„Tévedhetetlenül megsejtette, hogy ez hívás, és aki csak meghallja, az követni akarja, sőt, képes is lesz rá, hogy kövesse, ha kell, akár világok vagy évszázadok messzeségén keresztül is."
C.S.Lewis
Vigasztaló Istenünk van
A fájdalomcsillapítók korában a gyásznak is nehezen megyünk a közelébe. Keresztyénként erre jó indokunk van: a boldog feltámadás reménye. Isten viszont jelen akar lenni a fájdalomban és van, akit arra hív, hogy ezt közvetítse. Thoma Anitával, a Gazdagréti Református Gyülekezet egyik beosztott lelkészével beszélgettünk.
November elsején született. Ahogy a kisvárdai kórház szülészetének ablakában állva este háromnegyed kilenckor édesanyja karjába vette a gyönyörű kislányt éppen a mécsesekkel kivilágított temető fényeire látott. A temetői gyertyák ez egyszer ezerszeresen is az életet ragyogták vissza, nem a halált. Thoma Anita életének szövetébe kezdettől fogva beleszálazta Isten az irgalom ajándékát, de az csak lépésről lépésre bomlott ki.
Mikor vetted észre, hogy különleges ajándékod van a vigasztalásra?
Miskolcon a Deszkatemplomban szolgáltam beosztott lelkészként. A gyülekezetnek saját temetője volt, így hetente akár kétszer-háromszor is ravatalnál kellett megállnom. Lehet, hogy nehezen érthető, de feltűnt, hogy amikor sírnál vagy koporsónál kell megszólalnom, jobban érzem Isten áldását, Lelkének jelenlétét, mint egy átlagos vasárnap. Máshogy érintett belül, amikor ezekre az igehirdetésekre készültem vagy a gyászolókkal foglalkoztam. Soha nem esett nehezemre odalépni a gyászolóhoz és ráhangolódni a szomorúságára.
Rám hangolódni sem esett nehezedre, a testtartásodon látszik.
Ezek önkéntelen mozdulatok. (Nevet.) Magamon is mulatok, ha elképzelem, hogy festek kívülről, de nekem is sokat jelentenek a „tükrök”.
Miskolcon az igazolta vissza a belső megélésemet, hogy az emberek visszajöttek a gyülekezetbe a temetések után. Szerették azt, ahogy jelen voltam velük akár a legnehezebb gyászban is. Mert nem minden gyász ugyanolyan súlyú.
Számomra ezek a felismerések a lelkészi identitásom megtalálásának részei voltak, amihez hozzásegített persze egy önismereti folyamat, de a külső visszajelzések is. Megértettem, ahogy Isten csendben azt jelzi: ezen a területen van dolga velem.
A születésed körülményei sem voltak mindennapiak….
A november elsejét már tudod, de az odáig vezető utat nem ismered. Abban az anyaméhben, ahol fogantam és fejlődtem, előttem hárman haltak meg.
Gyászoló anya hordott ki, gyászoló anyának születtem vigasztalásul.
Harmadikként érkeztem a családba, mégis hasonlóan, mint Sámuel, válaszul Anna imádságára. Édesanyámnak is az volt a fohásza, hogy ha Isten a vetélések után még ad neki gyermeket, „felviszi az ÚR házába”. Az a megrendítő a történetünkben, hogy utánam még négy fiútestvérem született és az életünket mind az öten Isten szolgálatára szenteltük. Ez azért is érdekes, mert generációkra visszamenőleg senkit nem találtam a családban, aki a klérushoz tartozott volna és olyan elzárt faluban éltünk, ahol gyerekként azt sem tudtam, hogy van női lelkészség.
Megindító a történetetek.
Hol érint ez téged?
Egészen megrázó, amikor nyilvánvalóvá lesz Isten munkája és akarata: nem a halálé az utolsó szó, és nincs számára lehetetlen. Ezután érdekel, hogy hogyan kerültél a teológiára.
Egy „véletlennek” köszönhetően. Sokat utaztam vonaton, egyik alkalommal megszólított egy lány a szomszéd faluból, akit csak látásból ismertem, és annyit mondott, hogy nekem lelkésznek kell lennem, mert ahányszor lát, mindig Biblia van a kezemben. Életünk első és utolsó, de annál meghatározóbb beszélgetésében egy szinte ismeretlen lány „küldött” a teológiára, amit Sárospatakon végeztem el. Ott a tanáraim bátorítottak arra, hogy tanuljak tovább. Áldott emlékű Örsi Anikó tanárnő, aztán később Hézser Gábor professzor úr erősítette meg, amit addig „csak” tapasztaltam a hallgatótársaim részéről, hogy olyan bizalmat éreznek irántam pillanatok alatt, amit más ember különböző módszerek segítségével és hosszas tanulással épít fel.
