„Átkeltünk ugyan a Vörös-tengeren, de magunkkal hoztuk Egyiptomot. Meg kell szabadulnunk attól, amik voltunk, hogy azzá lehessünk, amivé Isten akar formálni bennünket."
Francine Rivers
Áldást mondtak, átkot szórtak rájuk
Szószékről hurcolták el őket, félholtra verték vagy éppen koncepciós perben hosszú évekre bebörtönözték – ilyen sors várt az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után jó néhány lelkészre a református egyházban. Pedig ezek a hitvallók nem lázadtak; Krisztust követték.
Az 1956-os forradalmat követően évekig dühödten tombolt a megtorlás. Nem ok nélkül: a kommunista pártnak, amely a Magyar Dolgozók Pártjából (MDP) Magyar Szocialista Munkáspárt néven alakult újjá, óriási presztízsveszteséget jelentett a forradalom és az elszánt szabadságküzdelem. Azt mutatta, hogy a közvetlenül érdekelteken és lekötelezetteken kívül nem volt olyan társadalmi réteg, amelyet sikerült volna megnyernie magának.
Nyolc év totális egyeduralom után szembefordult vele a munkásság (éppen azok, akikre hivatkozva a hatalmat birtokolta), a parasztság, az értelmiség és a tanulóifjúság – az ország pár nap alatt melléjük állt. Nem sikerült megtörniük az egyházakat sem. Kiderült, hogy nagy tömegek állnak mögöttük, és hallgatnak a hiteles szóra.
Bebizonyosodott, hogy a kommunistákra tulajdonképpen semmi szüksége az országnak. Az állami és gazdasági életet, a közigazgatást nélkülük is sikerült napok alatt jól megszervezni. Lenyűgöző volt a nemzet belső szolidaritása, az összefogás egymás segítésére.
Ezt Moszvában is nehéz volt megmagyarázni. A Szovjetunió hadseregének hatalmas erőfeszítésébe került, hogy megbízható alakulatokat vezényeljen Magyarországra, mert a világsajtót bejárták a felkelőkkel barátkozó szovjet katonákról készült fotók. Nagy költséget jelentettek a hadműveletek, a háborús mennyiségű nehézfegyverzet idetelepítése. Ehhez képest nem sikerült egyetlen nagy művelettel pacifikálni Magyarországot, hanem a támadás után még két hétig folyt a fegyveres ellenállás.
Az anyagi és emberveszteségen túl a világ közvéleményében nagy tisztelet ébredt a magyarok iránt. Az újságok címlapjain ott virítottak a kilőtt és kiégett orosz tankok. A fejlettebb világ polgárai sajnálták, hogy nem tudtak segítséget nyújtani népünknek. A nyugati kommunista pártok társadalmi támogatottsága lezuhant a megtorlás nyomán, hiszen látható volt a működő kommunizmus valódi arca és véres keze.
A keleti blokk országaiban a magyarokkal szolidaritást vállaló, rendszerellenes mozgalmak alakultak. A megtorlás ugyanis az elszakított területek magyar és nem magyar lakosai között is szedte az áldozatokat.
Kádár János nagyon okosan elmagyarázta a szovjet vezetőknek, hogy Magyarország lecsendesítéséhez nem elegendő 200 ezer megszálló katona, százak kivégzése, ezrek bebörtönzése. Mindenképpen életszínvonalat kell emelni, amihez a béketábornak össze kell adnia a pénzt. A forradalom heve meggyőzte Hruscsovot, Maót és Titót. Össze is adták a szükséges összeget, amiből 1957-ben és 1958-ban 17-17%-kal emelni tudták a reálbért. A világkommunizmus tehát akkora árat fizetett 1956-ért, hogy még egyszer nem akartak egy felkelésre esélyt adni. Ezért volt akkora a megtorlás, és ezért mozgósítottak olyan nagy erőket a reakciósnak mondott elemek féken tartására.
Ilyen reakciós elemnek számítottak a református egyház lelkészei is. A következőkben néhány elemét és példáját láthatjuk az őket sújtó megtorlásnak, illetve vegzatúrának.
Lelkész kapával és kétélű karddal
Az 1948-tól egyre határozottabban kiépülő Rákosi-diktatúra hamar megmutatta egyházellenes indulatait. Az iskolaállamosításon, az ingatlanoktól való megfosztáson és az egyházi sajtó beszüntetésén túl ahol lehetett, üldözte és elhallgattatni igyekezett a nagy hatású vezetőket és az evangélizáló lelkészeket.
