Aligha.
Biztosan.
A régi sláger szövege és dallama több nemzedékbe is beégett, s jól szemlélteti az idő múlásának visszafordíthatatlanságát és előrehaladó, fogyó, szűkülő voltát. Nem véletlen, hogy a Biblia gyakran a megszámlálhatatlanság mértékévé, a fizikai-lelki gazdagság „mértékegységévé” teszi a homokot. Mindenestre, ha az időről gondolkodunk, akkor nagyon jól szemlélteti a múlást, a mulandóságot, az elaprózódást; a pergés pedig a folyamatosságot: az időt nem lehet megállítani  És egyszer elfogy az idő, ahogy a népszerű játékban, az Activityben leperegnek a rajzra, a beszédre, a mutogatásra rendelkezésre álló homokszemek – és ha addig nem találja ki a megfejtést, a játékos veszít.

Az idő számlálásának sokféle megközelítése létezik, ahogy magának a fogalomnak is. Ehhez igazítjuk életünket, s már észre sem vesszük, hogy életünk másodperctöredékeken is múlik, persze, egy olimpiai eredményt még tized-század másodpercek is eldönthetnek. 

Ehhez képest a bibliai szemléletmód kitágítja a napot, mely az Úr számára lehet 1000 esztendő is. A bibliai szóhasználatban ez a hármasság érvényesül: van „aion” – örökkévaló idő (Isten ideje), „kronosz” – a mérhető idő (történelem) és „kairosz” – a valamire adatott idő, amit ki kell várni, mert néha nem tér vissza. De beszélhetünk objektív és szubjektív időről is: a külső, órával mérhető időről, és arról, ami bennünk képződik meg, és nem mérhető: néha szabaddá tesz minket, néha pedig megkötöz... És van számtalan időfogalmunk és -kategóriánk, mint például a ma divatos „énidő”, a „minőségi idő”, amit valakinek odaajándékozhatunk, a „munkaidő”, a „szabadidő”, amire sokan csak legyintenének: az mi?, és van „szent idő” is, „Istennel eltöltött idő” (bár mi nem az?), és még folytathatnánk a sort...

De a homokóra csak pereg, pereg…

A Biblia is beszél a homokról, mint valaminek a szimbólumáról. Lássunk három ilyen Igét!

Az Ábrahámnak adott ígéretben Isten a homokszemek megszámlálhatatlanságával jelzi Ábrahám utódainak sokaságát: „azért gazdagon megáldalak, és úgy megszaporítom utódaidat, hogy annyian lesznek, mint az ég csillagai, vagy mint a homokszemek a tenger partján.” (1Móz 22,17) Isten ezt a megismételt ígéretet többszörösen mondja Ábrahámnak, most éppen az Izsák fel(nem)áldozása után, vagyis úgy tűnik, mintha megerősítette volna a szövetséget. Csillag vagy homokszem? Mindkettő ámulattal tölti el az embert. Az egyiknél fölfelé kell nézni, a másiknál lefelé. De megszámolni nem tudjuk. Ez Isten gazdagsága.

Ézsaiás próféta ugyanezt a szimbólumot használja annak érzékeltetésére, hogy az Istennek való engedelmességnek mi is a gyümölcse, vagy mi az ítélete annak, ha valaki nem tartja meg azt a szövetséget, mely Vele köttetett meg. Milyen érzés olyan néphez tartozni, mely az utódait homokszemekben méri? Annyi lesz a méhe gyümölcse, mint a homokszemek. Lehet bármilyen jó kormányzati intézkedés, családbarát politika, babaváró hitel, adókedvezmény, szellemi motiváció az utódok nemzésére, de mennyivel több ez az ígéret, hogy utódaid száma annyi, mint a homokszemek a tengerparton. Van jövő! S milyen ígéret ez egy olyan népnek, amelyet ki akartak irtani a föld színéről, nem is egyszer. Masszív, logikus, szisztematikus rendszert építettek ki, megsemmisítőtáborokat hoztak létre (egyfajta hulladékégető mechanizmusként), de a homok ott van bizonyságul és ígéretül. Ma is komolyan lehet venni. Az ígéret ma is megvan. „Annyi utódod lenne, mint a tenger partján a homok, méhed gyümölcse annyi, mint a homokszemek.” (Ézs 48,19)

