Egyre kevesebben vannak közöttünk, akik még személyesen élték át Budapest 1944 decembere és 1945 februárja közötti ostromát, amelynek nyolcvanadik évfordulójáról idén emlékezünk meg. Ezért is érték, ha van, aki megőrzi és továbbadja a szemtanúk történeteit, amelyek már nem csupán egyes emberek és családok történetei, hanem közösségeik és mindannyiunk történetei, közös múltunk építőkövei. Ezek a vészterhes idők ugyanis a rombolás és pusztítás mellett a helytállásól és az értékmentésről is szóltak.
Ilyen pozitív példaként állhat előttünk az egykori pasaréti református lelkipásztor, Joó Sándor is, akinek életrajzát Draskóczy István református lelkész és hitoktató jegyezte le „Nékem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség” – Dr. Joó Sándor élettörténete című könyvében.

Ez az életrajzi mű az egyik legfontosabb forrása a Budapest-Pasaréti Református Egyházközség múlt századi történetének, ezért a budapesti ostromidőszak is ebből ismerhető meg részleteiben – tudtuk meg Viczián István nyugalmazott geológustól, aki 1945 óta a pasaréti gyülekezet tagja, korábban presbitere is volt. Az idén a 85. életévét betöltő Viczián István személyesen ismerte Joó Sándort, Draskóczy Istvánt és családjaikat, a kétezres évek óta pedig szenvedélyesen kutatja gyülekezete történetét. Alaposan ismeri Draskóczy könyvét, emellett egykori presbiteri jegyzőkönyveket is elolvasott és több történetnek utánajárt. Így nemcsak személyes emlékeiről kérdeztük, hanem mindarról, amit a Torockó téri református közösség ostrom alatti és utáni időszakáról megtudott.

Zugló háborúja és Pasarét békessége
Viczián István ötéves volt az ostrom alatt, de csak annak lezárulta után költöztek Pasarétre. Korábban az I. kerületben laktak, 1944 decemberében pedig Zuglóba menekültek a vár küszöbön álló ostroma elől. A zuglói lakás, ahol meghúzták magukat, pont szemben volt a Földtani Intézettel, és annak az udvarán lévő kútból hordtak maguknak vizet, amikor a házakban már nem volt. „Utólag tréfásan úgy fogalmaztam, hogy az onnan hozott vízből ittam magamba a geológia szeretetét” – tette hozzá Viczián István. Az ostrom szenteste kezdődött, a karácsonyfa már állt, ám a gyertyagyújtásra már nem került sor: emlékei szerint a konyhában volt, amikor a szomszéd ház találatot kapott, és le kellett rohanniuk a pincébe.

A pincében velük volt a vidéki nagyapa és az akkor 94 éves dédmama is, aki egy fotelben ült egész idő alatt. Hárman voltak gyerekek, az ötéves István volt a legidősebb, így a szülőknek nem volt könnyű velük ilyen körülmények között, ráadásul a skarlát is felütötte a fejét közöttük. Szerencséjükre nagyobb baj nem érte őket: éhezni nem éheztek, kirabolni meg nem merték őket a szovjet katonák, mert a szemközti házban volt a GPU-nak, a szovjet katonai rendőrségnek a parancsnoksága. Bombatalálatot sem kaptak – a szomszéd ház azonban nem volt ilyen szerencsés, mert ott kigyulladt egy garázs, ahol zsidó emberek bujkáltak, de egy orosz bomba miatt nem élhették már meg a felszabadulást.


A Viczián család az óvóhelyen. Nagy János festménye.

