedig olyan értékek, melyeket szintén neki tulajdonít.

Rebeka épp varrni tanul a dédimamától

Isten hívogatása
A lány hittel kapcsolatos első emlékei közé tartozik, amikor elrángatta szüleit egy szentesti istentiszteletre Biharnagybajomban, pusztán azért, mert tetszett neki a templom, a harangszó, és dédije is csupa jót mesélt a „tiszteletes néniről és bácsiról”. „Nem értettem, miről beszélnek, de szerettem ahogyan énekelnek, szépek voltak a padok és szép volt az énekeskönyv is” – mesélte a lány, akinek a figyelmét már otthon felkeltette a dédi Bibliája. „Ahogyan forgattam, néhol bele is firkáltam, bár ezt a mama nem nagyon értékelte.”

„Az dolgozott bennem, hogy ha bemegyek a templomba, akkor utána nekem is ki kell nyitni ezt az ajtót, és nem tudtam, hogy kezelni tudom-e ezt majd” – idézte fel azt a napot Edina. „Az én gyerekem persze sehol máshol nem volt elképzelhető, csak az első sorban. És elkezdett énekelni, noha nem nagyon ismerhette azokat a dicséreteket. Szigorú liturgia, tradicionális ülésrend, azt sem tudtam, mit csináljak.”

Noha Rebeka látta, hogy az óvodai hittanos gyerekek mennyire várják az alkalmakat, első osztályos koráig várnia kellett arra, hogy ő is részt vehessen rajtuk. „A dédi otthon egyszer csak nekem szegezte a kérdést: ’aztán miért nem engeded a gyereket hittanra?’ ’Hagyjál már ezzel, hát te oltottad be a gyereket?’ – vágtam vissza, de közben tudtam, hogy ismét Isten kopogtat.” Rebeka számára egyértelmű volt, hogy ha választhat, akkor a református hittanra jelentkezik. „Egy nap megkérdezték, hogy ki szeretne verset mondani szenteste. Persze az elsők között jelentkeztem és elkezdtem nyaggatni anyáékat, hogy menjünk templomba is. Eleinte dédivel jártam, otthonosnak, a sajátomnak éreztem, ekkor még vasárnap reggel 8-kor a katolikus kápolnában tartották az istentiszteleteket.”

„Na, te jössz!”
Edina felidézte első találkozását a gyülekezet lelkipásztorával, Lénárt Tiborral. „Egy hittanóra után autóval mentem Rebusért, és igyekeztem minél messzebb megállni a bejárattól. A lelkipásztor azonban meglátott, bemutatkozott és megkérdezte, hogy mikor jöhet el családlátogatásra. ’Na tessék, még ez is!’ – gondoltam magamban. Megtörtént a látogatás, és semmi előzetesen feltételezett rosszat nem láttam a lelkészben.” A lelkes hittanra és templomba járás alatt egy este Rebeka odafordult az édesanyjához, és arra kérte, hogy imádkozzanak együtt.

„A döbbenet lett úrrá rajtam, hogy egy elsős gyerek hogyan tud ilyet kérni. Majd elkezdte mondani, hogy össze kell tenni a kezünket, és előbb ő mond valamit, majd én. Soha nem fogom elfelejteni, ahogyan megköszönte a napját, hálát adott édesanyáért, édesapáért és a dédiért. Aztán oldalba bökött, hogy ’na, te jössz!’ Meg sem tudtam szólalni, csak sírtam és sírtam. Annyit válaszoltam, hogy ’majd magamban imádkozok jó?’, amire azt felelte: ’persze, Isten azt is hallja!’”

„Nyitottabb lettem, jobban megértettem az istentiszteleteken elhangzó igéket és megbeszéltem az Úrral, hogy akkor legyen az, hogy nem vagyok ateista, de még mindig haragszom. Ma már úgy érzem, hogy az a bárányka voltam, aki messze járt a nyájtól, de Isten sokadjára is értem jött” – mesélte Edina.

Atomrobbanás
Kevéssel ezután Rebeka hónapokon keresztül fejfájásra panaszkodott, és hiába jártak orvosról orvosra, nem tudták kideríteni, mi baja lehet. „Egyszer aztán bent a házban elesett, beütötte a homlokát, az ütés helyén pedig egy dudor kezdett nőni” – mondta Edina. „Júniusban kértünk időpontot MRI-vizsgálatra, de csak augusztusra kaptunk, amikor a kinövés már rálógott a lányom szemére. Kiderült, hogy olyan agyűri kapcsolattal rendelkező tumor van a fejében, amely már az otthoni elesés előtt megette a csontot a jobb szemürege fölött. Szülőként atomrobbanásként ért a diagnózis. Állsz a papírral a kezedben és nem tudod, hogy merre indulj el. A Heim Pál gyermekkórház főorvosától aztán ajánlólevelet kaptunk az Országos Idegtudományi Intézetbe (ma: Semmelweis Egyetem Idegsebészeti és Neurointervenciós Klinika – a szerk.), a következő kedden pedig már műtötték is a gyerekemet.”

