„Amikor a nagyapám, Jékely Zoltán délutánonként megérkezett hozzánk, rendszeresen kilopkodtam zsebéből a díszzsebkendőket, amiket aztán nekem is adott. Mindeközben édesanyám felragyogott, hiszen rajongó szeretetviszony fűzte őket egymáshoz” – idézi fel Péterfy Sarolt irodalomtörténész. Emlékeiben jóságos mesei hősként él nagyapja és dédapja is, akikről édesanyja gyakran beszélt neki, csakúgy, ahogyan ő is továbbadja ezeket a történeteket a gyerekeinek. Generációk nőnek bele a család történetébe, erdélyi múltjába, a felmenők régi, kedves ismerősei a negyedik és az ötödik nemzedéknek is. „Ők is tudják, hogy édesanyámék mint unokái, Tatókának szólították Áprilyt, és együtt kirándultak vele, ő pedig nekik olvasta fel először a verseit. Olyan szerves természetesség és folytonosság ez, ami alapvetően határozza meg a mai napig is a családunk életét és identitását” – vallja Péterfy Sarolt.

Apa-fia különbözőségek
„Áprily – született Jékely – Lajos erdélyi szászok egyedüli, féltett gyermeke volt, aki első életévét német anyanyelvű közegben töltötte, a szüleivel is németül beszélt. Majd az erdélyi szászság legfontosabb városából, Brassóból egy pici erdélyi faluba, Parajdra került, ott tanult meg magyarul és vált magyar költővé” – vág bele az irodalomtörténész családja történetébe. Később, a kolozsvári diákévei alatt Áprily már német nyelvórákat adott, hogy támogatni tudja idős szüleit. Költőként is nagyon későn és szemérmesen indult, harminc éves koráig csak az asztalfióknak írt, majd álnéven küldte be első verseit. „Járt a székelyudvarhelyi kollégiumba egy felsőbb éves diák, akit csodált a dédapám, mert szép termetű, atletikus fiatalember volt, aki sportversenyeket nyert, és egyfajta ideálként maradt meg benne. Áprily volt a vezetékneve.”

Az ő ihletésére lett Jékelyből Áprily, igaz, ő maga félénk, visszahúzódó személyiség volt, ezt dédunokája találóan írja le az alábbi történettel: „nagy vágya volt egyetemistaként kijutni Párizsba, ahol elhatározta, hogy felkeresi a városban tartózkodó Adyt. Ki is nyomozta a szállodája címét, ám végül nem mert bemenni hozzá és soha nem találkoztak. Megtorpant a lehetőség kapujában.
Fia, Jékely Zoltán ezzel szemben sokkal életélvezőbb, jó humorú, felszabadult ember volt, nagy baráti társasággal. Úgy is nőtt fel, hogy mindennapos vendégek voltak házukban az erdélyi irodalmi élet legnagyobb alakjai. Számára természetes volt, hogy a kezdetektől megmutatta verseit a hozzájuk betérőknek. „Szent György napján született, ami az egész életét meghatározta, költészetében pedig egy egész metaforarendszert épített arra, hogy újra és újra le kell győznie a sárkányt, míg végül Szentgyörgypusztán kötött ki, ahol apja telket vásárolt. Nagyon szerette ezeket a misztikus jeleket keresni és értelmezni” – festi le nagyapja személyiségét Péterfy Sarolt.

„Kettejük levelezése egyedülálló: nemcsak érdekes családi és kordokumentum, hanem két autonóm költő eszmecseréje is, akik történetesen apa és fia.” A levelekben megjelenik az idősödő szüleiért aggódó fiatal Jékely gondoskodó szeretete, tanácsai, ugyanakkor számít szülei véleményére, jóváhagyására is a benne felmerülő kérdésekkel kapcsolatban. Alkotó emberekként kölcsönösen beszámoltak egymásnak alkotói válságokról, a világháború alatt például központi kérdésük: lehet-e, kell-e írni, alkotni. „Erről is mást gondoltak. Míg Áprily keveset ír ebben az időszakban, és úgy érzi, a szűkszavúság, a tömörség az egyetlen forma (ekkor talál rá a négysorosok műfajára – a szerk.), amivel reflektálni lehet a borzalmakra, addig Jékely sokkal termékenyebb: többet ír és újságíróként is nagyon aktív abban a pár évben” – fejti ki az irodalomtörténész.

