„Magyarnak lenni vállalás, azt jelenti, hogy hűségesek vagyunk az igazsághoz és a történelem Urához” – mondta Kunszabó Zoltán, az ’56 él elnevezésű emlékest egyik házigazdája november 3-án este. Ez a nap hatvan évvel ezelőtt a remény napja volt. A katolikus diakónus úgy fogalmazott: a rendezvény célja a Szentlélek fényében felidézni, mi is történt hatvan évvel ezelőtt, tiszteletet adni a hősöknek és hálát adni Istennek, amiért a magyar nép nem tudott huzamos ideig a hazugság elnyomása alatt élni.

„Ez az este összeköti a mennyet és a földet, a dalok a reménység hangjai” – tette hozzá az est másik házigazdája, László Viktor. Az Ez az a nap! Szervezőiroda vezetője azt mondta: 1956 él, mert eszméje örökké élni fog közöttünk. A nemzet történelmét sakktáblához hasonlította. „Gyermekként mindig drukkoltam, hogy a fehér bábukkal játszhassam. 1945 és 1989 között a nemzet tábláján is volt egy fehér hadsereg, akik azért imádkoztak, hogy szabad országban élhessünk. Az est díszvendége a sakktáblán szereplő fehér Király, neki szenteljük ezt az estét, Magyarország jelenét és jövőjét is” – fogalmazott.

Pintér Béla énekes, dalszerző ennek a Királynak a győzelméről, a vigaszt és oltalmat adó Megváltóról, az igazi hazáról és identitásról, valamint a megbékélésről énekelt. Először hangzott el színpadon ’56 él! című dala is.
Az emlékkoncerten jelen voltak ötvenhatos szabadságharcosok is, akiket tapsviharral köszöntött a közönség. Hogy mit éltek át ezekben a napokban, arról Dallos Gyula huszonötszörös magyar bajnok díjlovagló, az 56-os Hűség a Hazához Érdemrend Nagykeresztjének birtokosa; Mészáros Kálmán egyháztörténész, a Magyarországi Baptista Egyház korábbi elnöke, a Magyar Evangéliumi Aliansz alelnöke, valamint D. Szabó Dániel, a Magyar Református Presbiteri Szövetség és az Aliansz tiszteletbeli elnöke meséltek.
Dallos Gyula Szombathelyen élte át november 3-át. „Ez a nap a csodák napja volt, győzött a forradalom, mindenki ünnepelt” – mondta.
„Senki sem gondolta, hogy huszonnégy óra múlva a legnagyobb tragédia következik ránk. Hajnalban arra ébredt a város, hogy csikorognak a lánctalpak és zúgnak a helikopterek. Tűzparancs volt: lőtt magyar a magyarra – az ávósok a civilekre –, és orosz a magyarra is. Folyt a vér, sikolyok hallatszottak mindenfelől. A helikopter úgy szállt fel az udvarunkról, mintha oda született volna. Bátyáim szerették volna megakadályozni, de az majdnem az életükbe került. Mély sebet ejtett bennünk november 4-e. A legnagyobb tragédia pedig az, hogy ötvenhat után a magyar lett a magyar ellensége.”

Dallos Gyula beszélt egy esetről, amikor a Basel–Budapest vonalon utazva Hegyeshalomnál felszállt a vonatra két katona és egy civil, akik kinyittatták az egyik csomagját. Meglepetésére egy magyar nyelvű újság fordult ki belőle, amelynek címlapján az emigráns magyarok október 23-ai megemlékezéséről szóló híradás állt. „Egészen a Keleti pályaudvarig ott maradtak, majd a feleségemet és a gyermekemet félrelökve gyilkosként vezettek végig.” Ez 1979-ben történt. A sportolót politikailag megbízhatatlannak bélyegezték, emiatt nem vehetett részt az 1980-as moszkvai olimpián.

Arra a kérdésre, hogy mit üzen a jövő generációnak, Dallos Gyula azt mondta: „A magyar a tudás népe, a Jóisten kegyeltje. Vigyük tovább hiten alapuló aktív tudásunkat, amelyről elődeink 1848-ban és 1956-ban is tanúbizonyságot tettek. Sokszor nézzünk fel az égre, mert akkor a leghomályosabb tekintet is csillogóvá válik és kiegyenesedik. Bátornak kell lennünk! Ha Isten velünk, ki ellenünk?”