Itthon a Bethánia utazó titkáraként munkálta az ébredést, konferenciákat szervezett és evangélizált. A Bethánia feloszlatása után az ébredésben játszott szerepe miatt a pártállam nyomására egyházi bíróság elé állították, ám elítélni nem tudták. Végül a szabolcsi Vencsellő kis gyülekezetébe került 1952-ben. Tanítónő feleségét nem vették fel egyetlen iskolába sem, mert tilos volt pedagógusoknak templomba járni. Az alacsony lelkészi fizetésből a nagy család nem tudott kijönni, így részesben kapálni kényszerültek.
Borbély Béla a forradalomban nem vett részt, de az emberek hallgattak a szavára, ezért a községben fennmaradt a békesség. Imádkozott viszont a felkelőkért, ezért a szegénysors mellé még az ellenséges csúcstitkár intrikáit, feljelentéseit is megkapta. A hatvanas évek végéig minden héten el kellett gyalogolnia Rakamazra a rendőrségre, és nyilatkozni, hogy nem szervezkedik „a demokratikus államrend megdöntésére”. Mindezt példamutató krisztusi békességgel élték át feleségével, s minden tilalom ellenére áradtak a hívők az egész országból a vencsellői parókiára igei szóért és lelkigondozásért. Ebből nőtt ki a nyolcvanas évekre már közmondásos vencsellői csendesnap.
Élelmet gyűjtött a forradalmároknak
Cserhalmi István mágocsi szórványlelkész 1939-től Beregszászon szolgált, ahol a vészkorszakban zsidókat és más üldözötteket mentett. Kárpátalja szovjet megszállása miatt Megyaszón szolgált, majd a Baranya megyei Mágocson és környékén kitelepített felvidékiekből álló új gyülekezet gondozását vállalta el és végezte nagy hűséggel faluról falura járva. 1956-ban nagy szerepe volt abban, hogy a községben nem történt lincselés, békebontás. A kommunisták haragját azzal is kihívta maga ellen, hogy élelmiszerszállítmányok küldését szervezte Budapest népének ellátására. November 4-e után elővették, meg is verették a rendőrökkel minden ítélet nélkül. Börtönbe nem zárták, mert nem voltak ellene terhelő tanúvallomások. A talán legaljasabb és a szívnek legfájdalmasabb módon büntették meg: egyetlen fiát, aki a dombóvári gimnáziumban tanult, érettségi után sehova nem vették fel továbbtanulni.
Hollandiába menekítették
Név nélküli történet következik, mert a családtagok ezt kérték. Egy ormánsági gyülekezet lelkipásztora még csak nem is forradalmi tettért szenvedett, hanem azért, mert felemelte szavát az 1957-ben újrainduló könyörtelen téeszesítés ellen. Tulajdonképpen a földművelő parasztgazdák mellé állt az MSZMP agrárprogramjával szemben. Többször megfenyegették, az ablakait betörték, néha éjszakai ellenőrzés címén (ítélet nélkül) felverték a két kisgyermeket nevelő lelkészházaspárt. Egy éjjel többen jöttek, nem csak ellenőrizni – egy fekete autón elvitték. A feleségének a pribékek azt sem mondták meg, hova viszik a férjét, és miért. Csaknem a lenyomorodásig ütötték és kínozták. Igazán sohasem gyógyult fel a sérüléseiből, de a lelki törés nagyobb volt. Sok hónapos gyógykezelés után az esetéről tudomást szerző holland reformátusok érték el, hogy a hatóságok a családot engedjék Hollandiába települni. A lelkész ott végezte tovább szolgálatát.
Amerikai egyetem, magyar börtön
Ismertebb dr. Sipos István kisújszállási lelkipásztor esete. A lelkész szegény kubikoscsaládból származott, de Isten kegyelméből kiemelkedő képességeivel és szorgalmával lelkészi oklevele mellé a Princetoni Egyetemen bölcsészdoktori, itthon teológiai magántanári címet szerzett. 1942-től szolgált Kisújszálláson. A háborús időkben kiemelkedően helytállt mind a német, mind a szovjet megszállókkal szemben. S a nép előtt kikezdhetetlen erkölcsi tekintélyt szerzett. A helyi kommunista vezetés többször is börtönbe záratta, s megverette minden ítélet nélkül.
Megtörtént, hogy istentiszteletről a szószékről hurcolták el. A gyülekezet utánament, és addig állt a fogda előtt vagy ezer református hívő zsoltárokat énekelve, amíg ki nem adták a papjukat.