Nagyon empatikus vagy, azon gondolkodtam, hogy gyerekként átélted-e a gyászt?
Az egész életemet végigkísérte a halál és az élet szoros összefonódása, elég ha arra gondolok, hogy ahol felnőttem, ott a falu közepén volt a temető, mindennap mellette jártam-keltem. De a gyásszal legelőször kisiskolásként az apai nagyapám halálakor találkoztam. Édesapám egyszer csak azt kérte, hogy vegyük fel a legszebb ruhánkat, mert elmegyünk a nagyapától elbúcsúzni. Nagyapámnak akkor már nagy fájdalmai voltak, mégis fontos volt a család számára, hogy megköszönjük neki, amit tőle kaptunk, bocsánatot kérjünk és megbocsássunk, kifejezzük a szeretetünket.
Akkor valahogy természetes lett számomra a búcsúzás, a halál és az elengedés.
Mit mond ez Neked most?
Azt, hogy a gyászolókkal foglalkozva még inkább a helyemre kerültem. Debrecenben végeztem a pasztorálpszichológiát, Bodó Sára professzor asszony hatására fogalmazódott meg bennem a vágy, hogy a szolgálatomban szeretnék a gyászolókkal külön foglalkozni. Úgy őriztem a jegyzeteimet, mint valami különleges kincset. Talán a kelengyéjét gyűjtögető lányra hasonlítottam leginkább.
Persze, ennek a vágynak megágyaztak az addigi felismerések mind, a születésem körülményeitől kezdve Isten félreérthetetlenül erre terelgetett, de jó ideig ez mind talonban volt.
2018-ban bejött a gazdagréti gyülekezetbe hozzám egy Oxfordban élő hölgy temetést kérni az itt elhunyt testvére számára. Ő történetesen dr. Horák Elisabeth orvos, pszichiáter volt, akinek épp a hospice és a gyásztanácsadás területén volt jelentős a tudása.
Önmagában megtisztelő volt, hogy engem kért, hogy kísérjem a gyászmunka során. Fél évvel később viszont újra meglátogatott és meggyőzően motivált arra, hogy indítsak gyászcsoportot és ő mindenben támogatni fog.
Kaptál egy mentort egyenesen Oxfordból?
Isten tudja, hogy mennyire nehezen mozdulok ki, kénytelen volt ideküldeni valakit. (Nevet.) Ez megint az Úr személyes bánásmódjáról beszél: nem járok konferenciákra, de szükségem volt egy mentorra ahhoz, hogy egyáltalán belevágjak. Napokig nem tértem magamhoz akkor, hogy ennyire fontos vagyok Istennek, és lassan megértettem az ennél is lényegesebb valóságot:
Istennek a népe fontos ennyire; be akar mutatkozni vigasztaló Istenként és ebben eszköze lehetek.
Elisabeth megjelenése nagyon erős bátorítás volt; összeszedtem a jegyzeteimet és megmutattam a tervet a vezető lelkésznek. Miután ő is és a presbitérium is mellém állt, meghirdettem az első hétalkalmas gyászfeldolgozó csoportot 2019-ben, amiben Elisabeth személyes jelenlétére is tudtam még támaszkodni, amellett, hogy mindent végigbeszélhettem vele. Az első csoportra annyian jelentkeztek, hogy rögtön kettőt kellett indítani, akkor még tizenkét fővel – azóta megtanultam, hogy muszáj létszámkorlátot felállítani.
Akkor már volt szülői gyászcsoportod?
Őszintén szólva soha életemben nem jutott volna eszembe szülői gyászcsoportot hirdetni – noha jól tudom, hogy a szülői gyásznak más a súlya és más a gyógyulás üteme is, mert a gyermekét elveszítő szülő folyamatosan gyászolja el a jövőt.
Egyszerűen az történt, hogy egymástól függetlenül az egyik csoportba szinte csak olyan emberek érkeztek, akik a gyermeküket veszítették el. Döbbenetes volt.
Ekkor különösen fontossá vált Elisabeth támogatása, mert magyar nyelven még csak elérhető szakirodalom sincs. Elisabeth bátorítást és módszert egyszerre adott nemcsak a szülői gyászhoz, hanem a bűntudatkezeléshez is. Talán nincs is olyan gyászoló, akinek ne lenne bűntudata.
