„Zavarba jövök és elpirulok, Uram, ha fölidézem születésedet és körülményeit, és ha az enyémre gondolok. Te, az Isten, teremtőm nekem és a mindenségnek, istállóban születtél, én pedig palotában; téged ökör és szamár között szegény pásztorok, engem – ki por és féreg vagyok a te színed előtt – udvari emberek nyüzsgő tömege vett körül. A te szüleid szegények, az enyémek fejedelmek; te szegénységben jöttél a világra, én gazdagságban." Rákóczi Ferenc
Áldottak, akik nem bosszúvággyal emlékeznek
Amikor az 1956-os forradalomra gondolunk, leginkább a budapesti események jutnak eszünkbe: felvonulás, jelszavak, lyukas zászló, a Kossuth téren sötétben énekelt Himnusz, a rádió ostroma. Pedig a forradalmi események az egész országot áthatották, és nem csak azért, mert a vidéki parasztság küldött élelmiszert a fővárosiaknak. Számos vidéki városban rendeztek szimpátiatüntetéseket, nagygyűléseket a budapesti megmozdulások hírére. Sőt, kisebb helyeken is voltak megmozdulások. Így volt ez a Kecskeméttől harminc kilométerre fekvő Tiszakécskén is. Ismerjék meg 1956 egy kevésbé ismert mozaikját, egy református család kálváriáját!
A visszaemlékezések szerint Tiszakécskén a permetezőgépgyár munkásai szerveztek felvonulást: a menethez sokan csatlakoztak, így a piactérre, a mai katolikus templom és a városháza környékére 1500-2000 fős tömeg érkezett 1956. október 27-én. Beszámolót hallhattak a budapesti eseményekről, majd Orosz Zoltán tanácselnök beszélt. Elszavalták a Nemzeti dalt, közben a visszaemlékezések szerint néhányan bekiabáltak és a mindenki által ismert adóbegyűjtő kiadását kérték, aki azonban már a forradalom hírére elmenekült a faluból. A tömeg nyugtatása érdekében a Himnuszt kezdték énekelni. Ekkor adott le egy repülő sorozatlövést az éneklő, békés tömegre. A repülőgép többször fordult, három sorozatban lőtt az emberekre, nemcsak a vadászgép géppuskáját, hanem annak jóval erősebb gépágyúját is használva. A sortűzben 17-en meghaltak, 110-en megsebesültek.
A tűzparancsot Gyurkó Lajos vezérőrnagy állítólag azért adta ki, mert olyan jelzés érkezett a kecskeméti repülőtérre, hogy akasztófákat ácsolnak majd a nagygyűlés helyszínén, mert fel akarják akasztani a párttitkárt és a családját – ám ebből semmi sem volt igaz. A pilóta jelezte is a repülőtér felé, hogy a felderítő fentről békés tömeget lát, akasztásra semmi nem utal, ennek ellenére tűzparancsot kapott. Azt is érdemes itt megjegyezni, hogy a településre két MIG-15-ös sugárhajtású vadászgépet vezényeltek, ám Mészáros László pilóta nem érte el a települést, géphibát jelentett és visszafordult Kecskemétre.
Az, hogy Tiszakécske felett katonai repülőgépek szállnak, nem volt ritka, hiszen a kecskeméti repülőtér közel van. Beszéltem olyannal, aki ötéves volt 1956-ban, és az udvaron játszott, amikor a repülő tüzelni kezdett, édesanyja tyúkanyóként ölelte magához, és menekítette be az otthonukba.
A református parókián felcseperedő Gara Mária, aki ekkor ötödik osztályos diák volt, látta a torony körül megforduló repülőt, ami emlékei szerint nem egyből a főtér irányába ment. Úgy emlékszik, édesapja nem engedte sem őt, sem bátyját részt venni a nagygyűlésen, és a szörnyű történetek után örült, hogy így döntött.
Gara József volt a gyülekezet lelkipásztora ekkor, lánya emlékszik, hogy édesapját érdekelték a közügyek, a parókián a Szabad Európa szólt, az egyházközségtől elvett iskola idősebb tanárai pedig sokszor nyomták le a lelkészlak kilincsét, hogy a tiszteletes úr társaságában megvitassák a közélet kérdéseit, de a nyilvánosságban visszafogott volt, a közéletet és az arról való nyilvános megszólalást kerülte – emlékszik vissza édesapjára Pere Lászlóné, Gara Mária. Szerinte ennek oka az volt, hogy Jugoszláviából került Magyarországra, és kétségkívül megfigyelték. Mária úgy emlékszik, hogy az akkor hetedikes bátyja az iskolában felírta a táblára, hogy „Ruszkit többet nem tanulunk”, ám a tanítója figyelmeztette, hogy gondoljon az édesapjára, őt sodorhatja bajba a viselkedésével.
