2022 a hittanoktatás éve volt. A Magyarországi Református Egyház Zsinata úgy látta jónak, ha a hittanoktatók munkájának elismerésére kitüntetést alapít. Idén, február 15-én először vehették át a hitre nevelés és a magyar református keresztyén értékrend átültetése területén kiemelkedő teljesítményt nyújtó hittanoktatók a Molnár Miklós-díjat.

Molnár Miklós (1929–2015) három gyülekezetben szolgált lelkipásztorként előbb a Tiszáninneni, majd a Dunamelléki Református Egyházkerületben (Putnok, Cegléd-Nagytemplom és Budapest-Kálvin tér). Nyugdíjazása után a Református Pedagógiai Intézet igazgatása és a katechetika megújítása terén végzett élenjáró, irányító és alkotómunkát. Özvegye, Temesi Klára idézte fel közös életük és szolgálatuk történéseit.

A gyülekezetszervező
„Miklóssal a budapesti Teológiai Akadémián ismerkedtem meg, három év jegyesség után 1953-ban házasodtunk össze. „Kegyelemből tartattatok meg, hit által, és ez nem tőletek van, Isten ajándéka ez. (Efézusiakhoz írt levél 2. rész, 8. vers)

Vezérigénk szerint, Isten megtartó segítségében bízva kötöttünk szövetséget, hogy egész életünkben, jóban és rosszban, szeretetben és szolgálatban együtt maradjunk – kezdi közös történetüket Temesi Klára. „Én nem fejeztem be az Akadémiát, világi foglalkozásom lett, az egészségügyben helyezkedtem el. Férjem a beosztott lelkészi szolgálatot követően négy évig tanársegéd lett az Akadémián, közben egy szemesztert Zürichben is tanult. Akkor még Miklós édesanyjával laktunk együtt egy kétszobás lakásban, már három gyerekkel. Ez egyre inkább arra ösztönzött minket, hogy önállósuljunk.”

A lehetőség Putnokról érkezett. A református papné a Kálvin téri gyülekezetben érdeklődött arról, hogy tudnának-e utódot ajánlani a putnoki parókiára, mert ők már nyugdíjba mennének. Hegedűs Lóránt – aki beosztott lelkészként szolgált a Kálvin téren, és tudta, hogy Molnár Miklós önálló gyülekezetet szeretne – őt ajánlotta. 1958 decemberében a putnoki gyülekezet meg is hívta lelkésznek.

Az ’56-os forradalmat megelőző Megújulási Mozgalomban a fiatal lelkipásztorok egy ún. Hitvalló Nyilatkozat megfogalmazásával szembementek az épülő kommunista rendszert kiszolgáló egyházvezetés megalkuvó nézeteivel. Talán ez lehetett az oka, hogy a fiatal Molnár Miklóst, aki részt vett a szervezkedésben, Budapestről jó messzire, Putnokra „száműzték”?

„A Hitvalló Nyilatkozatot valóban megszövegezték, de egyenként nem írták alá, ezért amikor az nyilvánosságra került, nem tudták személy szerint megbüntetni őket. Így menekült meg a férjem is. A forradalom után ösztöndíjasként Svájcba ment, szinte kimenekítette innen az Úristen, mert Zürichből csak ’57 nyarán tért haza, azaz a kritikus időben nem volt itthon.

A putnoki szolgálatot Isteni gondviselésként éltük meg. Jó messzire vitt minket az Úristen a fővárostól, megóvva attól, hogy az ötvenes években szem előtt legyünk. Ez, hogy akkor vidékre kerültünk, hangzatos lehet, de mi nem büntetésként fogtuk fel, önként mentünk oda, és nagyon boldogok voltunk.”

Mint mondja, az ötvenes években megszűnt az iskolai vallástanítás, és a felszabaduló vallástanárok a gyülekezetekben helyezkedtek el. Nem volt nagy kínálat és lehetőség Budapesten, de még az egyházkerületben sem. Ezért is tekintették Isten ajándékának, hogy Putnokra kerülhettek.

Egy akkori hittanos, Pucsok Pál László, így idézte fel a kezdeteket: „Egy téli vasárnap délelőtt a putnoki református templomban egy ismeretlen fiatal lelkész beiktatási istentiszteletén az igehirdetést végző esperes így kezdte prédikációját: Ma december 21-e van. Ez a nap az év legsötétebb napja. Ma iktatjuk be hivatalába Molnár Miklós lelkésztársamat. Holnaptól minden nappal egy kicsit világosabb lesz. – 1958-at írtunk akkor. És így is történt. Molnár Miklós lelkipásztor világosságot hozott a gyülekezet, a kisváros életébe, az emberek lelkébe.”