1956 őszén a haragos kisújszállásiak tömege meg akarta lincselni a népnyúzó és törvénytelenségek sokaságát elkövető pártvezetőket. Dr. Sipos István lelkipásztor ekkor odasietett, és a városháza lépcsőjén mondott beszédével meggyőzte a helybélieket, s így megmentette a pártemberek életét, akik el tudták hagyni a települést. Amikor a forradalom után visszajöttek, hozták a pufajkásokat is. A papírokkal nem bajlódtak sokat, egyszerűen elhurcolták a papot, és olyan súlyosan bántalmazták, hogy majdnem egy évig tartott, míg felgyógyult. Evangéliumi jótettéért még a pártot kiszolgáló egyházi vezetőség is megbüntette, át is helyezték Biharkeresztesre.
A forradalom után a kommunista állam belső elhárítása folyton kereste az egyházi reakció államellenes összeesküvésének nyomait. Mivel a keresztyéneknek Jézus Krisztus azt tanítja, hogy szeresd a téged gyűlölőt és mondj áldást az átkozóidra, ilyen összeesküvést nem találtak.
A református lelkészek és gyülekezetek, illetve imakörök az imádság eszközét kegyes célokra használták, nem holmi világias bosszú gondolatára. Összeesküvések szervezése pedig végképp távol állt tőlük. A titkosszolgálat azonban ha nem talált szervezkedést, akkor konstruált. Ennek a legsúlyosabb kárvallottja Székely Dezső bátaszéki református lelkész. Egy Vas megyei fegyverrejtegetési ügyből konstruáltak a hatóságok szövevényes államellenes szervezkedési ügyet, amelybe Székely Dezsőt is belekeverték, végül pedig – bizonyítandó a református egyházi reakciós körök veszélyességét – az egészet köré építették fel. Azért köré, mert lakóhelyén igen nagy erkölcsi tekintélynek örvendett, ami szúrta a kommunista párt vezetőinek szemét. Székely fiatalkorában svájci egyetemen volt ösztöndíjas hallgató, s egyik professzorával tartotta is a kapcsolatot. Ezt maszkírozták a perben nyugati összeköttetéssé. Beleszőtték az ügybe a helyi katolikus papot és káplánt is, közvetve pedig a lelkész Ravasz Lászlóval meglévő kapcsolatát is terhelő elemmé formálták.
Székely Dezső a soha el nem követett államellenes szervezkedésért 15 év börtönbüntetést kapott.
Kérdés, mire volt jó az MSZMP-nek, hogy el nem követett bűnökért vidéki, politikailag nem jelentős lelkipásztorokat ítélnek súlyos börtönévekre. Nos, egyszerű a válasz: így félemlítették meg a többi egyházi személyt. Nem kellett látványosan sok ügy, elég volt egy-kettő, a többiek is értenek a meghurcolt és ellehetetlenített szolgatárs példájából.
A megfélemlítést és a megtörést szolgálta, hogy az egyházügyi hivatal (ÁEH) rendeletére az egyházi hatóságokkal áthelyeztették a túl kritikus lelkészeket rossz körülmények közé, kettévágtak nyiladozó tudományos pályafutásokat vagy ellehetetlenítették a lelkészgyerekek felsőoktatási felvételét. Számos példa van arra, hogy kitűnő lelkigondozó, evangélizáló, ifjúsági munkát végző lelkipásztor fizetéskiegészítését, kongruáját elvonták. Abban a szegény világban, amikor a gyülekezetek nem tudtak valamirevaló fizetést adni, a lelkészfeleségeket nem engedték dolgozni, s ez a nem ritkán sokgyermekes családok számára a nyomort jelentette.
Így kényszerítették ki a pártállam szolgái, hogy gerinces, remek tartású egyházi férfiak, Istent, embert és a hazát szerető lelkipásztorok „önkritikát gyakoroljanak”, s önmaguknak megtartsák az állami és pártszerveket illető bírálatukat. Ezeket az ügyeket azonban mindmáig csak igen töredékesen tárták fel.
A forradalomra és utóéletére emlékezve nem haszontalan, ha a fentebbi történeteket olvasva elgondolkodunk azon, igazán nehéz időkben mi magunk hogyan állnánk ki a bátorság és kitartás próbáját.
Szerző: Kiss László pécsváradi lelkész, egyháztörténész
Képek: Fortepan / Dobóczi Zsolt, Házy Zsolt, Inkey Tibor, Pesti Srác2, Konok Tamás