Apa-fia hasonlóságok
Azt is megtudjuk Péterfy Sarolttól, hogy Áprily Lajos és Jékely Zoltán különbözőségeik mellett számos dologban hasonlítottak egymásra: mindketten szigorú munkarend szerint dolgoztak. Megvolt, hogy mely napszakban írtak, fordítottak, nagy munkabírásúak voltak. Apát és fiát összekötötte a természet szeretete is: Áprily nagy kiránduló volt, tanárként is szeretett diákjainak és munkatársainak túrákat szervezni. Verseiben pedig botanikai pontossággal jelennek meg a növények és az állatok nevei. Fia szenvedélyes horgász volt, már gyerekként is ez jelentette számára a legfontosabb kikapcsolódást, feltöltődést. Jelentősek horgászversei, amelyekben hangsúlyos a meditatív együttlét, az elmélyülés a természetben. Alkatilag Áprily Lajos és Jékely Zoltán is nosztalgikus, elégikus személyiség volt, emberként és lírikusként is. Éppen ezért mindkettejük költészetére jellemző egyfajta visszavágyódás a múltba és Erdélybe.

Bár Áprilyt szászként evangélikusnak keresztelték, amikor eljegyezte Schéfer Idát, egy régi kolozsvári református család sarját, áttért a református vallásra és hitgyakorló református lett. Időskorában Szentgyörgypusztáról gyalog járt át a dunabogdányi református templomba, nyugdíjaztatásáig pedig a budapesti Baár–Madas Református Leánynevelő Intézet igazgatója volt. Fiával együtt mindketten a protestáns hagyományokat őrző, arra támaszkodó, hitüket mélyen, de egyéni módon megélő költők voltak, akiknek nincs klasszikus értelemben vett istenes, vallásos költészetük, de teljes költészetüket és életüket áthatja a kapcsolat a transzcendenssel, az e világon túlival.

Transzilván identitás
Áprily életének legfontosabb alapértéke a humanizmusa, emberszeretete volt. Ez vezérelte akkor is, amikor szeretett iskolájában nem volt hajlandó olcsó kompromisszumot kötni és végrehajtani a zsidótörvényeket, inkább korai nyugdíjaztatását kérte. Visegrád-Szentgyörgypusztán telepedett le és ott élt haláláig, ahova ma az unokái, dédunokái, ükunokái térnek haza. „Áprily anyanyelve a mások elfogadásának kérdés nélküli természetessége volt, a más kultúrák tisztelete, amely az erdélyiségben kapott táptalajt.
Erdélyi szászként magyarok és románok között élve, tökéletesen beszélve a németet, a magyart és a románt, a világ legtermészetesebb dolga volt számára a különböző nemzetek és vallási felekezetek együttélése, hitt az ember csodájában és az emberségesség mindenekelőtti voltában” – hangsúlyozza Péterfy Sarolt, aki szerint az erdélyiség legcsodálatosabb tulajdonsága éppen ez a természetes olvasztótégely, a többszörös identitás, amely évszázadokon keresztül létezhetett, míg a politika nem gerjesztett mesterségesen indulatokat. Felmenői számára egyértelmű volt a különbség az aktuális politikai kurzus és egy adott nép kulturális teljesítménye között. „Az, hogy milyen magas színvonalú a román költészet, vitán felül állt. Az idegen nyelvekben való jártasságuk is hozzájárult széleslátókörűségükhöz. Egész életükben tanultak idegen nyelveket, fordítottak oroszból, olaszból, angolból, franciából és románból” – magyarázza.

A humanista tanár
Véleménye szerint ezért is lehetett Áprily páratlan tanáregyéniség, aki legalább annyira tartotta magát tanárnak, mint költőnek – önmeghatározásában a két hivatás egyenrangú szerepet töltött be. A fiatalokat nemcsak tanította, hanem formálta, nevelte, szeretettel figyelte az érésüket, előmenetelüket. „Soha nem szidott, soha nem fenyített sem testileg, sem szavakkal; a személyiségével nevelt, azzal, hogy őszintén érdeklődött, hogy minden egyes diákját név szerint ismerte és személyes kapcsolatot ápolt velük. Egyetlen mai pedagógiai módszer sem tud ezzel versenyre kelni” – összegzi Péterfy Sarolt.

Jelen lévő múlt
Arra a kérdésre, hogy mi tart legfőbb családi örökségüknek, egyszerűen csak azt feleli: mindent. „Dédapám és nagyapám szellemi és tárgyi öröksége olyan szerves része az életünknek, hogy nem is lehet elkülöníteni egymástól, mi örökség és mi nem az. Örökség a bútoraim egyrésze, a családi képeim a falon, a nyaraló, ahol az időm jelentős részét töltöm, ahogyan annak idején az elődeim is. Ezek persze csak tárgyak, mégis fontos kisugárzásuk van a hétköznapjaimra. Irodalomtörténészként pedig nap mint nap az irodalmi hagyatékuk feldolgozásával foglalkozom. Nekem ők a mindennapjaim alapjai, szinte mindenben hatnak rám és a családomra. Olyan szellemi, erkölcsi és morális mércét jelentenek számunkra, amelyhez saját életünkben is szeretnénk igazodni.” 

Képek: családi archívum; Kolozsvári Ünnepi Könyvhét