„Fölöttébb örültünk a putnoki szolgálatnak. Miklós hozzáfogott a gyülekezeti élet megszervezéséhez, amelyben központi szerepet kaptak a családi házaknál tartott esti bibliaórák, közös imádságok. Kivételes ajándék volt számunkra, hogy mindhárom gyermekünk egy vidéki nagy kertben nevelkedhetett. Itt végezték az általános iskolát és innen kerültek el Debrecenbe, a református gimnáziumba. Nagyon boldogok voltunk Putnokon, tizenkilenc évig éltünk együtt ezzel a gyülekezettel. Azóta is szívesen gondolunk rájuk, ma is vannak élő baráti kapcsolataink az akkori időkből” – emlékszik vissza a papné.

A béketeremtő
Molnár Miklós így ír erről az időszakról: „Putnokon majd két évtizedig többnyire egymagam végeztem a vasárnapi szolgálatokat. Mások igehirdetését csak ritkán hallgattam. Óhatatlan volt, hogy ismétlésekbe ne essem, egy-egy illusztrációt ne ismételjek. Feladatom volt, hogy a gyülekezet tagjai ne unjanak rá az ismétlésekre, hanem mindig friss lelki táplálékot kapjanak.”

„Elérkezett az idő, amikor a férjem úgy gondolta, hogy talán jó lenne a váltás, frissítő lenne az ő részére is, és talán a gyülekezet számára is. A Dunamelléken szolgáló ismerős lelkipásztorok, akikkel együtt végeztük a teológiát –, szívesen segítettek abban, hogy visszakerüljünk ebbe az egyházkerületbe. Akkoriban ment nyugdíjba a Cegléd-nagytemplomi gyülekezet lelkipásztora. A bemutatkozó szolgálat után, 1977-ben hívtak meg minket szolgálni, így kerültünk Ceglédre. Eleinte nagyon nehéz volt, nekem különösen, mert még eléggé kötődtem Putnokhoz” – mondja Klára asszony, majd férjétől idéz: „Cegléden az volt a lecke, hogy egy városban négy protestáns gyülekezet tud-e egymás javára harmonikusan, szép egyetértésben szolgálni. Nem válik-e versengéssé a több lelkipásztor munkája? Érvényesül-e Jézus szava: Arról ismeri meg a világ, hogy az én tanítványaim vagytok, hogy egymást szeretni fogjátok.”

Cegléden már teljesen mások voltak a körülmények. „Putnok bányászközség volt, míg Cegléd egy régi mezőváros, ahol három református egyházközség működött és több lelkész dolgozott együtt. Eddig Miklós egyedül szolgált, mint református lelkész, itt már három gyülekezet volt, és ennek az előnyeit is próbálta kihasználni, amikor lelkész társaival együtt dolgoztak. Ahol több gyülekezet van, ott elkerülhetetlenek a feszültségek, bizony a lelkészek között is. Amikor a férjem odakerült, azon munkálkodott, hogy békességben legyenek, a napok kellemes hangulatban, jó kapcsolatban teljenek. Számos közös alkalmat is tartottunk. Megszűnt a rivalizálás, a lelkipásztorok együtt készültek az istentiszteletekre és más szolgálatokra. Igyekeztünk megélni a testvéri közösséget más gyülekezetekben is, mert Miklós egy nagyon békés és béketeremtő egyéniség volt, a béke embere.

Cegléden szintén családlátogatással kezdtük a gyülekezeti munkát. Három év alatt kezdtünk jól beilleszkedni, minket is megismertek, és mi is megismertük a gyülekezetet és a település reformátusait. Éppen sikerült elhelyezkednem a ceglédi szakrendelőben, amikor Tóth Károly püspöktől meghívás érkezett a Budapest-Kálvin téri gyülekezethez.”

A közösségépítő
„Ez rendkívül nehéz dolog volt, és a ceglédiek joggal meg is haragudtak ránk. Semmi okunk nem volt arra, hogy eljöjjünk onnan, és már mi is otthon éreztük magunkat a városban. Azonban a püspök hívása nagy megtiszteltetésnek számított, a Kálvin téri gyülekezet pedig kiemelt szolgálati hely volt! A bemutatkozó prédikációt követő ebéden Ritoók Zsigmond főgondnok megkérdezte, hogy amennyiben meghívna minket a gyülekezet, lenne-e lelkigondozója és papnéja a Kálvin téri híveknek? Miklós igennel válaszolt, és ezután már csak ennek igyekeztünk eleget tenni. 1980-tól nyugdíjba vonulásáig, tizenöt éven át a Budapest-Kálvin téri Református Egyházközség lelkipásztora volt.”