Szűrszabó Mihály, aki 1956-ban hetedik osztályos volt, úgy emlékszik, hogy az iskolában a forradalom hírére széttépték az orosz tankönyveiket, és abban az évben már nem is kellett cirill betűkkel foglalkozniuk – ez jól jelzi azt a felszabadult hangulatot, ami átjárta az intézményt.
Ugyanebbe az iskolába járt Rédai Eszter és Rédai Bertalan is. 44 éves édesapjuk egyike volt a 17 áldozatnak, akik a sortűzben vesztették életüket. Ő volt az egyetlen református vallású közöttük. De kezdjük kicsit távolabbról: a család szabadult a hortobágyi kitelepítésről, 1953-ban kerültek Tiszakécskére, 1956-ra anyagilag épp kezdtek kijönni a gödörből, ennek példája – emlékeznek vissza a ma 79 és 77 éves testvérek –, hogy már tudtak vásárolni egy rádiót, amelyen a Szabad Európa műsorát hallgatták. Az 1956-os budapesti események hírét visszafogottan fogadta édesapjuk. Volt néhány barátja, akikkel megbeszélték a politikai kérdéseket, de alapvetően tartózkodott a véleménynyilvánítástól, és a gyerekek előtt sem beszélt ilyen témákról – idézik föl a gyerekei.
Arra a szörnyű októberi napra az 1956-ban 9 éves Rédai Bertalan úgy emlékszik, hogy édesapjának a munkahelyéről üzentek, részt kell vennie az eseményen, különben elveszítheti az állását. Ezt erősíti nagybátyja, Rédai István visszaemlékezése is, amelyet a Sortűz Tiszakécskén című könyvből ismerhetünk meg. Ő azt mondta, a települési tanácstól üzentek bátyjának, hogy részt kell vennie a nagygyűlésen, mert csendőrmúltja miatt, ha ezt nem teszi meg, úgy értelmezik, hogy ellenük van. „Félt, ha nem megy ki, akkor elviszik.” Az biztos, hogy hezitált, mert a család egy ideig úgy tudta, az édesapa nem ment ki a gyűlésre, csak később derült ki, hogy mégis kerékpárra szállt. Otthon nem találták.
A hírt, hogy édesapjuk meghalt, a család egy ismerőse hozta, aki hazavitte Rédai Bertalan biciklijét a családnak. Az elbeszélések szerint az első sortűznél még nem esett bántódása a református asztalosnak. Ő azonban ahelyett, hogy menekült volna, a sebesülteknek kezdett segíteni. Pincékbe, kapualjakba és a főtéren álló katolikus templomba rohantak az emberek. „Édesapám a mentési munkálatokban vett részt, amikor újra jött a repülő, és újra tüzelni kezdett. Ezek a repülőgépek olyan töltényekkel voltak felszerelve, amelyeket repülőgépek egymás elleni harcára gyártottak, például kétszer robbantak. Édesapám hasra vetette magát, de a robbanó találat leszakította a bal karját. A földön robbanó lövedékből egy szilánk pedig a szemén keresztül ment át a koponyáján. Ilyen nagy erejűek voltak a lövések” – meséli fia.
A református, aki utolsó kenetet kapott
Gémes Mihály katolikus plébános így emlékezett vissza azokra a percekre: a nyitott templomba sokan menekültek és a sebesültek egy részét itt kezdték ellátni. „A templomban súlyos sebesültek voltak. Férfiak, nők, gyerekek. Vállkendőket, oltárterítőket, karingeket adtam sebkötésre.” Azt is elmondta, hogy a térre sietett, hogy utolsó kenetet vigyen a haldoklóknak. Így szól erről: „Magamhoz vettem az utolsó kenetet, és rohantam ki. Akkor már több halott, haldokló feküdt a téren. Föladtam mindnek az utolsó kenetet. Tévedésből még egy reformátusnak is. Bátorítottam, akit még lehetett. Újra lövés dördült. Rohantam a templomba” – olvasható az Amikor a Himnuszt énekelték című könyvben.
A református áldozat kétségkívül Rédai Bertalan. Két nappal később, 1956. október 29-én temették, sírja a református temetőben van. A többi áldozat katolikus volt, közülük sokakat egymás mellé temettek, közel a római katolikus temető bejáratához. „Fel sem merült, hogy édesapámat is melléjük temessék” – mondja Rédai Bertalan, szerinte édesanyja ellentmondást nem tűrően ragaszkodott a református temetőhöz és temetéshez. Ám hogy ez nem volt ennyire magától értetődő, jelzi Rédai Bertalan öccsének, Rédai Istvánnak a visszaemlékezése, aki megtudta testvére halálhírét és a főtérre biciklizett: „fel voltam én is lángolva”, de „mire odaértem, eltakarították a halottakat a temetőbe. (...) Feküdtek egymás mellett mind a vértócsában.” Ez a temető kétségkívül a katolikus lehetett, onnan végül Rédai Bertalant átszállították a református temetőbe. Itt temette el őt Gara József lelkipásztor. A halotti anyakönyvben ezt olvassuk: „1956. okt. 27-én tömeggyűlés volt Újkécskén a községháza előtti téren. Egy repülőről sorozatos lövéseket adtak a tömegre.”