Nincs meg annak veszélye, hogy valaki beleragad a gyászba?
Veszélye a megdolgozatlan, elfojtott, beragadt gyásznak van, aminek nem adtak teret. Ezért tanultam meg jól használni a nonverbális eszközöket is, mert ha beragad egy gyászfolyamat, az valóban megbetegíthet. Sokan nem tudnak a saját gyászukhoz kapcsolódni, ezért a gyászcsoportokban is hangsúlyt helyezek erre, hogy segítsem az elindulást a halál árnyékának völgyében. Gazdagréten nem csak a presbitérium támogat, hanem a gyülekezet lelkületén érződik, hogy már nem eszköztelenek a gyásszal szemben.
Ha mi nem szólalunk meg, akiknek az Ura legyőzte a halált, és nem kapunk szeretetet, bátorságot, erőt arra, hogy jelen legyünk a gyászolók mellett, akkor nem vagyunk hegyen épült város és nem vagyunk menedék, ahova be lehet jönni – a legösszetörtebbeknek is.
Ezért hirdettem képzett gyásztanácsadóként olyan csoportot is, ahová nem keresztényeket vártam. De a vigasztaló istentiszteletet is ezért hirdetjük meg a november elsejéhez legközelebb eső vasárnap. A visszajelzésekből látom, hogyan munkálkodik ezen keresztül Jézus Krisztus; bekötözi a sebeket, kioldja a görcsöket, megszelídíti a fájdalmat. Lelkészként láthatok szabadulást is, ahogy valaki megbánja és leteszi a bűnei terhét, az okozott és a kapott vétkek gyötrelmét, és rálép a helyreállás útjára. És láthatom azt is, amikor Jézus a gyászához lép oda valakinek: ilyenkor az ember legbensőbb sebét gyógyítja, amiben a legelveszettebb a halállal szembeni kiszolgáltatottságban.
Van olyan régi gyász, amivel már nem érdemes járni?
A gyülekezetemben azt mondtam, hogy akiben megfogalmazódik, hogy szeretne jönni, az jöjjön. Volt, aki huszonöt éves gyászt hozott, de a legtöbben három-négy hónappal a temetés után keresnek meg.
Urbánus környezetben élünk, szembe kell nézni vele, hogy a gyászra is kevesek adnak maguknak időt.
Amikor gyászcsoportot vezetek, akkor azt tapasztalom, hogy Isten szent földre visz, mert minden emberi szív szent. Az, hogy Isten nekem megengedi, hogy belépjek a másik ember fájdalmába, veszteségébe, gyászába, nekem ez szent.
Gyönyörű, amit mondasz – de a gyásznak és a fájdalomnak súlya is van. Te hogyan bírod el ennyi emberét?
Nekünk nem a gyász az ellenségünk, hanem a halál az ellenségünk. A halál pedig legyőzetett a kereszten. Tehát ha nem a gyász az ellenségünk, akkor nem kell megijednünk a másik fájdalmától sem. Persze vannak technikák, amelyeket én magam is tudok, ahogy el lehet hordozni ezeket a valóban komoly terheit a másik embernek – de egy idő után rájöttem, hogy Isten nem a technikákon, hanem rajtam keresztül, a személyiségemet használva vigasztal, és én odaszánom magam, az egész lényem. Nekem ez adatott, erre van elhívásom. A gyászcsoportokat péntekre szoktam tenni, amikor másnap a résztvevők is és én magam is időt kapok a feldolgozásra.
Már előző nap is pontosan tudom, hogy egy hatalmas ütközés vár rám, mintha rám dőlne egy fa, olyan mértékű fájdalommal fogok betelítődni. És ezt én tudatosan elvállalom. Ahogy az Ige mondja: „...a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerez nékünk; mivelhogy nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra; mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.” (Korinthusiakhoz írt második levél 4. rész, 17-18. vers)
Amikor leülök aznap a kápolnába, attól a pillanattól kezdve én szent földön vagyok, ahol olyan közel van hozzám maga a Szent, hogy az mindenért kárpótol. Mert jön a fájdalom, de aztán jön a Szent, és valóban pillanatnyinak tűnik a szenvedés.
2024. január 26-án pénteken indul.
Gazdagréti Református Gyülekezet honlapján elérhetőek lesznek a friss információk.
Fotó: Vargosz