„Beletettem a lelkem”

Filmtörténelmet írt A nemzet aranyai című dokumentumfilm. Mezei Áronnal, a mozi vágójával saját történetének, férfivá válásának mérföldköveiről is beszélgettünk.

A nemzet aranyai nagydíjat nyert április végén a nemzetközi Cote d’Azur Sportfilm Fesztiválon, ennek apropójából találkozunk Mezei Áron vágó, filmszerkesztővel. Az interjút megelőző napon éppen négy órán keresztül beszélt a Színház és Filmművészeti Egyetem hallgatóinak A nemzet aranyainak vágásáról.



Vannak filmek, amelyek a vágóasztalon állnak össze, a vágók nevét mégsem jegyzi meg szinte senki.

Ez annyira így van, hogy amikor annak idején a szóbeli felvételimen (Színház- és Filmművészeti Egyetemre – a szerk.) kiderült, hogy a Moszkva tér volt éppen az utolsó magyar film, amit láttam, persze,

megkérdezték, hogy ki volt a vágója és én olyan templomi csöndben ültem, hogy szinte vágni lehetett...

Azt gondoltam, nekem annyi, de felállt Sellő Hajnal, aki aztán az osztályfőnököm lett és bemutatta Barsi Bélát, aki szintén ott ült a bizottságban velem szemben. Négy év múlva pedig már egymás mellett ültünk egy sorozatot vágva, aztán még néhány év és egymás mellett ültünk a díjátadón. Akkor úgy alakult, hogy én kaptam a díjat. De ez csak most lett világos, ahogy beszélek róla.

Meghaladtad a mestert?

Szerintem ilyen nincs, ez a szakma nem erről szól. Nem tudom őt meghaladni, sem azokat, akikkel az előző években együtt voltam jelölve, akiktől sokat tanultam, de adott ponton én kaptam meg egy elismerést. Ilyen Csillag Mano, akinek több évig lehettem az asszisztense, tőle komoly tapasztalatokat szereztem, vagy Walter Murch, Az angol beteg Oscar-díjas vágója, akire a szakdolgozatomban is sokat hivatkoztam. Már az megtisztelő volt, hogy egy sorba került a nevem az övékkel. Walter Murchcsel a Milánói Nemzetközi Filmfesztiválon, amikor számomra egyértelmű volt, hogy ő fog győzni. Emiatt nagyon meglepett, hogy akkor a Pilátus vágásáért én hoztam haza a díjat.

A nemzet aranyai friss díja meglepett?

Ezt, ugye, nem én kaptam, hanem a film.

Ez igaz, de nem túlzás, ha ebben azért jelentősnek látom a vágó szerepét. Azon gondolkodom, mire mondtad először, hogy „most valamit elértem”?

Felülíródnak ezek, ahogy halad az idő. Amikor az út elején eljutottam egy Csillagpontra, mint a médiaszigeten a vágást vezető szakember, akkor az volt a valami, meg hogy felvettek az egyetemre. Tudtam örülni a mérföldköveknek, hogy már huszonévesen sikerült sorozatot vágnom, hogy minden nagyon hamar összejött a korosztályomhoz képest. Nagy film, nagy premier, díjak és ezekre mindig úgy tudtam tekinteni, hogy ez már valami. De ha most kérdezed, akkor egyértelműen A nemzet aranyainál érzem azt a krízist, hogy fogalmam sincs, hogy hova tovább. Harminchat éves vagyok, és dolgozhattam ezzel a történettel.

Itt nem a díj számít igazán, nem is rólam van szó, hanem arról, hogy ennél nincs jobb téma.

Nehéz elképzelnem, hogy találkozom ennél nagyobb kihívással, vagy komolyabb tartalommal, persze bízom benne. Lehet, hogy ezért váltam képessé arra, hogy ha úgy adódik, akár el is engedjem a szakmát, mert ennél a filmnél éreztem azt, hogy ez már valami. 

Úgy tudom, 230 órányi anyagból dolgoztál, igaz ez?

Az interjúk 109 órányi nyersanyagot tettek ki, ehhez jöttek az archív felvételek, a nyersanyag összesen kétszáz óra fölött volt, az biztos. Két és fél órás lett a film és harminc óra volt az első olyan szelekció, ami rendezett, fontos mondatokból állt össze. Az eddigi filmjeimnek teljes nyersanyaga volt nagyjából harminc óra körül.
Nagyon rendbe jöttem ebben az időszakban egyébként, bár sok minden közrejátszhatott – többek közt visszataláltam a hitemhez.

Mi történt?