Rédai Eszter egy máig meghatározó emléket őriz édesapja temetéséről: azt meséli, sokan összegyűltek a szertartáson, ahol a Himnuszt és a Szózatot is elénekelték. „A Szózatot a mai napig nem tudom végigénekelni, édesapám jut eszembe arról, hogy itt élned, halnod kell” – vallja meg elcsukló hangon. A temetésen nyitott koporsóban ravatalozták fel Rédai Bertalant. Eszter így emlékszik erre: „édesanyám egy nagy kalapot húzott édesapa fejére, hogy ne látszódjon a sebe.”
Apánk emlékét is el kellett temetni
„Azt, hogy édesapám 1956-ban meghalt, mélyen eltemettük magunkban. Úgy nőttünk fel, hogy nem beszélhetünk arról, hogy édesapánk milyen volt. Gondoljon bele: ha azt mondtam, meghalt 1956-ban, akkor rögtön azt gondolták az emberek, hogy »ellenforradalmár« volt, és azért halt meg, mert »rosszul« viselkedett. Egyszerűen nem lehetett megmagyarázni az ő helyzetét, és nem is akartuk. 1956. október 27-e az agyam hátsó sifonérjába van eltemetve, amiről nem igazán szabad beszélni. Persze édesapám a mai napig hiányzik” – mondja Rédai Eszter. Rédai Bertalan is hozzáteszi: egész életük visszafogott, nem igazán beszéltek a családja múltjáról, és ő többször érezte azt, hogy hátratételt élnek meg édesapjuk 1956-os halála miatt. „Ez az első alkalom egyébként, hogy vállaltuk, beszélünk a nyilvánosság előtt mindarról, ami 1956-ban a családunkkal történt.”
Milyen ember volt az édesapjuk? – kérdezem, és a két testvér egyből válaszol: szigorú, határozott egyéniség, de nagyon szeretett minket, nagyon jó apa volt – mondják egymás szavába vágva. „Úgy is mondhatnám, hogy nyakas kálvinista ember volt.” Hogy érti ezt? – kérdezek vissza. „Ragaszkodott az elképzeléseihez. Megingathatatlan volt a vallásgyakorlásban is. Nem volt kérdés, hogy templomba járunk, pedig abban az időben ez nem volt »szép« dolog. Később – már apánk halála után – konfirmáltunk is az öcsémmel, természetes volt” – mondja Rédai Eszter. Hozzáteszi, ez a világ legtermészetesebb dolga volt, még a hortobágyi kitelepítéskor is vasárnaponta istentiszteleteket tartottak: felolvastak a Bibliából, énekeltek. Rédai Bertalan később Siklóson presbitere, majd gondnoka is volt az ottani gyülekezetnek.
Tabu volt Varga László előtt is
Nem csak a Rédai gyerekek temették el magukban azt, ami történt. Tiszakécskén egyszerűen nem lehetett beszélni arról, mi történt 1956-ban a településen. Erre a legjobb példa Varga László nyugalmazott református lelkipásztor története, aki 1965-től volt a tiszakécskei gyülekezet lelki vezetője.
Varga László 1956. október 23-án teológushallgatóként társaival részt vett a budapesti eseményekben. Mindezt élete legnagyobb emlékének tartja, így nem kérdés, hogy nyitott és érdeklődő lett volna minden történetre, ami ezekhez a napokhoz tartozik, és mégis, nemhogy 1956-ban nem szerzett tudomást a Tiszakécskén történtekről, hanem csak 1965-ös Tiszakécskére kerülése után három-négy évvel merték neki elmesélni legbizalmasabb barátai a gyülekezetből, hogy milyen tragédia történt a forradalom idején a településen. „Tabu volt, mindenki tudta, mi történt, csak senki sem beszélt róla.”
Az 1956/57-es tanév első szemeszterére mindig emlékezni fognak a budapesti teológia egykori hallgatói. Tanktámadásról, rejtőzködésről és egy tragédiával végződő mentési kísérletről is meséltek portálunknak a nyugalmazott lelkipásztorok.
Kisfilmünk és cikkünk ide kattintva érhető el: Utcafront
Szűrszabó Mihály – aki ciklusokon keresztül főgondnoka volt a tiszakécskei gyülekezetnek – azt mondja, „a falu évekig csöndben gyászolt” az 1956. október 27-én történt sortűz után. Beszélni, nyilvánosan emlékezni nem lehetett. Legfeljebb virágot tettek Rédai Bertalan sírjára, de azt sem október 27-én, az évfordulón, hanem halottak napján.