Mészáros Kálmán baptista lelkipásztor a Nyugatra menekülőkről és az itthon maradók megfélemlítéséről szólt.
„Karon ülő gyermek voltam, így nem sokra emlékszem az ötvenhatos eseményekből, de a könnyekre igen, amelyek a szüleim szemében megjelentek. Nekik édestestvéreik menekültek el Magyarországról a jugoszláv határon keresztül, ők heteken át kukoricaföldeken bujdostak gyermekeikkel együtt. A szüleim pedagógusok voltak, de édesapám 56 után elveszítette az állását. Mesélte, hogy egyszer egy befüggönyözött szobába vitték civil ruhások, majd azt mondták neki: jó szakember, ezért igazgató is lehet, amennyiben mától nem lépi át az imaház küszöbét. Ő ezt rendkívül megalázónak tartotta, elbúcsúzott az állásától, így lett lelkipásztor.”

„A forradalom leverése utáni időszak minden felekezet számára vészterhes volt” – folytatta az egyháztörténész. „A háború után romba dőlt az ország, ezután jött az ébredés, míg a kommunista hatalomátvétel meg nem fordította a dolgok menetét. Marx a nép ópiumának nevezte a vallást. Lenin esküt tett, hogy keresztényteleníti Európát. Sztálin papnak tanult, de postarabló lett, majd a világ leghatalmasabb ura, aki miatt sok millió ember vére hullt. A szobra előtt kellett masírozni Budapesten is, de átlátott a magyarság a személyét övező kultusz hazugságán. Antikrisztusi rendszer volt ez, amely azon dolgozott, hogy a társadalom ellenségének bélyegzett egyházat letörölje Európa térképéről. 1956 után az evangéliumi kisegyházak ellen is összehangolt támadás indult, hiszen korábban nem jutott idő rájuk.”

Mészáros Kálmán szólt az egyházvezetők ellehetetlenítéséről, a kisegyházak elleni retorziókról, amelyek külföldi kapcsolataik miatt jelentettek veszélyt a pártállami rendszerre. „Kovács Géza baptista lelkipásztor és imacsoportja a föld alá kényszerült, de évtizedekig éltették az ébredést és az Aliansz is próbálta ébren tartani a nemzetet” – mondta.
D. Szabó Dániel református lelkész ötödéves teológus volt a forradalom napjaiban.
Tanulmányai elvégzése után az üldözött lelkipásztorok melletti nyilvános állásfoglalásai miatt eltávolították a lelkészi szolgálatból, és bár továbbra is folytatta a missziót, gyülekezeti lelkipásztor nem lehetett. „Lázban égtünk” – mondta 1956 őszére emlékezve. „Győzött a forradalom, a sok tennivaló betöltötte a szívünket. Szinte láttuk a történelem Urát Pest utcáin mozogni, Szentlelke által megérinteni, formálni népünk szívét. Forradalmunk tisztasága megengedi, hogy így gyűjtsünk mártírjaink családjainak – százszor is megbámultam a nyílt utcán elhelyezett, ezzel a felirattal őrizetlenül hagyott ládákat, amelyekbe gyűltek a papírbankók. Egy egész közösség őrizte azokat a szívében.”

Bár ő maga akkoriban Debrecenben tanult, barátjával, Irlanda Sándorral hallották, hogy az esős, hideg időben szükség lenne segítségre élelmiszerek Budapestre szállításában és kiosztásában – így kerültek a fővárosba. „A tennivaló nagysága ragadott meg, így engedélyt senkitől nem kérve mi is felkapaszkodtunk egy induló kisteherautóra, így néhány órán belül benne voltunk a pesti forgatagban, a lövöldözésekkel körülvéve. Sokszor megfordultunk e napok alatt Jászberény és Budapest között. Gyakran megesett, hogy nemcsak élelmiszert, hanem a fővárosban tanuló vidéki egyetemistákat szállítottuk és vittük a fuvarral Pestre, de hazafelé már koporsót hoztunk.”