„Ma már azt vallom, hogy semmi sem történik véletlenül, akkor viszont azt kérdeztem, hogy miért büntet ezzel Isten? Ezt minden egyes nap megkérdeztem a szüleimtől” – folytatta Rebeka, édesanyjában azonban lányának azok a mondatai élnek a legélénkebben, melyeket a műtét előtt mondott:

„Anya, ne aggódj. Imádkoztam. Te is imádkozzál, de ha én már nem tudok visszajönni hozzátok, mi akkor is találkozni fogunk. És majd megvárlak benneteket.”

„Azt gondoltam, hogy ha a gyerek ennyire hisz benne, én miért ne hihetném, hogy működni fog? Hat és fél órát imádkoztam végig, majd az orvos remegő kézzel állt elénk: ’Anya most elmegy aludni, apa hazamegy. A gyerek jól van.’ Fültől fülig fűrészelték meg a koponyáját, lefordították az arcbőrét, eltávolították a daganatot, a hiányzó csont helyére implantátum került, majd visszahelyeztek mindent és bevarrták a bőrét. A gyerekem pedig két nappal később saját lábára állt és kiment reggelizni. Van róla egy ekkor készült fotóm, amit gyakran megnézek, ha valami nem úgy sikerül, ha alázattal el kell fogadnom, ami történt velem.”

A szövettan eredménye később megmutatta, hogy Rebekának rosszindulatú daganata volt, ezután öt évig jártak utókezelésre. „Nem szerettem a vizsgálatokat. Nem szerettem a branülszúrást, amire mindig szükség volt az MRI-hez és a csontizotóp-vizsgálathoz, de ahogyan telt az idő, hozzászoktam és egyre inkább hálás lettem azért, hogy nem kellett kemoterápiát kapnom, és semmilyen maradandó károsodást nem szenvedtem. Azért is hálás vagyok, hogy ezt akkor kellett átélnem, mert lehet, hogy ma kevés lenne ehhez az erőm” – mondta Rebeka, és édesanyja is hasonlóan érez. „Amikor látod, hogy a gyereked jól van, az akkora megkönnyebbülés, ami egy életre hálássá tesz téged – ennek ellenére minden új kezdetnél ott volt bennünk a szorongás, hogy mi történik, ha most újul ki a betegség.”

Egyre közelebb az Úrhoz
Rebeka két évvel a műtét után elhatározta, hogy szeretne megkeresztelkedni, ebben pedig szülei is partnernek bizonyultak: a szülőkkel együtt vált a gyülekezet tagjává, édesapja és édesanyja pedig konfirmációi fogadalmat is tett – mindezt elsőként a monorierdői református templomban, melyet egy nappal az ünnep előtt avattak fel, 2019 júniusában. A fiatal lány a gyerektáborok rendszeres résztvevője, konfirmációja után szolgálója lett édesanyjával együtt, a vasárnapi istentiszteletek előtt az ő feladata többek között az énektáblák cseréje, Edinát pedig egyre közelebb és közelebb húzta magához az Úr: három és fél éve a monorierdői református gyülekezet presbitere.

Edina 2020-ban, tizenhat év után ott hagyta a budapesti 100-as postát és a monori 1-es postahivatalban kezdett dolgozni, ahol ma már ismét csoportvezető, hitben járása pedig munkamorálján és a kollégákkal való kapcsolatán is tükröződik. Asszertív hozzáállását magam is megtapasztaltam, amikor egy órán keresztül követtem őt egy forgalmas péntek délelőtt, ahol egyik telefon követte a másikat, közben problémát kellett megoldani az ügyfélszolgálatosoknál, el kellett igazítania egy tanulót – arról a zaklatott periódusról nem beszélve, ami a reggeleket jellemzi a kézbesítők útnak indításával.

„Gyakran kérdezik, hogy miből merítem az energiát, honnan a türelem, hogy sokadjára is elmegyek a falig. Bármilyen butaságot is csinálnak a körülöttem lévők, nálam másnap tiszta lappal kezdenek, hiszen a gyerekemmel együtt olyan tiszta lapot kaptam, hogy hogy jövök én ahhoz, hogy másnak ne adjam meg a lehetőséget? Tiszta lapot kaptam azzal, hogy Jézus meghalt értem a kereszten és tiszta lapot kaptam azzal is, hogy visszakaptam a gyerekemet, aki statisztikailag fel sem kelhetett volna a műtőasztalról. Reménységem van afelől, hogy mindenkinek a szívében ott van a mag, csak azt öntözni kell. Úgy, ahogy az én kis magomat a gyerekem gondozta és öntözte, és ahogy a dédi a gyerekét, és ahogy ez egy ilyen körforgásban működik, én miért ne lehetnék egy jó kis öntözőkanna másnál?”

