Díjat alapított édesapja, Szabó Imre egykori fasori lelkész emlékére lánya, Szabó Piroska. Az 1956 óta New Yorkban élő idős hölgy máig jó szívvel gondol vissza a Fasorra és az ott töltött gyermekkorára, és szeretettel emlékezik édesapjára is, aki hűséggel és kitartással szolgálta egyházát. Szeretné, ha a fasori diákok is megismernék az ő életét és szolgálatát, ezért kezdeményezte a Szabó Imre-díj megalapítását, amelyet minden évben olyan diáknak ítélhet oda a Julianna Református Általános Iskola Igazgatótanácsa, akit tanulmányi előmenetele és szorgalma alapján arra érdemesnek tart. A díj része a Szabó Imréről készült bronz emlékplakett – Ragányi György ötvös munkája – és pénzjutalom is, Szabó Piroska ugyanis erre a célra felajánlást tett a Szabó Imre Alapítványnak – számolt be portálunk érdeklődésére Szabó Sándor székesfehérvári presbiter, Szabó Imre unokája.

A díjat első alkalommal a Julianna Iskola június 19-ei tanévzáró istentiszteletén adták át a fasori református templomban. A díjazott Szuhay Koppány Bánk, 8/A osztályos tanuló Bogárdi Szabó István korábbi dunamelléki püspöktől, Szabó Imre unokájától vehette át az elismerést.

A két világháború közötti időszak gyarapodó református egyházának Ravasz László püspök munkatársaként nagy építője, szervezője, integráló személyisége volt Szabó Imre: ő szervezte meg a Budapesti Református Egyházmegyét, amelynek ő lett az első esperese is. Ennek az építkezésnek, gyarapodásnak a szovjet megszállás és az ennek nyomán kiépülő kommunista diktatúra vetett véget – számolt be portálunk érdeklődésére Földváryné Kiss Réka, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Kar Egyháztörténeti Tanszékének tanszékvezetője.

Szabó Imre a Pozsony megye Somorján született 1891-ben, református lelkész édesapját hamar elveszítette, így szerény körülmények között nevelkedett. Apja nyomdokaiba lépve a Pápai Református Teológia növendéke lett, itt találkozott a belmissziós lelkiséggel, be is lépett a MEKDSZ-be. „A lendületes, kreatív ifjúság szervezet fiatalos vidámsága és intenzív kegyesség vonzotta őt. Barátságai is itt köttettek, többek között Victor Jánossal.”

Szabó Imre pályája elején a budapesti Kálvin téren lett segédlelkész. „Az időszak meghatározó generációs élménye ’a nagy háború’, azaz az első világháború. A felfordult világban a Kommün, a diktatúra, a román megszállás, a trianoni békediktátummal járó országvesztés, tragikus válságsorozat, kilábalás és útkeresés váltották egymást. Radikális hangok jelentek meg: egyházkritikát, reformköveteléseket harsogva, sokan fel is ülnek a radikális politikai hullámoknak. A Tanácsköztársaságot támogató református lelkészek között ott voltak Szabó Imre MEKDSZ-es barátai is. Ő azonban nem dőlt be a látszatnak. Hogy lesz ebből nyugodt, építő energia, ország- és egyházépítőprogram, lelki megújulás? Szabó Imre a válság, az útkeresés, a bizonytalanság idején kapcsolódott be az egyházi közéletbe.”

Tehetséges, szociálisan érzékeny, aktív, tenni vágyó emberként a magyar és a református öntudat ébresztését, mozgósítását tűzte ki célul. Reformátusok, mit csináltok? címmel 1919-ben névtelen röpiratot nyomtatott száz példányban, majd titokban elküldte presbitereknek, meghagyva, hogy a templomok ajtajára tegyék ki azt. Az egyház talpra állásáról, a református evangéliumi, teremtő öntudat felrázásáról így írt:

„Ha 100 ezer budapesti reformátusnak hite és eszménye ott forrna az (egyház) velejében és tanácsaiban, ha hétről hétre tanácskozna, tervezne, teremtene… akkor mindjárt volna lap, öntudatot és felelősséget ébresztő gyűlések, volna pénz, volna hitoktatás, református írók, művészek támogatása, egyháztársadalmi élet, új gyülekezetek szervezése, politikai súly, az evangélium erőteljes érvényesítése…”