A hallgatás az írott forrásokra is igaz: a cikkhez szerettem volna megtudni, vajon miről beszélhetett Gara József lelkipásztor a sortűz másnapján, vasárnap a szószékről, hogy milyen igehelyről prédikált, milyen imádságot mondott, de erre semmilyen forrást nem találtam. Gara József lelkészi naplója sem a gyülekezetnél, sem az egyházmegyei levéltárban, sem a családnál nem található. A tiszakécskei gyülekezet jegyzőkönyve semmit nem őriz az 1956-ban történt eseményekről – kivéve a halotti anyakönyvből idézett rövid megjegyzést.
Áldottak, akik harag nélkül tudnak emlékezni
Végül még egy érdekes történelmi adalék, amelyre Szűrszabó Mihály emlékszik: azt mondja, a sortűz másnapján megtartották a szokásos piacot, gyakorlatilag ugyanott, ahol egy nappal korábban tizenheten meghaltak. A jelenlévőkhöz Gara József református lelkész (képünkön) ott, a piactéren beszélt, amit hangosítással az egész téren lehetett hallani. Hogy pontosan mit mondott, arra már nem emlékszik, de több asszony úgy emlegeti, hogy a tiszteletes „nagyon szépen beszélt.” Minden bizonnyal az lehetett a lelkész célja, hogy megnyugtassa az embereket.
Ugyanezen a helyen 67 évvel később egy másik református lelkész szólt a tömeghez. 2023. október 27-én ugyanis a tiszakécskei megemlékezésen Máté Csaba Sándor lelkipásztor mondott emlékező beszédet az egykori tragédia helyszínén: „Gyalázat, szégyen, tragédia az, ami itt történt. Mégis úgy vélem, van ebben a napban valami, ami hálára indíthat minket. Hálásak lehetünk azért, hogy azon a napon az embertelenségben felragyogott a legtisztább és legőszintébb emberség is. Mert áldottak azok, akik kinyitják a templomot és az úrasztali meg az oltári terítőkkel kötözik be a vérző sebeket. Az Isten házába menekülő oltalomra talált. Hiszem – így van ez ma is. Ott mindig oltalom vár, nem csak a vész idején. Áldottak azok, akik fedezékbe vitték a sebesültet. Áldottak azok, akik visszatartották a bosszúvágyban égő szíveket attól, hogy meggondolatlanságot tegyenek, és így még nagyobb bajt hozzanak a fejükre.
Áldottak azok is, akik nem haraggal és bosszúvággyal tudnak emlékezni. Hiszen nincs már kin megbosszulni, és az nem is a mi feladatunk. Ahogy az apostol mondta: Ne álljatok bosszút önmagatokért, szeretteim, hanem adjatok helyet az Ő haragjának, mert meg van írva: Enyém a bosszúállás, én megfizetek – így szól az Úr!”
Személyes emlékem még, hogy október 27-e Tiszakécskén gyásznap. A városi megemlékezésen a város két iskolájának diákjai felváltva adnak ilyenkor emlékműsort – amikor a református iskola volt a soros, többször szerepeltem. Egyik évben én olvastam fel – diáktársammal felváltva – az áldozatok neveit. Rám jutott Rédai Bertalan. Sajnos elrontottam a nevét, és a számomra ismerősebben csengő Ráday vezetéknévre cseréltem a Rédai nevet. Amikor a megemlékezésről hazaértünk, lelkész édesapám, Hegedűs Béla – nem korholva, csak amolyan tényszerűen megjegyezve – annyit mondott, „pont az egyetlen református áldozat nevét rontottad el, fiam.” Örökre belém vésődött a tiszakécskei sortűz áldozatai közül Rédai Bertalan neve.
Édesapámmal egyébként utoljára épp az 1956-os tiszakécskei sortűz 60. évfordulóján találkoztam, már nem éltem otthon, a megemlékezésre hazautaztam. Rédai Bertalan nevével épp édesapám váratlan halála miatt találkozom újra és újra: a tiszakécskei református temetőben szinte egymással szemben nyugszanak.
Hegedűs Márk
Felhasznált források:
* Sortűz Tiszakécskén 1956-ban – Antalógia Kiadó, 1994
* Amikor a Himnuszt énekelték – Kécske Nyomda Kft., 2016
* A tiszakécskei református gyülekezet tagjaival folytatott háttérbeszélgetések, közülük nem szerepel mindenki névvel a cikkben.
Külön köszönet Máté Csaba Sándor tiszakécskei lelkipásztornak és Tóth Gézáné Hajagos Máriának, a Kécskei Újság főszerkesztőjének a cikk elkészítéséhez nyújtott pótolhatatlan segítségükért.