„Amikor az ostrom után visszaindultunk Budára, még nagyon hideg, szeles idő volt, és a Dunán az ideiglenes Manci hídon jöttünk át egy stráfkocsival. Szegény dédmama már nem nagyon tudta, hogy miről van szó, mi pedig felültettük fotelestül a kocsira, amit morgolódva fogadott” – emlékezett vissza Viczián István. „Édesanyám mindig úgy mesélte, hogy húsvétkor ment el először a pasaréti református templomba, amely még nem volt rendbehozva, de azért már használták. Úgy fogalmazott, hogy az átélt ostrom után olyan békés és megnyugtató légkör vette ott körül, Joó Sándornak az arcáról pedig olyan békesség és szeretet áradt, hogy ez végleg a gyülekezethez kötötte őt.”


A pasaréti templomépület a háború előtt, nem sokkal átadása után.

Attól kezdve rendszeresen jártak a templomba és az ott tapasztalt békesség ezután egész életükre kihatott. „Joó Sándorékkal családilag is kapcsolatba kerültünk. Második fia, Gyula velem együtt kezdte az iskolát 1946-ban a Baár–Madasban, és rögtön az első naptól kezdve nagyon jó barátok lettünk. Elég sokat voltam náluk játszani, így lehetőségem volt belülről is látni az életüket. Később, amikor nagy világnézeti válságok köszöntöttek be az életemben, Joó Sándor bácsival mindig tudtam erről beszélgetni. Az egyik lelki tanítómmá vált és segítsége nagyon sokat számított. Egész életével példát mutatott arra nézve, hogyan hordozzuk el a keresztünket.”

Embermentők közösségben
„Joó Sándorról mindenki tudta, hogy nem a politikailag üldözött ember mellé áll, hanem a szenvedő testvéren akar segíteni. [...] Minden üldözött előtt nyitva volt szíve és ajtaja” – írta minderről könyvében Draskóczy István.
Joó Sándor embermentő tevékenysége során más felekezetekkel is együttműködött, például az evangélikus otthonokat létesítő Sztehlo Gáborral. Amikor ‘45 januárjában Joó Sándoréknak menekülniük kellett, az egyik ilyen otthon fogadta be őket és Draskóczyékat. Később Joó Sándor segített Sztehlo otthonának új helyet keresni: Széchenyi Viktor Fejér megyei főispán villáját választották, aki akkor éppen a várban rekedt, de házmestere befogadta az otthont, és ezt később Széchenyi is jóváhagyta.

A református templom is egy ökumenikus összefogásnak köszönheti, hogy nem érte még nagyobb kár az ostrom során. A belül dísztelen épületet ugyanis egy szovjet katona könnyen moziteremnek vagy hasonlónak nézhette volna. A pasaréti ferences rendház azonban kölcsönadott a református testvéreknek egy feszületet, amelyet kirakhattak a falra. A szintén embermentő Nagymányoki Gilbert atya ezekkel a szavakkal adta át a feszületet Joó Sándornak: „Sándor, vidd a keresztet!”.



Draskóczy István feljegyzése szerint a feszület már december 24-én a szószék fölé került, a ferences rendház eredeti elismervénye (a fenti fényképen) azonban 1945. január 16-i datálású. Viczián István szerint ez utóbbi dátum a valószínűbb.

Az ostrom során egyszer egy részeg szovjet katona betévedt a templomba és azzal szórakozott, hogy célba lőtt a keresztre. Magát a Krisztus-korpuszt is eltalálta egy golyó, amit valaki utólag úgy értelmezett, hogy Jézus újra szenvedett nyájáért. Joó Sándor fiának, ifjabb Joó Sándornak egy fényképén jól látszik, hogy a fal tele volt golyóütötte lukakkal, ebből kikövetkeztethető, hol lehetett a feszület. Sok találat érte egyébként a templomot magát, a kertre néző üvegablakai mind betörtek, a szószék feletti nagyobb lyukba pedig – amelyet sokáig nem foltoztak be – tavasszal beköltözött egy fecskepár. Egy idős gyülekezeti tag, Muzsnay Istvánné Csuday Irén emlékei szerint amikor a fecskék az istentisztelet során énekelni kezdtek, azt mondták rájuk, hogy ők is dicsérik az Urat.