Lelki naplóját külföldi peregrinációja idején, 1922-ben kezdte írni. „Harmincegy éves ekkor. Írása a magyar, református, vallásos önéletírás nagy hagyományába illeszkedik. Naplója így kezdődik: A szegény pápai diák, a református pap fia, az árva magyar itt ül Rotterdamban és kezdi megérteni a világot…”

Hazatérve újabb reformtervekkel állt elő: ekkor vetette fel először az önálló budapesti református egyházmegye gondolatát, amely orvosolni kívánta a korszak nagy problémáját, azt, hogy Budapest népessége ugrásszerűen megnőtt, világváros lett, benne százezer beköltöző reformátussal. „Az ő gyülekezetbe csatornázásuknak azonban nem voltak előzményei, nem volt helyi tradíció, intézményhálózat, templom, nem volt elég gyülekezet, miközben számos munkaág ellátatlanul maradt. Volt viszont szekularizáció, szegénység és a nagyvárosi létből fakadó számos szociális probléma.”

Innen datálható Ravasz László dunamelléki püspök és Szabó Imre szoros, majd intézményes együttműködése. „A Budapest-Fasori református gyülekezet lelkipásztori tisztségébe Ravasz László iktatta be 1923 márciusában, ugyanebben az évben kötött házasságot Tamási Évával, akivel öt gyermekük született. Szabó Imre tevékeny életet élt, fáradhatatlan munkakedvvel szervezett intézményeket és kiváló szervezőként nehéz időkben – a gazdasági válság és a második világháború közelségében – is képes volt építkezni. 1924-ben újszerű kezdeményezéssel állt elő a Fasorban: tíz munkaágban tíz munkacsoportot hozott létre, ezzel aktívan bevonva a híveket a belmissziói és a karitatív munkába.

A sajátos nagyvárosi gyülekezeti lét nehézségeiről szerzett tapasztalatait is felhasználva megírta A budapesti reformátusság lelki rajza című füzetet. Rendkívül újszerű gondolatoknak adott hangot, például annak, hogy a tömeg életében a tradicionális formák ápolása lehetetlen, mivel a tradíció ápolásának feltételeit, különösen az egyházi tradíciónak személyi és szociális feltételeit a nagyvárosi élet csaknem egészen biztosan megszünteti. Szerinte a formák mellett a tartalom a lényeg, nem pedig valamilyen történelmi minta másolása.”

Ugyanakkor tudta: a tartalmat olykor a megfelelő forma neveli ki. 1926-ban aktív közreműködésével valósult meg az első budapesti református elemi iskola, a Julianna. „Szabó Imre eközben a fővárosban élő reformátusság érdekében jártasságot szerzett a budapesti közéletben, ahol támogatókra talált, hogy segélyakciókat szervezhessen a templomépítő gyülekezeteknek. Így sikerült felépíteni az új Lónyay Utcai Református Gimnáziumot és öt új református templomot, köztük a Pozsonyi útit, a pasarétit és a Szabadság térit is. Szabó Imre kiemelkedő szerepet vállalt a modern nagyvárosi misszió megteremtésében, a gyülekezetek bevonásával rendszeresített karitatív akciókat szervezett.”

Mindezt Ravasz László dunamelléki püspök egyházépítő-újító programjával összhangban vitte véghez. 1931 decemberében nagy eredményt ért el: Szabó Imrének sikerült megszerveznie a Budapesti Református Egyházmegyét, amelyben rendszerszinten megjelentek a kicsiben már működő munkaágak és a nagyvárosi misszió problematikája. Szervezőmunkájának köszönhetően tizenkét szeretetotthon jött létre az egyházmegye területén, az ún. Márta Otthont cselédlányoknak hozta létre tizenhat férőhellyel.