Néhány éve komoly mélyponton volt az életem, a kisfiam édesanyjával szétváltunk, elvesztettem az egzisztenciámat, nővérem férje nagyon fiatalon meghalt, de más haláleset is történt a családban, mindezek pár hónap leforgása alatt. Összetörték a kocsimat, még a kutyámat is elütötték, aztán jött a pandémia. Egyedül voltam, mégis sokan számítottak rám.
Férfias kapaszkodót keresve találtam rá az XCC programra, azt sem tudtam először, hogy keresztény, de ahogy jelentkeztem, szinte azonnal megkeresett egy srác a régi életemből, a Torockó téri református gyülekezetből, hogy ő lesz az egyik vezető.

Akkor csak annyi volt világos számomra, hogy egyszer volt hitem, és azt gondoltam, ez az egyetlen, amibe kapaszkodva rendbe jöhet az életem, még akkor is, ha akkor nagyon távolinak tűnt.

Elkezdtem visszacsorogni a templomban, hiányzott a gyülekezet, ami gyerekkoromtól kezdve egészen a gimnázium végéig a heti rutinom része volt. Igazából arra volt szükségem, hogy Isten megnyomja a RESET gombot az életemen. Hála Neki, megtette.
 

Kapcsolódó cikkünk: A férfivá válás útja 

Más emberként térnek vissza – ezt állítják, akik részt vesznek a vég nélküli napként is fémjelzett XCC-n. A kívülállók számára titkos kalandtúráról annyit biztosan tudni, hogy ami ott történik, jellemformáló erővel bír a férfiak számára. Áldozatmentalitásról, megszégyenítés nélküli lelepleződésről és felelősségvállalásról beszélgettünk az XCC hazai vezetőjével,
Hamar Dániellel.

Mit tanultál az XCC-n?

Rájöttem, hogy az addig ismert teljesítőképességem egyáltalán nem végpont, még legalább három határon túl is életben maradok, amiről addig azt gondoltam, hogy biztosan nem bírom ki.
Megtanultam segítséget kérni és elfogadni más férfiaktól. Előtte úgy éltem, mint egy egyszemélyes hadsereg: mindent megoldottam egyedül. Amit nem tudtam, az úgy maradt. Szerintem egyébként nagyon sok férfinak ez az egyik legnagyobb problémája, hogy nem tud és nem akar segítséget elfogadni. Végül pedig ott tudtam elgyászolni az előtte lévő időszakát az életemnek, amiről azt gondoltam akkor, hogy másként kellett volna történnie.

Utána kezdted visszaépíteni az életed elveszett részeit?

Visszakaptam a Jézus iránti szerelmet, és a bizonyosságot, hogy mindig van útmutatás.
Számomra fontos emberek is sok mindent gondolhatnak jónak, de Jézusnál elég világos, hogy Ő mit ért ezalatt. Amikor ránézek, én sem bonyolítom túl a dolgokat. Nekem fontos, hogy hozzá igazítsam az életemet. És tőle kaptam egy gyönyörű feleséget is, így a kisfiam nem csak az apját látja, hanem egy férjként funkcionáló férfit is. Újra lett gyülekezetem, aktív tagja vagyok a férfikörnek és szolgálatom is van a Gazdagréti Református Gyülekezet filmklubjában.

Összeért a szakmai és a hitbeli életem, ami fontos mérföldkő.

A hétköznapokban nehéz egyébként, hogy nem keresztény tematikájú filmeket csinálok. Ezért is jelentett sokat a vízilabdás film, aminek a vágása közben foglalkozhattam egészséges, kiegyensúlyozott, csapatban dolgozó emberekkel, akik néha bejöttek mögém a vágószobába is. Csapattársi szeretetet éreztem felőlük, talán azért, mert az életükkel dolgoztam nap mint nap, és elkezdték meglátni, hogy ez mit jelent. Észrevették, hogy én is beletettem a lelkem.

És te mit vettél észre bennük?

Ugyanazt a munkaszeretetet és elköteleződést, amit én a saját szakmámmal kapcsolatban érzek. Voltak olyan időszakok, amikor tényleg bele kellett pusztulniuk abba, amit csináltak, de egyébként volt családjuk is, tanulniuk is kellett, nem lehetett száz százalékig a sport a cél, de ettől még az adott időszakban mindenki másnál jobbat kellett nyújtaniuk.

A fiam születésekor vezettem be, hogy csak 9 és 17 között dolgozom. Úgy tudom, ez nem volt megszokott a szakmában, de láttam, hogy mivel jár, hogy sokan napi 12-14 órát vágnak; széteső családok, tönkrement egészség van a mérleg másik serpenyőjében. Volt olyan rendező, akit én küldtem haza a családjához. Ilyesmit a filmes szakmában nem hallottam korábban, ahogy azt sem láttam másnál, hogy nincs telefon a vágószobában.

