Bár találkoztam lelkésszel, aki vallja, hogy nem az egyénnek, hanem kizárólag a gyülekezetnek van szolgálata, a hozzám hasonló egyszerű Krisztus-követő tapasztalata a hétköznapok szintjén olykor mégis egészen más. Olyan nőket kértem a gondolataik megosztására, akik szívügyüknek tekintik, hogy a közösség megélésén túl többet tudjanak meg a nőiesség valódi megélésének lehetőségéről.
Nem kell ezt feltétlenül szolgálatnak nevezni – hívjuk csak egyszerűen életnek, hiszen nem kell hozzá lelkészi végzettség, és nincs mögötte eget rengető elhívás.
Csak nyitott szív, nyitott ajtó és Krisztus-követő élet.

Két fiatal nő életét hozom ma nőnapra, akik számomra is példák bátorságban és a szolgálatkészségben egyaránt. Nem tesznek mást, mint megnyitják az otthonukat és időről időre behívják a környezetükben lévő nőket, kollégákat, barátokat, ismerősöket és az ismerősök ismerőseit.

Sípos Zsófia csoportvezetőként dolgozik egy munkaerőközvetítő cégnél, munkaidőn túl viszont kéthetente összegyűlnek nála a húszas-harmincas korosztály képviselői közös bibliatanulmányozásra.        

„Nemzetközi cégnél dolgozom, ahol nőnap alkalmából genderless, vagyis gender semleges hölgy tartott előadást a nőiesség kérdéseiről – a kollégáim pedig, akik fiatal nőként küzdenek egyes szerepeik megélésével, nem kaptak olyan kapaszkodókat, amelyekre igazán szükségük lett volna. Egyszerűen fájt értük a szívem.

De a nők közötti szolgálatba tulajdonképpen csak belecsöppentem. Tíz éve költöztem Budapestre, és elkezdtem járni egy nőknek szóló házi bibliatanulmányozó csoportba. Nagyon felnéztem a sógornőmre, aki vezette az alkalmakat, a megnyilvánulásaiból számomra egyértelmű volt, hogy más szinten ismeri az Urat, mint én. Akkor ugyanolyan résztvevő voltam, mint bárki más. Sok év telt el így, mikor először őszintén feltettem a többieknek a kérdést, hogy nem unják-e, hogy minden Isten dicsőségéről szól? Az akkori kör egyik vezetője visszakérdezett, hogy de hát ki, vagy mi más érdemelné meg, hogy minden róla szóljon?!

Ez a gondolat lassan, de határozottan elkezdett formálni belülről. Hogyan lehet az én legfontosabb programom is, hogy Jézus körül forogjon az életem?

Eközben az eredeti kör vezetői közül sokan férjhez mentek, gyerekeik születtek és jött a lehetőség, hogy nekem kellene tovább vinnem a csoportot.
Így került egyre közelebb hozzám ez a szolgálat és lett a helyszín végül az én nappalim. Azóta azok a leginkább minőségi óráim, amelyeket az alkalmakra való készüléssel töltök.

Az elmúlt évek bibliatanulmányozásai során teljes szentírási könyveket olvastunk és értelmeztünk közösen. Ebben a félévben ugyanezt tematikusan fogjuk tenni, témánk a valódi nőiség.
Most sokat gondolkodom azon, hogy a nőt mint teremtményt Isten mire hívta?
Az, hogy Isten engem nőnek teremtett, nem biológiai véletlen, hanem célja van ezzel a Teremtőnek, és az életemnek értelmet ad, ha tudom, hogy ez micsoda. Fontos lett, hogy ezzel tisztában legyek. Furcsa lehet ez, de eddig nem kapcsoltam ilyen koherensen össze a női minőségemet Isten tervével.

Azok a feladatok, amelyeket Isten a Szentírás első lapjain a nőnek ad, nem csak Évának szóló feladatok. Kicsit rémisztő is számomra ez a téma, ha elmélyedek a Példabeszédek 31. fejezetében, amely a derék asszony dicsérete, vagy a Tituszhoz írt levél második részében. Sok helyen beszél Isten az Igében a nő szerepéről, de sok vallással szemben a Biblia nem teszi alacsonyabb rangba a nőket a férfiakhoz képest. Felszabadító tudni, hogy a Teremtő számára nőként vagyok fontos.

Jézus hozzáállása a nőkhöz pedig a maga korában is egészen formabontó volt, nem csak komoly lelki tanításokat adott nőknek, hanem meggyógyította, helyreállította őket, elfogadta a szolgálatukat. Ma is ezt teszi velünk, emberekkel, nőkkel.