Szabó Imre tudatosan formálta az országos református közvéleményt. Református nagygyűléseket szervezett, és célul tűzte ki a modern egyházi sajtó megteremtését is. „Rólunk ír a napi sajtó, de nem írunk magunknak magunkról…” – összegezte az okokat. „Saját országos, heti sajtót szeretett volna létrehozni, ennek előkészítő munkájaként jött létre az Református Élet, az első modern, országos egyháztársadalmi lap.”

A második világháború közelségét érezve radikális reformokat sürgetett: Magyar sorskérdések címmel jelentek meg nagy visszhangot kiváltó írásai, amelyekben szembefordult a nácizmus térhódításával, felismerve a fenyegetést, a radikális szociális demagógiában rejlő veszélyeket – magyarázta az egyháztörténész.

Esperesként elkészítette a börtön- és a kórházmisszó tervét, egyetemi, ifjúsági lelkészi állást szervezett. A német megszállás után vállalta az embermentés kockázatát is. „A Julianna Iskolában zsidó embereket bújtatott, a vészhelyzetben egész családjával együtt bátorságról és mély istenhitről tett tanúbizonyságot. Szabó Imre imádkozó pásztor volt. Áldozatos tevékenysége elismeréseképpen a Jad Vasem intézet 2003-ban őt és feleségét, Tamás Évát posztumusz Világ Igaza kitüntetésben részesítette. Az elismerést megkapta másodlelkésze, Dobos Károly és Éva lánya is.”

A szovjet megszállást követően a kiépülő kommunista diktatúra egyre nyíltabban lépett fel „Ravasz emberei” és a két háború közötti elit ellen – tette hozzá Földváryné Kiss Réka. „Szabó Imre is nemtelen támadások kereszttüzébe került – az új, pozíciókra vágyó, a kommunista párt felé nyitó, együttműködésre kész egyházi körökből is.”

1948-ban Rákosi Mátyás lemondásra kényszerítette Ravasz László püspököt, az ötvenes években pedig a Rákosi-diktatúra legkeményebb évei következtek. A református egyház társadalmi bázisa ellen könyörtelen támadás indult: vidéken a kuláknak bélyegzett gazdák üldözése, Budapesten a középosztály kitelepítése. Szabó Imre bátorságára és autonómiájára vall, hogy most is tiltakozott. „1951-ben felemelte a hangját az üldözöttek mellett, egyházi szolidaritást, támogatást szorgalmaz. Ebben fő partnere Pap Béla karcagi lelkész és Dobos Károly voltak. Pap Bélát az ÁVH letartóztatta. Szabó Imrét pedig az ’egyházat az egyház által megtörni’ elv jegyében régi barátja, Bereczky Albert püspök által mondatták le Rákosiék, nemcsak az esperességről, hanem a fasori lelkészségről is, noha presbiterei könyörögtek, hogy legalább lelkészi állásában maradhasson meg. Az Egyházügyi Hivatal nyomására azonban még Budapestről is eltávolították, mert nem akartak még egy ’Ravasz-komplexust.’ Egy nyírségi kis faluban, Bujban jelölték ki kényszerlakhelyét. Néhány évvel később itt halt meg 1954-ben.”

Szabó Imre a legválságosabb időkben is hűséges volt hitéhez, egyházához, népéhez. Két diktatúrával szemben őrizte meg autonóm tartását, keresztény emberségét. Felelős vezetőként kockázatos, bátor döntéseket hozott – összegezte az egyháztörténész. „Naplójából kiderül: egyházvezetőként a náci, majd a kommunista diktatúra idején rengeteg mindent látott, tapasztalt, nyomasztó, szinte elviselhetetlen információk súlya nyomta a vállát. Személyesen is nehéz helyzeteket élt meg: csalódások, próbatételek, árulások követték egymást az életében, de felemelő epizódok is, csendes segítőkkel. A nehéz helyzetekben is mindvégig vívódó, őszinte, mélységes hite tartotta meg. A naplóban imádkozó ember képe rajzolódik ki előttünk. Ahogy 1945. május 26-ai bejegyzésében írja: Míg fél az ember, nem ember az ember.”

Képek: családi archívum; Gránitz Miklós/ fasori református gyülekezet