Egyszer olvastam erről, hogy egy sms-értesítés-hang után is tizenöt perc kell ahhoz, hogy visszakerüljek a korábbi alkotási stádiumba. Másnaptól kizártam a telefont és mérhetően javult a produktivitásom. Azóta kicsit megengedőbb lettem, a családom el tud érni.

Nagyon szeretem ezt a szakmát, és hosszú ideig szeretném csinálni, miközben szabadságot ad, hogy el is engedtem. Szóval, hogyha holnaptól megszűnne a filmezés, bezárnának a mozik, vagy csak nem keresnének munkával, akkor biztos, hogy nem borulnék ki, hanem keresnék valami mást, és azt is élvezném – még ha most ez nem is veszélyeztet.



Hogy mondhatsz ilyet? Most jöttél haza Monte Carlóból.

Sokkal fontosabb lett a család. Amikor dolgozom, akkor persze az a legfontosabb, de nem uralkodhat rajtam. Szerintem szép, ha valaki ötven évig becsületesen végzi ugyanazt a munkát – függetlenül attól, hogy ő-e a legprofibb a saját területén –, és erre vágyom én is. De nem függök tőle, nem félnék attól, ha mást kellene csinálnom.

De föntről kapjuk az utakat úgyis, csak észre kell venni őket. Megtanultam, hogy bármennyire szeretnék is mindent nagyon jól csinálni, előfordulhat, hogy valamiben elbukom. Ezt elfogadva átalakult a kudarc olvasata a számomra.

A vágás mint szakma az alázat útja, és nem csak azért, mert az alkotás folyamatában a rendezőnek vagy alárendelve. Te miért ezt a pályát választottad?

Semmit nem láttam az alárendelt szerepből egyébként, amikor úgymond véletlenül erre az útra kerültem. Az anyukám 50. születésnapjára az összes fellelhető fotójából zenére készítettem egy montázst. A bulin rengeteg, számomra ismeretlen ember is jelen volt, köztük egy rendező, aki a végén azt kérte, hogy ugorjak be a stúdiójába, ha ráérek. Ráértem. Odaültetett egy frissen forgatott reklám nyersanyaga elé, amit még azon a délutánon összevágtam, egy addig számomra ismeretlen programban. Amikor a rendező megnézte a végeredményt, csak annyit mondott, hogy másnaptól nála dolgozom.

Ez jó érzés volt, de valójában azt szerettem a legelső videóban is, hogy sokkal jobban megismertem az anyukámat. Hetekig néztem a fiatalkori, majd idősödő arcát. Ez tetszett, hogy ennyire el lehet mélyülni valakiben, aki körül alakíthatom a világ rendjét.

Tehát egy erős visszaigazolás lökött a pályára?

Igen, de akkor ezt nem láttam. Nagyon hosszú ideig a dicséretet sem tudtam fogadni.

A nemzet aranyai amellett, hogy teljesen új terület volt számodra, filmtörténeti jelentőségű alkotás lett. Eddig ez volt a legnézettebb dokumentumfilm.

Igen, de ezt ezek a srácok érték el itt, a képen. Háromszorosan csillogó aranyból illik jót csinálni. Ha van is benne meseszerű, azért nem arról volt szó, hogy mindig mindenki tökéletes volt ebben a történetben. A most készülő sorozatban (A nemzet aranyaiból televíziós sorozat készül - a szerk.) nagyobb hangsúlyt kapnak egyébként a mélypontok is. Még emberibb lesz.

Szakmai siker, kitartás, férfias kapaszkodók; a saját fiadnak mi az, amit mindenképp szeretnél továbbadni?

Ez is mindig alakul egy kicsit. Nagyon szeretném, ha úgy nézne fel rám, hogy tudja: feltétel nélkül szeretem, nem kell megfelelnie az apjának. De az alapvető dolgok mellett, mint a becsület, a tisztelet a nőkkel és önmagával szemben, a legfontosabb, amit szeretném, ha megtanulna, hogy nem éri meg, ha könnyű egy meló. Ennek a tudásnak én nagyon örültem volna annak idején. De a hitet is mondhatom, aminek a magjait már látom az életében, ahogy a bibliai történeteket összekapcsolja az őt körülvevő világgal.
És fontos, hogy tudjon örülni a sikereinek.

Te már tudsz örülni a sikernek?

Tudok. Sőt, sokkal kisebb dolgoknak is tudok örülni. Mindig keresek rá okot, mert jó őszintén boldognak lenni. A feleségemmel nagyon sokat alakítottuk egymás életét ebből a szempontból is.

 

Képek: Vargosz, Zákonyi András