Számomra ennek a „megörökölt” női körnek az a szerepe, hogy mélyebb és személyesebb, a Biblia kijelentésein alapuló Isten-ismeretem legyen. Ahogy nekem szükségem volt rá, hogy akik előttem járnak akár lelki útjukon, akár az adott életszakaszuk szempontjából, azoktól tanulni tudjak...
De arra is szüksége van a nőknek, hogy csak úgy beszéljenek magukról és ne kelljen magyarázkodniuk – nőként egyszerűen könnyebben kapcsolódunk egymáshoz.

Női példaképem elsősorban az édesanyám, akinek a konkrét lelki életéből nem láttam sokat gyerekként, de ahogy hatunkat felnevelt, az magáért beszélt. Szeretettel és türelemmel tanított minket imádkozni, Igét olvasni, és irtó jól szervezett és dolgos háziasszony volt. Példát adott az is, ahogy beleláthattam az édesapámmal való közösségükbe, imádságaikba.

De ugyanilyen meghatározó számomra apai nagymamám is, akihez szintén nagyon erősen kötődöm lelkileg. Igealapú bölcsessége, tanítói képessége, az Úrban való békessége lenyűgöz, inspirál. Bárcsak ilyen idős asszony lehetnék egyszer!

Vannak amerikai példaképeim, elsőként Nancy DeMoss Wolgemuth, akit főként az írásain, a nők közötti szolgálatán keresztül ismertem. Számomra az lenne az álommunka, amit ő és a csapata a nőkért tesz Amerikában. Van olyan, aki meglátogatja a kisgyermekes édesanyákat az otthonukban havi rendszerességgel, hogy közösen tanulmányozzák az Igét. Nem biztos, hogy erre mindenkinek igénye van, de ismerek olyat, akinek nagyon sokat jelent, hogy van, aki az „izolált helyzetében” személyesen odafigyel rá és tanítja.

Nagyon inspirál egy német barátnőm, Ruth is, aki otthagyta a magas társadalmi státusszal járó munkáját, belesimult Isten tervébe és lelkigondozói szolgálatot végez. Bátornak tartom emiatt, hogy rá mert lépni arra a „keskenyebb” útra, amit Isten elé adott!

A legfontosabb, amit ezen a csöppnyi szolgálaton keresztül adni szeretnék, hogy a nők közelebb kerüljenek Istenhez, azáltal, hogy megismerik Jézust és az Ő jó tervét az életükre. Szerintem erre van a legnagyobb szükségünk. Mindannyian boldogok akarunk lenni, és egy értelmes életet szeretnénk élni. Itt van az Igében a hogyan.

Persze felmerült bennem, hogy van-e igény erre egyáltalán? Mert az, hogy szolgálni szeretnék, még nem jelenti azt, hogy szolgálnom is kell. De adom az életemet az Úrnak, és ha most erre van lehetőségem, akkor ezt teszem. Felkészülök az egyes témákból, most aktuálisan Nancy DeMoss könyve alapján, megnyitom az otthonom egészen addig, amíg a hölgyeknek erre igénye van, így támogatom őket az útjukon.”

Berecz Júlia, a Református Zsinati Hivatal munkatársa havonta rendez vacsorákat nőknek. Asztala köré minden korosztály tagjai leülhetnek egy jóízű beszélgetésre. Nagyon beszédes volt számomra, hogy a „minőségbiztosítás érdekében” szakács végzettséget is szerzett.

„Mindig olyan nők vettek körül, akik tudatosan vállaltak terheket és bátran kiálltak a hitükért – ez az a kép, amit mélyen magamban hordok, ezért gondolom azt, hogy amire a mai nőknek elsősorban szüksége van, az a megpihenés. Az a fajta megállás, amiben Isten előtt lehet részünk.

Olyan társadalomban élünk, ami állandó rohanásban tart. Egy nő nagyon sok szerepet vállal, dolgozik, családanya, feleség, gyülekezeti szolgáló, hogy csak a legfontosabbakat említsük... Fontos ebben a rohanásban megállni és egyszerűen csak lenni Isten előtt.

Jó, ha van ennek minősített ideje. Egy éve szervezek, főzök vacsorákat nőknek, megnyitva a saját otthonomat, megterítve a saját asztalomat jóval több főre, mint általában.

Tényleg van varázsa annak, ha teret adunk a szépnek, a jónak akár csak egy asztal megterítésében.

Számomra is fontos a szépség, a könnyedség – ilyen közegben tudok felszabadulni és ilyen közeget szeretnék teremteni mások számára is.

Gyülekezetben nőttem fel, az életemnek mindig része volt nem csak a református közösséghez való tartozás, hanem a szolgálat is. De soha nem fordult meg a fejemben korábban, hogy bármit tehetnék a nőkért.

Sőt, három-négy évvel ezelőtt még komolyan pereltem Istennel azért, mert nő vagyok. Azt éreztem, hogy sokkal könnyebb lenne, ha férfi lennék.

