Kassák Lajos neve minden bizonnyal sokak számára ismerős. Az idősebb generációhoz tartozók még emlékeznek a középiskolai irodalomórákra, amikor a Mesteremberek című versét olvasták, elemezték. No persze az még a szocializmusban volt, de annak már (hála) vége. Kassák avantgárd művész, politikai beállítottságát tekintve pedig anarchista volt. Joggal teszi föl a kérdést a kedves olvasó, miért is hozom szóba. Sokan talán elintézik azzal, hogy kommunista volt, és kész. Hát éppen ez az! Mégsem tudta Istent megkerülni.

A napokban ismét levettem a polcról Összes verseit. Először az első – noha másként is tehettem volna –, majd a második kötetet vettem kézbe, lapozgattam, és csakhamar a vége felé nyitottam ki, mivel számomra az utolsó írások mindig jelentősebbek a korábbiaknál, mert azokban vélem fölfedezni a megérkezést, a dolgok kifutását, legyen az pozitív vagy negatív. És ekkor találtam rá a Karácsonyi meditációra. Igaz, ez nem az utolsó évek termései közül való, ráadásul – nyilván nem véletlen – a kiadatlan versek között szerepel, mint amit a nyilvánosság előtt nem akart vállalni, mégis figyelemre méltó. A háttérről talán elég annyit tudnunk, hogy a vers 1953-ban íródott, vagyis abban az időben, amikor hallgatásra kényszerült (1949–1956), amikor nagy nyomás lehetett rajta.

Úgy vélem – persze ez lehet, hogy nagyon szubjektív –, a vers sem a 20. századi vallásos, sem a régi, hagyományos istenes versek közé nem sorolható. Az az újszövetségi igevers jut eszembe, amelyben az apa kétségbeesett kiáltását olvashatjuk: „Segíts a hitetlenségemen!” (Mk 9,24). Meggyőződéssel állíthatjuk, a költő mindent tud, amit tudnia kell. Ismeri a betlehemi történetet, sőt, még az úgy szerette Isten a világot jánosi örömhír és az Ige testté lett is megjelenik. „Ez hát a nap mikor Isten elküldte egy-fiát.” Sőt, a miérttel is tisztában volt: „hogy szenvedjen értünk és megváltsa bűneink”.  És előkerül a jászol, mi több – akárcsak az ókeresztyének –, karácsonykor már a nagypénteket is látja. „…öt sebe lángol már az örök éjszakában.” Tud az Isten Bárányáról, igyekszik vergődő képzeletébe begyömöszölni, de kudarcot vall. És elementáris erővel egyszerre szólal meg a hitetlenség és a vágyakozás drámai verssora: „Nem vagy s nem voltál soha de szeretném ha lennél.” Aztán létrejön az ateizmusban lappangó, tiltott miszticizmus – vagy misztikus ateizmus? –, és a vallomás imába fordul, és megszületik benne az „Ó Jézusom” fohász, amely – ott és akkor – bizonyára több, mint sztereotípia, üres vallásos szóismétlés, s bár újra megismétli a „nem vagy és nem is voltál soha” megrendítő beismerést, de mégsem tudja elkerülni azt a vonzást, azt a kék áramlatot, amely Jézus felé sodorja.

Mindez megdöbbentő volt számomra. Isten megszólította Kassákot. Mi ez, ha nem a megszólító Isten tettenérése? Az elköteleződött anarchistát, a vaspályán beteljesülés felé száguldó tüzes lokomotívokat és vasbetonból készült bábeli, égbenyúló toronyházerdőt álmodó költőt. Az emberiség kiteljesedését, a Homo deus-t hirdető avantgárd írót, a dadaista és konstruktivista festőt. Mennyire abszurd és mégis örömteli. S a tragédia, hogy ez a Lélek-jelenés nem kapott megfelelő választ. Megvolt a bibliai üzenetet összefoglaló kultúrtudás, vágyakozás a szabadulásra, és mindez meddő maradt. Karácsony minden lényeges teológiai és tárgyi kelléke rendelkezésre állt. Ahogy ma is. Nekünk is.  De nem volt megérkezés.

Vagy mégis?