Közelebb az emberekhez

Lelkigondozás, pasztorálpszichológia, szupervízió

Közelebb az emberekhez
10 éves a Gyökössy Intézet

Lelkigondozás, pasztorálpszichológia, szupervízió
(Szerkesztette.: Tóth János, Sárospatak: 2016, 274 oldal)

A kötet rövid összefoglalása annak a szerteágazó munkának, melyet a Gyökössy Endre Lelkigondozói és Szupervízori Intézet munkatársai az elmúlt 10 évben végeztek. A Gyökössy Intézet azért egyedülálló, mert személyes érdeklődésből és kapcsolatok alapján szerveződött a Református Egyházon belül (a Dunamelléki Református Egyházkerület és a Károli Gáspár Református Egyetem hozta létre), és mert Kelet-Európa egyetlen pasztorálpszichológiai intézete.

Az intézet felnőttképzéssel foglalkozik, ezen belül is lelkésztovábbképzéssel, konferenciák szervezésével és szupervízióval. Kötetük címe mint egyfajta hitvallás fogalmazódik meg, mely a Gyökössy Intézetben tanítóknak közös gondolata: KÖZELEBB AZ EMBEREKHEZ.

Az első néhány oldalban (9-20) Tóth János – a Gyökössy Intézet vezetője – mondja el a 10 év történetét, annak minden hányattatásával, de a vállalt értékek mégis megőrzésével és továbbadásával. Keresztyén hitvallásunkká lett régi latin mondás lehet ennek a riportnak szép összefoglalása: fluctuat nec mergitur („hányattatik, de nem süllyed el”).

A „Tanulmányok” fejezetben magyar és külföldi szerzők írásait egyaránt olvashatjuk, jelezve, hogy az intézet munkájának hátterében a nyugat-európai lelkigondozói és szupervízori csoport, a S.I.P.C.C. (Society for Intercultural Pastoral Care and Counselling) áll, s lelkigondozói képzésük a K.S.A. (Klinische Seelsorgeausbildung) rendszerébe illeszkedik. Mindenekelőtt az intézet szakmai felügyeletével megbízott Németh Dávid professzor írását olvashatjuk, aki a KRE HTK Pasztorálpszichológiai Tanszékének vezetője (23-36). Ebben a tanulmányban ő a fogalmi tisztázást tartja legfontosabbnak, azaz hogy mit is nevezhetünk lelkigondozásnak. Ezt élesen megkülönbözteti az ún. pszichológiai diakóniától, melyet a „társadalmi modernizáció folyamatai termeltek ki” (24), mely valójában diakóniai feladatként értelmezett pszichológiai tanácsadás. Felsorolja ennek kompetenciáit (26), melyek jelzik, hogy ehhez magas szintű képzettség és jártasság szükséges a pszichoterápia területén. Néhány évtizeddel ezelőtt az egyházban még ezt nevezték lelkigondozásnak (D. Stollberg 1972). Sokan azonban az egyház lelkigondozói tevékenységében értékesebbnek gondolták a kizárólag bibliai alapon történő lelki beszélgetést, sőt azt képviselték, hogy a hit területén történő segítségnyújtás egyszersmind megoldja az élet más problémáit is. „Ahol megszólal Isten felszabadító, biztató, útbaigazító beszéde, ott Isten Szentlelke az emberi beszédet veszi igénybe ahhoz, hogy Isten igéjét megszólítóvá tegye.” (E. Thurneysen 1948). Ezért ennek továbbadásához nincs szükség kommunikáció-lélektani, vagy módszertani felkészültségre. Németh Dávid a segítség e formáját személyes igehirdetésnek, lelki vezetésnek nevezi, s megkülönbözteti a lelkigondozástól. Vallja, hogy lelkigondozásnak csak a mindkét értéket képviselő és alkalmazó jól képzett segítő által végzett munkát lehet nevezni, ezért a lelkigondozónak rendelkeznie kell mind a pszichológiai diakóniai jellegű segítségnyújtáshoz, mind pedig a személyes igehirdetéshez szükséges kompetenciákkal (32).