Golyónyomok a szószék mögött, 1945. Ifjabb Joó Sándor fotója.

Viczián István felidézte, hogy 1962-ben ünnepelte a gyülekezet a 25 éves fennállását. A megemlékezésre eljött Nagymányoki Gilbert atya is, elmesélve a kölcsönadott feszület történetét. Mivel Joó Sándornak 1956 miatt börtönbe kellett mennie, Gilbert atya ezen az ünnepségen így fogalmazott: „Én azt mondtam neked annak idején: Sándor, vidd a keresztet! Ahogy most látom a helyzeted, most is csak azt tudom mondani: Sándor, vidd a keresztedet!” Viczián István még emlékszik rá, mennyire jólestek nekik ezek a szavak. Hogy a feszület későbbi sorsa mi lett, nem tudni, azonban azok, akik „vitték a keresztet” – mint például Sztehlo Gábor, Gilbert atya és Joó Sándor –, mintát adtak emberségből.

Számontartott történetek
Az ostrom alatt történteknek olykor utóélete is lett. Volt Joó Sándor gyermekei mellett egy fiatal lány, akit az oroszok kinéztek maguknak és elvitték „krumplit hámozni” – de mindenki tudta, hogy ez mit jelent. A lány csodával határos módon meg tudott szökni tőlük a Gábor Áron utca sarkán, majd az akkor már betört ablakú templom karzatán rejtőzött el. Csak másnap, világosban mert visszaosonni a lelkészékhez. Amikor Viczián István megírta ezt a történetet a Budai Polgár című lapban, jelentkezett nála egy hölgy, akiről kiderült, hogy a megmenekült lánya. Édesanyja annak idején elmesélte nekik ezt a szabadulást és megmutatta az egykori helyszíneket. A családjuk azóta is számontartja a történteket.

Fontos megemlékezni a pasaréti presbitérium példaadásáról is, amely az ostrom után első feladatának tekintette a templom rendbe hozását. Keresztes Ede gondnok írta meg a visszaemlékezésében, hogy mikor megtartották a presbiteri gyűlést, már voltak is tervek a renoválásra, csak a pénz hiányzott. Hazafelé menet mellé szegődött egy presbiter, Mátyás Károly, és elmondta, hogy van még Napóleon-aranya, amelyet szívesen odaad a gyülekezetnek. Így nagyrészt ebből hozták rendbe a templomot. Mátyás Károly később gondnok lett, de 1951-ben kitelepítették két másik presbiterrel együtt. A jegyzőkönyvek alapján Szabó Imre budapesti esperes kiállt értük, de hamarosan őt is elhelyezték Budapestről.


Szabó Imre esperes Joó Sándor pasaréti beiktatásán 1940-ben.

Viczián István Draskóczy könyve előtt nem hallott ezekről a történetekről, hiszen annak idején nem nagyon beszéltek róla egymás között a gyülekezetben. „Én csak Joó Sándor halála után olvastam a könyvet, amikor már nem nagyon éltek szemtanúk, ezért nekem kellett utánajárnom a további részleteknek” – avatott be minket kutatásaiba. Motivációiról így fogalmazott: „Pasarét az otthonom, szinte egész életemben itt éltem, az itteni reformátusoknak köszönhetem, hogy az Úrnak adtam át az életemet, ezért tartozom nekik annyival, hogy ne csak saját emlékeimet adjam tovább.” Sokan biztatják is, hogy folytassa a múltfeltárást, hogy legyen, aki megőrzi a történteket – és aki továbbadja a „keresztet”.


Barna Bálint

Képek: Bohus Kálmán (portréfotó Viczián Istvánról), Nagy János (festmény a Viczián családról), ifj. Joó Sándor (fotó a szószékről és a golyónyomokról), Viczián István (fotó a feszület átadásának elismervényéről), Parakletos Könyvesház (Draskóczy István könyvének borítója), valamint pasaréti gyülekezeti archív fotók