Lehet ezt az élethelyzetem számlájára írni, hogy olyan munkám és munkakörnyezetem volt, amelyet a férfiak határoztak meg, de sokszor azt éltem meg, hogy nőként egyszerűen átlépnek rajtam. Ahogy Isten előtt harcoltam ezzel a kérdéssel, végigvezetett egy olyan folyamaton, amelyben közelebb kerültem annak a megélt és megértett öröméhez, hogy mit jelent nőnek lenni.
Van egy kifejezetten női baráti köröm is, de Isten elvezetett olyan, nem feltétlenül egyházi helyekre, ahol a nőiességről tanulhattam. Itt szembesültem azzal is, hogy nagyon sok mindenről, ami a nőiességhez kapcsolódik, nem beszélünk az egyházban.

Amikor a pandémia csendes időszakában volt alkalmam számot vetni azzal, hogy mi a szívügyem, az egyik a női munka volt, ami épp a saját hiányomból épült fel. Engem az motivált, hogy mertem szembesülni a saját hiányommal.

Elkezdtem arra vágyni, hogy nők tudjanak együtt gondolkodni, tudjanak együtt tanulni a nőiességről.

Nagyon hiszek abban, hogy a generációk tudnak tanulni egymástól. Ha mi nem beszélünk erről, a most felnövő generáció meghallgatja mástól, és nem hiszem, hogy azzal feltétlenül jól fogunk járni.

Aztán kaptam a testvéremtől egy szakácskönyvet, amely az Ószövetség kiemelkedő női alakjaihoz társít két-két receptet, lelki tartalom mentén. Ahogy forgattam a könyvet, azonnal megfogalmazódott bennem, hogy ezt szívesen megfőzném és megosztanám másokkal – később továbbhaladva az Újszövetség alakjai felé.

Ehhez azért a bátorságon túl jónak láttam, ha szerzek szakács végzettséget is. Egyszerűen élővé vált a szívemben, hogy az asztalközösség az egyik legnagyszerűbb módja a kapcsolatépítésnek. Sok mindent megnyit, amihez máskülönben hosszabb időre lenne szükség.

Mit szeretnék adni ezeken a vacsorákon? Számomra a legfontosabb a nyitottság egymás felé és a leplezetlenség, ahogyan találkozhatunk Istennel egy-egy nő történetében.

Havonta egy vacsorát tartok, eddig tizenhárom valósult meg, ez azt jelenti, hogy sok női történeten keresztül láthattuk meg Istent. Ezekben a legfontosabb számomra az, hogy az Isten odaáll a nő mellé.

Ezek a történetek nem szép, hollywoodi királylánymesék. Azok az asszonyok és nők, akikkel a Bibliában találkozunk, nagyon kemény küzdelmeken mentek keresztül, nagyon kemény harcokban volt részük. Nagyon sokszor nem volt mellettük férfi, legyen az az apjuk, a férjük, a testvérük.

De azt látom, hogy mindig ott volt az Isten. Szerintem ez nemcsak mérhetetlen nagy örömhír, hanem nagy erőforrás is egyben. Lehet, hogy nem vagyunk a legerősebbek, lehet, hogy sokszor azt éljük meg, amit én megéltem, hogy átlapoznak rajtunk simán,

de Isten a nő mellett is ott áll.

Nagyon büszke vagyok az előttem járó nőkre, akiktől sokat tanultam arról, hogy mit jelent a kitartás, a bátorság, az erő – itt legelsősorban az édesanyámra gondolok.

De sokat tanultam azoktól a nőktől is, akikkel sosem volt alkalmam találkozni, ilyen Francis Schaeffer felesége, Edith Schaeffer, akinek nem csak a L’Abriról írt könyvét olvastam, de nagy kedvencem az, amit az otthonteremtésről írt (The Hidden Art Of Homemaking), ami régies stílusa ellenére csodálatosan fogalmazza meg a mindennapi élet szépségét és értékét. De nagy hatással volt rám Zsindelyné Tüdős Klára életrajzi könyve is, a Csizma az asztalon, aki messze nem volt tökéletes feleség vagy anya, de beleállt abba az elhívásba, hogy a nőkért tegyen.”

Sípos Zsófia és Berecz Júlia vallomása arra emlékeztet, nem kell, hogy megbénítsanak a hiányaink. Saját személyes szükségeinkkel szembesülve feltehetjük a kérdést: lehet, hogy Isten épp rajtunk keresztül szeretne adni valamit a környezetünknek? Láthatjuk, hogy nem kell nagy dolgokra gondolni, csak megtenni a legközelebb állók felé az első egyszerű lépést akár ennyivel: ráérsz jövő pénteken?
 

Sípos Zsófia portréja: Mészáros Péter
Berecz Júlia portréja: családi archívum
fotók: pexels.com