És mennyire bőven folyik a talán „leglelkizőbb”, a belsőre hihetetlenül koncentráló és nagyon őszinte zsoltárvallomásból az Isten csodálata, felfoghatósága, mérhetetlensége:

„Mily drágák nekem szándékaid, Istenem, mily hatalmas azoknak száma! Számolgatom, de több a homokszemeknél, s a végén is csak nálad vagyok” (Zsolt 139,17-18) Ilyenek vagyunk mi, emberek, rögtön a számoknál vagyunk: hogyan, mennyi, mennyit ér, mennyit nyom; számolgatom, számlálom, előveszem, de minek? Nálad vagyok! Drágák és mérhetetlenek számunkra Isten szándékai és tervei? Nincs célod? Válságban vagy? Nincs előtted perspektíva? Céltalan vagy? De hát kiperegnek a kezemből a homokszemek, a szándékaid, terveid Uram... és végül hozzád érkezem meg. Nálad vagyok? Vagy számolgatom a homokszemeket? Egy – kettő – százhuszonhárom – ezerötszáznegyvenegy – hárommillió-ötszázhatvanezer-négyszáztizenkilenc...

De a homokóra csak pereg, pereg…

Tapasztalati valóságunk is ez: a homokóra csak pereg, pereg. Van ennek valami könyörtelen, visszafordíthatatlan volta. Ami leesett, átment az óra szűk nyakán, az már elmúlt, és nem jön vissza soha többet. Így mennek el napjaink is, néha a hét vége felé döbbenünk rá: mit is csináltunk a héten? Szinte semmit. És így mennek el napok, hetek, hónapok, évek. A sláger szövege nemcsak az idő múlását jelzi, hanem a könyörtelen valóságot is.

A szépirodalomban is sokszor előfordul ez a jelkép. Lássunk három megközelítést!

Dragomán György nagyszerű „Máglya” című regényében a tornaóra előtt hajba kapó két kamaszlánynak a tanár úgy készíti el a békéltetés útját, hogy homokot kell cipelniük egy zsákban, versenyt futni, és több homokot vinni, mint a másik. A homok nemcsak a fizikai terhet jelenti a két ellenségnek, hanem a hozzá kapcsolódó lelki terhet is, ami a megbocsátás képességét is magában rejti.

„Azt mondja, töltsük meg a zsákunkat a ládából. Aki előbb végez, az fél kör előnyt kap. Kezdhetjük.
Krisztina azonnal ugrik, a zsák száját a láda sarkába akasztja, két marokkal rakni kezdi bele a homokot.
A láda másik oldalához megyek, kinyitom a zsák száját, látom, hogy feketével az van rányomtatva, cukor, kékkel át van húzva, az van alá írva, homok, de vörös zsírkrétával azt is áthúzták, és azt írták rá nagy ferde betűkkel, hogy harag.”

József Attila híres költeményében az „ember” végül, homokos, szomorú, vizes síkra ér, szétnéz merengve, és okos fejével biccent, nem remél. Valami véget ér ott a vizes, homokos parton, s hiába a távlatok, az ember mégis reménytelennek látja a létet. Ha komolyan vesszük a költő ajánlását „lassan, tűnődve”, akkor értjük meg a vers ritmusát, hogy miért is a reménytelenség szimbóluma a homokos, vizes sík. Hiszen lehetne jele a naplementének is egy romantikus nap zárásaként, vagy álmodozó gyerekek a képzelet játékával mehetnének messze útra egy nagy hajóval, vagy barátot is lelhetne az ember a tengerparton, mint egykor Robinson Pénteket. A költő eszköztárában viszont a magány kifejezésének metaforája a homok. Nem a homokos sík a lényeg, persze, hanem ahogyan megérkezik oda, az előzmények és a várható jövő. Ezért is „Reménytelenül” a címe – valaminek a végéről szól.

Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.

Abe Kóbó Nobel-díjas regénye középpontjában (A homok asszonya) a buckák közt élő titokzatos nő, s a hozzá „beeső” férfi a homokkal szembeni küzdelmet jeleníti meg. Nem az elemekkel való állandó harc, a homok szüntelen lapátolása, a homokszemek mindent beterítő valósága a döntő, hanem a küzdelem. Amely kezdetben reménytelen, kilátástalan, de a küzdés elfogadása végül is megérlel valamit, s a főhős megtalálja a forrást.