A tanulmányok sorában követi a J.W.G. Körver cikke (37-60) a professzionális biográfia szükségességéről a szupervízióban. A holland szerző – a Tilburgi Egyetem docense – a szupervízor személyes „élettörténetre való odafigyelés fontosságát” (56) hangsúlyozza a szupervízió folyamatában. Helmut Weiß (61-74) – a S.I.P.C.C. alapítója és elnöke Németországban – a keresztyén lelkigondozás szociálpolitikai feladatairól ír a vérfolyásos asszony története alapján (Mk 5,24-34). „Ha a lelkigondozás a kereső személy, a lelkigondozó és Isten kommunikációs háromszögében mozog, nagy szabadságra lel […] az a meggyőződés kell hogy hajtson minket, hogy semmi nincs kőbe vésve. Maga Isten mint utolsó és érvényes valóság az új lehetőségek forrása és hajtóereje” (73). Frank Kittelberger (75-90), a Tutzingi Evangélikus Akadémia egyik tanára aktuális vitaanyagot ad közre, melyben új egészségügyi etikai tanácsadás formálódásához keresi az utakat az egyházi pasztorális tanácsadás számára. Ez így foglalható össze: „értéktisztelő kommunikáció, nondirektív és empatikus találkozás, megfelelő konfrontáció és a kliens ösztönzése a valóság értelmezésére […] Ebből születik gyógyító találkozás” (87). A Gyökössy Intézet kapcsolatrendszerében fontos szereplő Karl-Heinz Ladenhauf is, aki a Grazi Katolikus Egyetem emeritus professzora (91-100). Egy igen hangsúlyos – szerinte profetikus – idézettel kezdi mondandóját a szenvedők autoritásáról Alfred Delp jezsuita mártír (1907-1945) gondolataival: „Az egyháznak önmagát sokkal inkább szentségnek, mint útnak és eszköznek, vagy célnak és végnek kellene értelmeznie” (91). Hozzáteszi saját meggyőződését: „Az evangélium üzenetét nem hallják meg, ha nincs beágyazva az élet valóságába, az elfogadás és megigazítás tapasztalatába és a felebarát iránti elkötelezettségbe” (97). Jean-Charles Kaiser tanulmánya követi (101-104), aki Franciaországból küldte el tapasztalatait a vallásközi kórházi lelkigondozásról. Majd két olyan cikk következik, ahol a lelkigondozás a pszicho- és a bibliodráma eszközeivel áll készen mások tanítására: Johanna Witmann (105-112) – a Saarlandi Evangélikus Akadémia vezetője – a vigasztalás fizikai megtapasztalásáról, a táplálékkal való gondoskodásról írt gondolatokkal járul hozzá a kötethez; míg Vadász Márta tollából olvashatjuk – aki a Pápai Református Gimnázium vallástanára – a bibliodráma elemeinek alkalmazásáról a hittanoktatásban című ötletgazdag anyagot (113-120).

A „Tanítványok” c fejezetben két képzés záró és vizsgadolgozataiból válogattak. Öt írást a kontextuális lelkigondozói képzés, s öt dolgozatot a szupervízori képzés egyfajta bemutatásaként. Mindkét képzés a már szolgálatban álló, s munkájuk alapján tudásukat szélesíteni kívánó lelkészeknek szólt, s a vizsgadolgozatok mutatják, hogy felekezetileg (ökumenikusan) is nyitott a Gyökössy Intézet.

A kontextuális lelkigondozói képzés a 2013-14-es években erdélyi és magyarországi lelkészek együtt részesültek a hollandiai Stichting Contextueel Pastoraat in Nederland által támogatott és kiképzői által vezetett kurzuson. Ez a gondolkodásmód összegzi egy terápiás elmélet: Böszörményi-Nagy Iván kontextuális családterápiája és a hollandiai Hanneke Meulink-Korf teológiai megfontolásait, így a kontextuális lelkigondozás nevet viseli. Az első írás tanulmánnyá bővítve vezeti a dolgozatok sorát: Kocsev Miklós, aki a KRE HTK Gyakorlati Teológiai Tanszékének vezetője (123-158), keresi a találkozási pontokat Böszörményi-Nagy Iván kontextuális terápiája és az ún. gyakorlati teológiai között. A dolgozat Böszörményi-Nagy Iván életútjának rövid ismertetésével kezdődik, ahol keresi azokat a történelmi eseményeket, melyek a terapeuta saját életútján elméletének megformálásához vezethették. Ezután kifejti, hogyan kerültek kapcsolatba a hollandiai lelkigondozás iránt elkötelezett teológusok ezzel a családterápiás irányzattal, s hogyan dolgozták ki ennek az egyházban is használható metodikáját. Kocsev Miklós, saját szakterületén a gyakorlati teológia vonatkozásában fogalmazza meg a találkozási pontokat, melyekhez Böszörményi-Nagy Iván speciális – jogi és számviteli – fogalmait használja. „Dialógust szerettem volna kezdeményezni, amelyben az egymás mellé adható értékek felerősítik egymást az egyén és a közösség javára (149).” – írja.