„Majd én megcsinálom!”
A váltással párhuzamosan egy másik úton is terelgetni kezdte őt Isten: „Letoltam egy gyerektábort, ahol mosogattam, aztán még egyet, ahol a ’kotnyeles anyuka’ szerepében voltam, majd megkérdezték, hogy jövőre vezetnék-e csoportot. Valamilyen megmagyarázhatatlan módon arra kezdtem vágyakozni, hogy ezt kiterjesszem és a gyerekekkel fogalkozzak. Akkoriban összevonásban kézbesítettem csoportvezetőként a budapesti Kálvin téren, többek között a Rektori Hivatalba is. Elhoztam egy szórólapot a portáról, a vonaton hazafelé elolvastam, de még másfél-két hónapig gyötrődtem, hogy vajon ez-e az én utam. Ezt az időszakot zárta le a tavaszi, gyülekezeti nagytakarítás. Éppen arról beszélgettünk, hogy ki fogja a hittant oktatni a gyerekeknek, és egyszer csak kicsúszott a számon: ’Majd én megcsinálom!’ Megállt a rongy a kezemben, olyan érzés volt, mintha nem én mondtam volna ezt. Aztán persze jött a válasz, hogy ehhez képzettség kell. Én pedig fogtam magam és beiratkoztam a KRE-PK hittanoktatói alapszakára. Az évnyitón azt éreztem, hogy hazaérkeztem, hogy én és a többiek is egy célért vagyunk itt.”

A tanulmányok megkezdése után Edina négy évig tanított hittant a monorierdői általános iskolában és az óvodában, amikor rájött, hogy a postai munka és a hittanoktatás egymás mellett nem működik hatékonyan. „Akkor már voltam hitben annyira nagykorú, hogy elfogadjam, hogy egyelőre nem ez az én utam. Nem mondom azt, hogy nem fogom folytatni, de egyelőre úgy érzem, még nem mutatott más ajtót az Úr. És ameddig ez nem történik meg, addig a helyemen vagyok.” Isten misszóját azonban a postán is végezni tudja: „Amikor egy énekvizsgára készültem, egész nap énekeltem, és jól tolerálta a környezetem. Valakinek eszébe jutott, hogy a dal ismerős gyerekkorából, egy másik azt mondta, hogy amikor konfirmált – bár azóta nem volt templomban –, akkor énekelték. A kollégáim az elmúlt években eljöttek a gyülekezetünkbe karácsonykor. Persze mondhatták, hogy ’Megnézzük, Edike milyen műsort rakott össze a gyerekeknek’, de azt válaszoltam, hogy nem miattam jöttetek, csak végre találtatok valakit, akinél ez nem volt kellemetlen.”

Mindezek ellenére lánya, Rebeka bevallotta, hogy szívesebben látná egy másik munkakörben az édesanyját: „Régen sokat voltam a postán, ha nem volt, aki vigyázzon rám, ha beteg vagyok. Ma motivációként térek be hozzá iskola után: 14 óra 20 perckor lejár a munkaideje, de háromkor, négykor, de van, hogy még öt órakor is bent vagyunk, hiszen a saját feladataival is haladni akar, miután már mindenkinek segített” – vélekedik.

Ami saját pályaválasztását illeti, Rebeka a gyakori kórházlátogatások miatt előbb gyermek-gyógytornász szeretett volna lenni, de egy lelkipásztori beszélgetés után úgy döntött, hogy bölcsis néni lesz. „A lelkészünk azzal biztatott, hogy a technikum elvégzése után csak egy továbbképzésre lesz szükség, és az újonnan megnyíló bölcsőde szeretettel fog várni. Még új iskolákat sem kellett nézni, ugyanis minden korábban szimpatikus suliban volt kisgyermekgondozói szakirány. Gyülekezeti tagként figyelemmel követtem a bölcsőde megszületését az első tervektől kezdve, és teljesen a magaménak érzem” – vélekedett Rebeka, akinek az ágazati vizsgára összeállított iskolai portfólióját is az intézmény inspirálta.

Anya és lánya rövid idő alatt járt be hosszú utat közös, illetve Istenhez fűződő kapcsolatukban. Életük fordulópontjairól ugyanolyan természetességgel meséltek, mint ahogyan együtt lélegeznek a monorierdői református gyülekezettel – és ugyanilyen természetességgel tudják azt is, hogy „akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál.”

Képek: Dezső Attila, Madar-Nemes Edina családi archívum