Addig egyáltalán nem lakott a gyülekezet területén lelkész, nem volt lelkészlakás vagy parókia. Tóth Károly püspök közreműködésével az irodákból és két kisebb elcserélt lakásból alakítottak ki egy parókiának való négyszobás lakást. Ők pedig örültek, hogy itt lakhatnak helyben, közel a gyülekezethez.

Molnár Miklós jól értett a gyülekezetszervezési feladatokhoz. A feleségével együtt igyekeztek nyitottak lenni mindenki felé. Akik korábban szanaszét széledtek más gyülekezetekbe, lassan visszatértek. Abban bizakodtak, hogy lesz még élet a Kálvin téren!

„Hála Istennek egy év múlva, a karácsonyi istentiszteleten már jócskán tele volt a templom. Lelkésztársával, Kenéz Ferenccel tisztelték és megbecsülték egymást. Így is nyilatkoztak egymásról a gyülekezetben. A férjem igazi gyülekezetépítő és közösségszervező volt, és mindenkire odafigyelt, aki egy gyülekezetben fontos lehet, a kicsitől a nagyig. Tudta, hogy különbözőek a kegyelmi ajándékok, ezért igyekezett minden területre hozzáértő és aktív munkatársakat találni” – folytatta a papné.

A lelkipásztor nagyon szerette a gyermekeket. Voltak olyan beosztott lelkészek, akikre csak az ifjúsági munkát és a gyülekezeti táborok megszervezését bízta. A hitoktatásban is arra törekedett, hogy minden csoportnak legyen egy kicsit idősebb vezetője. Fontosnak tartotta, hogy cserkészpélda szerint a nagyobb gyerekekre rábízhassák a kisebbeket.

Volt, aki a konfirmandusokkal, míg egy másik szolgáló a baba-mama körrel foglalkozott. A diakóniai munkára szintén megtalálta a megfelelő embereket.

„Én az asszonyokat szerveztem meg a kézimunka köré. Először azokat hívtam össze, akik a lepramisszió részére kötöttek. Aztán én is elvégeztem egy hímzőtanfolyamot, hetente tartottunk összejöveteleket, ahová akár negyven asszony is eljött. Ez a közösség igazán összehozta a gyülekezet nőtagjait. Egészségügyi munkám is nagyon szépen besimult a lelki munkák körébe, ugyanis lelki és egészségügyi vonalon sokakkal kerültem kapcsolatba, ami behozta őket a gyülekezetbe.

Központi helyünknél fogva konferenciákat és nagy szeretetvendégségeket tartottunk, valamint kapcsolatot ápoltunk a határon túliakkal is. A gyülekezeti tagoknak hétvégi autóbusz-kirándulásokat szerveztünk. A karácsonyi vásárok bevételét mindig arra fordítottuk, amire a gyülekezetnek szüksége volt. Elektromos berendezéseket vásároltunk, hozzájárultunk a renováláshoz vagy az üdülésekhez. Visszaszereztük államosított tulajdonainkat és egyházközségünk javára fordítottuk ingatlanjainkat.

Akik még emlékeznek ezekre az időkre, egyértelműen a Kálvin téri gyülekezet aranykoraként említik ezt a másfél évtizedet.”

Molnár Miklós úgy érkezett a Kálvin térre, hogy ő csak gyülekezeti lelkész szeretne lenni, gyülekezeti munkát akar végezni és Isten Igéjét hirdetni. „Egész életutamat döntően meghatározta a gyülekezethez való tartozás. A gyülekezet az a közösség, ahol Jézus szeretete árad, ahova jó menni, ahol észreveszik, ha hiányoztam. Ahová hívogatnak és tárt karokkal fogadnak” – írta visszaemlékezésében. Áldásos béketeremtő és közösségépítő volt. „Csak kövesd a szeretetet” – tanácsolta fiatal szolgatársának, a későbbi dunamelléki püspöknek.

Bogárdi Szabó István 2015 novemberében ravatalánál így búcsúztatta: „Magyar református lelkipásztor volt.”

Molnár Miklós lelkipásztori habitusa és állhatatos szolgálata példát adhat 2023-ban, a lelkipásztori hivatás évében is.