Kezébe metszett engem, nyomorultat.
Titokban dédelgettek angyalok.
Hiába kértem, túléltem a múltat.
Ujjam füzérén két szót morzsolok:

„Ében háézer” – eddig átsegített
Fillér-gondon, díszsorfalak között.
Ha zuhantam is, mindig térdre ejtett:
Hajlott a nádszál, repedt – nem törött.

Örülni kéne most, s nézd, itt kucorgok:
Oltárt emelő kövem elfogyott.
Tetemre hívnak elmulasztott dolgok:
Elásott ajándék talentumok.

És apát játszom reggel, búcsúzónak:
Mint Rimbaud, cipőfűződ pengetem
guggolva, de már nem érted utólag
imára kulcsolt, ütni kész kezem.

A kagyló most bezárul. Gyöngy-sötét.
Ki bántott kit? Nem fontos, nem tudom.
A Csend unott rutinnal ül közénk
Egy csillagoltó átlag-hajnalon.

„Mindeddig megsegített!” – mondom mégis,
Utak változnak: fény – mélységes éj!
Dünnyögd velem a kegyelem igéit:
„Ében háézer!” Hű az Úr. Ne félj.

Kép és szöveg: Mátyás Imre