„A férfit, bár továbbra is ottmaradt a katlan alján, olyan érzés kerítette hatalmába, mintha valami magas toronyba jutott volna föl. Talán az egész világ a visszájára fordult, s most hát helyet cseréltek a hegyek és völgyek. Mindenesetre ő vizet talált a homokban. S ez annyit jelent, hogy a falu lakói most már nem bánhatnak el vele olyan egyszerűen. Hát csak szüntessék meg a vízszállítást, meglesz ő most már nélkülük akármeddig. És ahányszor csak arra gondolt: hogyan szaladgálnak majd, ismét kitört rajta ellenállhatatlanul a kacagás. Bár ugyanott maradt továbbra is lent, a gödörfenéken, úgy érezte – már kijutott a felszínre. Körülnézett, és az egész homlokkatlan a szeme elé tárult. Mozaikképről nagyon nehéz véleményt alkotni, ha nem nézheti az ember megfelelő távolságról. Ha egészen közel megyünk, eltévedünk a részletek között. Egyik részlettől elszabadulunk, máris belebotlunk a másikba. Eddig ő is valószínűleg nem a homokot látta, csupán az egyes homokszemeket.”

De a homokóra csak pereg, pereg...

Három Ige, három idézet, s most három következtetés az életre nézve mindebből:

Örüljünk, ha a homokóra működik, nincs eltörve, nem borult fel, nem folyt ki belőle a homok, mert ekkor azt jelenti, hogy mederben van az életünk, vannak keretei, az idő nem szorít minket, hanem lassan pereg lefelé, mozog, életet jelez és mutat! Ha homokóránk működik, akkor mi is működünk, élünk, van múltunk, jelenünk és jövőnk. Nem vagyunk időtlenségben, hanem haladunk előre, mert a lepergő homok kiszámíthatóságot is jelent.

Csodálkozzunk rá, hogy milyen gazdagok vagyunk! Alattunk szinte már egy kis sivatag van, homokbuckákkal, dűnékkel, oázisokkal, tengerpartokkal, falvakkal, városokkal, tanyával, házzal, lakással, családdal, kutyával, macskával, szomszédokkal. Ami már lepergett az életünkből, azért hálásak lehetünk, az a miénk volt, a mi termékünk, velünk történt meg. Isten ígérete a tengerparti homokot hozza elénk. Legyen ez most belső kép, hunyjuk le a szemünket, és azt lássuk, amit Isten mutat nekünk!

A homokóra a reménység eszköze is. Mert ha a mérhető, földi időnk egyszer elfogy is, az isteni, a mennyek országa örök. Isten csodálatos ölelésében leszünk együtt, s már nem tart fogva az idő, hanem kiteljesedik. Ezt a földi viszonylatokban is átélhetjük. Nem kell félnünk, menekülnünk az időtől, a rövid találkozóktól, a korlátoktól, a szünetekkel határolt órákról, a húsz percbe szorított prédikációktól, mert Isten teljességét éljük majd át. Addig is éljük ezt a pergő életet, mert peregnek életünk homokszemei. Csak peregnek. És peregnek.

Bölcsföldi András

 

 

Homokóra

Záray Márta – Vámosi János

Ülök a szobámban búsan, egyedül,
És a fájó múltra gondolok.
Odakünn az utcán lassan fény dereng,
És az órán pereg a homok.

Szeretném a homokórát megállítani,
Szeretném az emlékeim elfelejteni,
De a homokóra csak pereg, pereg,
Így hát, kedves, tovább szenvedek.

Nem tudom, hogy elhiszed-e még,
Hogy fájó szívem örökké tiéd.
Álmaimban téged látlak,
Két karomba téged zárlak,
Nem tudom, hogy elhiszed-e még!

De ha egyszer, drágám, nem bírom tovább,
Ezt a fájó bús emlékezést.
Elmegyek én akkor, továbbállok én,
Mert a szívem magányos, szegény.

Elviszem én magammal az emlékeidet,
Hogy ne lássam a lassan pergő homokszemeket.
Utoljára, drágám, azt kívánom én,
Hogy te mással nagyon boldog légy!