Dani bácsi elővette zsebéből a ledöntött Sztálin-szobor egy darabját. November 3-án este faragta le. Mint mondta, a történtek azt a bibliai képet juttatták eszébe, amikor Nabukodonozor király álmában a történelmet óriási szoborként látta megtestesülni, amelyet egy lezuhanó kő darabokra zúzott. „Az Úr ereje szakadt le arra az ideológiára is, amit Sztálin képviselt” – fogalmazott az idős lelkész. Majd hozzátette: „Isten bevont minket történelemformáló cselekedeteibe. Ez nem a mi erőnkből telt ki, ajándékba kaptuk. Az Úr üdvtervének részeként egy birodalom végét készítette elő, ebben pedig komoly tőrdöfést jelentett a magyar forradalom.”

„Az összefüggések megértéséhez 1956-ban még túl kicsi voltam, de ahhoz túl nagy, hogy azután bármit mondhassanak nekem róla” – ezt már Erdő Péter bíboros, esztergom–budapesti érsek mondta. Az utcai lövöldözésekre így emlékszik az egyházvezető: „Amikor megkérdeztem a szüleimet, miért lőnek, azt válaszolták, háború van. Ki van ellenünk? – kérdeztem. Az oroszok – felelték. És ki van velünk? – Senki. Ekkor már sírtak.”

„1956-ban volt valami sorsszerű” – folytatta az érsek. „Egyesekben feléledt a remény, mások talán csak belesodródtak az eseményekbe, de az biztos, hogy az események katartikus élményt jelentettek mindenki számára. A forradalom emléke máig él szerte a világon. Talán 1956 világít rá, hogy mit jelent két szélsőség között megtalálni a középutat. Az egyik szélsőség Márton Áron erdélyi mártír püspök szerint a modern bálványimádás, miszerint sokaknak a nemzet az istene – erre a második világháború ideje alatt számos példát láthattunk. A másik szélsőség, amikor valaki úgy gondolkodik, 1956-nak semmi jelentősége nincs. De ha egy veréb sem hullik el Isten tudta nélkül, épp egy nemzet sorsa lenne számára közömbös? A maga nyelvével, kultúrájával, történelmi tapasztalataival, emberi viselkedésmodelljeivel egy nép gazdagsága a Teremtő nagy ajándéka. Olyan érték, amire az egész emberiségnek szüksége lehet. Ezzel a felelősséggel kell jól sáfárkodnunk. Hálásak lehetünk Istennek, hogy közösségként ma is létezünk és kereshetjük a feladatainkat” – figyelmeztetett az egyházvezető.

A nemzet Istené – erről már a Hanna projekt szólóénekese énekelt a színpadon, akárcsak arról a formálódásról, amit Szentlelke végez az emberi szívekben. Az ötvenhatos megemlékezések sorában felidéződött a melbourni olimpia, és a közönség hallhatta a Szabad Európa Rádió november 3-ai híradását, valamint Mindszenty József bíboros rádióbeszédének egy részletét is. Lilian Katalin táncművész saját maga koreografálta balett előadásával tisztelgett 1956 hősei előtt, Oberfrank Pál színművész pedig Örkény István november 2-án írt Fohász Budapestért című versét adta elő.
Az emlékest a puha diktatúrában megalakult EAST zenekar koncertjével zárult. A koncerten korabeli mozgóképek idézték meg a forradalom napjait. Az 1989-es Wind of Change/ ’56. című dal videoklipjéhez felhasznált archív felvételeket még a zenekari tagok barátai titokban csempészték be Magyarországra közvetlenül a rendszerváltás előtt. A dal 1989-ben az egész világot bejárta, angol verzióját minden jelentős televíziós és rádió csatorna lejátszotta. Ez lett a rendszerváltás szimbolikus himnusza is. A zenekar a november 4-ei szovjet invázió áldozatainak emlékére is játszott ezen az estén, melynek zárszavában elhangzott: a vörös csillag lehullott, a kereszt azonban még mindig áll.
Képek: Nehézy László