A kontextuális szemlélet értelmében gondolja végig Varga Gyöngyi – az Evangélikus Hittudományi Egyetem docense – az igazságosság és irgalmasság összefüggésében az adósságrendezést (159-170), azaz a megbocsátás és jóvátétel (Böszörményi-Nagy Iván szerint: felmentés) útját. „A kiengesztelődés két ember között nem a kultusz cselekményében, az áldozat bemutatásában történik meg […] Jézus mutat rá arra, hogy a jeruzsálemi templom valójában ott van a kertünk végében, ahol a felebaráttal – a szomszéddal, a haragosunkkal, a panaszosunkkal – kibékülünk” (168). Gál Judit írása (171-180) követi, aki az RMK (Református Missziói Központ) Kórházmisszió vezetője, s saját tapasztalatait osztja meg a kontextuális lelkigondozás gyakorlatából, mert keresi azt az utat, ahol hellyé lehet lenni mások számára. Ezzel két olyan fogalmat hoz előtérbe, melyek a kontextuális etika fogalmai: bizalom és megbízhatóság. Ezt ezzel a mondattal erősíti meg: „Az ember magányérzetéből való kiszabadulása a kegyelem dimenziója, mégis mi, emberek adhatjuk azt egymásnak” (178). Tóth János a genogram használatáról ír a szupervízióban (181-194), s ezzel össze is köti – mint az intézet vezetője – a két képzési formát. Igen értékes a szupervíziós kérdéssor, melyet kontextuálisan fogalmazott meg (184).

A pasztorálpszichológiai szupervízió gyakorlati megvalósíthatóságáról ír Sefcsik Zoltán evangélikus lelkész (197-212). Keresi a szupervízióban részt vevő lelkész konkrét gyülekezeti gyakorlatban megvalósítható útjait, gyülekezetépítő vonatkozásait. Helmut Weiß (lásd fent) definícióját idézi: „A szupervízió olyan összetett tanácsadói módszer, melyet a szakmai munka minőségének biztosítására és javítására és a munka kontextusában a szükséges változásokra alkalmaznak” (199). Majd Klaus Douglass új reformációról szóló 12 pontjával veti össze ennek lehetséges megvalósítását gyülekezeti kontextusban (205-210). Izgalmas próbálkozás Hajnal Zoltán cikke (213-228), aki baptista iskolalelkész, s azt a szükséget és igényt fogalmazza meg, hogy mennyire szükséges lenne egyházában az iskolalelkészek egyéni, csoportos és team-szupervíziója. Mindeközben maga a szupervízió egyházi elismertsége még nem éri el ennek lehetőségét. Surányiné Réti Katalin, református lelkész (229-242) dolgozatának különlegessége, hogy felveti, lehetséges-e pszichodramatikus eszközöket használni a szupervízióban. Mindkét gondolkodásmód (pszichodráma és szupervízió) újként hat az egyház keretében, alkalmazását mégis surplus reality-ként (pszichodrámás kifejezés: többlet-realitásként) ajánlja.

Kerekes Márton kecskeméti kórházlelkész (243-271) szolgálati ideje egybeesik a Gyökössy Intézet működésével, írása munkájának bemutatása. Csóka Mónika a pünkösdi egyház hitoktatójaként (261-271) úttörőmunkát végez szupervíziójával. Dolgozatának egy részlete jól összefoglalja az egész kötet szükségességét: „A pasztorális szupervízió Isten időszerű és szükségszerű ajándéka az egyház számára […] Szükséges újragondolni és újrakeretezni bizonyos téves beidegződéseket, gondolkodási és cselekvési sémákat […] Egyházunk vezetőinek választ kell találniuk arra a kérdésre, hogy közösségeink hatékonyabb és egészségesebb működése érdekében miként tudja felkarolni a szakszerű segítségnyújtás ügyét az egyházban” (271).

Fodorné Ablonczy Margit
református lelkész – pedagógus – családterapeuta – kontextuális lelkigondozó

 

A cikk megjelent a VALLÁSTUDOMÁNYI SZEMLE 2016/4 számában.

A KÖNYV KAPHATÓ A BIBLIÁS KÖNYVESBOLTBAN.