„A jót a rossztól elválasztó vonal nem államokon, nem társadalmi osztályokon keresztül, sőt nem is politikai pártok között húzódik… hanem minden emberi szívben.”
Alexander Szolzsenyicin
A hit pályáján
A sport hazafiasságra, bajtársiasságra és nemcsak az egymás ellen, de az egymásért folytatott küzdelemre is megtanít. Ehhez pedig nélkülözhetetlen a hit – mondta Szöllősi György, a Magyar Sportújságírók Szövetségének elnöke portálunknak adott interjújában a XII. Harkányi Szabadegyetemen.
Nemcsak hősies sportolóként, de egyenesen nemzeti hősként festette le a szabadegyetemen tartott előadásában a legendás Aranycsapat góllövőjét, Puskás Ferencet, akinek az életműve negyedik éve hivatalosan is hungarikum, hiszen teljesítményét világszerte ismerik és elismerik, és Magyarországgal azonosítják. Vannak ma hősök a magyar sportban, különösen a labdarúgásban?
Hogy kiből lesz hős és milyen a hősies magatartás, azt sokszor az események forgatagában magunk sem tudjuk felmérni.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc hatvanadik évfordulóján azokat a fiatalembereket és nőket ünnepeltük, akik egyik napról a másikra lettek világtörténelmi mércével mérve is hősökké. Talán egy héttel korábban maguk sem gondolták, hogy azzá lesznek, tíz-húsz évvel később viszont a szeretteiket is megszégyenítették amiatt, amit ők akkor tettek. Ma már látjuk: ezek hőstettek voltak.
Puskás Ferenc sem akart hős lenni, de nagyon szeretett futballozni. A szabadságharc leverésével egy időben aztán mérhetetlen lelki tusák árán eldöntötte: nem tér vissza az országba. Történelmi távlatból tudunk helyesen ítélni efelől az erkölcsi dilemma felől is. Elárulta a hazáját? Korántsem. Labdarúgóként igyekezett kibontakoztatni kapott talentumait, és erre akkor csak Nyugat-Európában volt lehetősége a Real Madrid játékosaként. A helyes erkölcsi döntés azzal járt, hogy el kellett hagynia hazáját, amely nagyon szerette őt, és amelyet ő is nagyon szeretett. Mindvégig honvágy és lelkifurdalás is gyötörte. Családja végérvényesen elszakadt Magyarországról, unokái ma már spanyolok, baszkok.
Hogy ki a hős, arra nézve nincsenek általános receptek.
Az ember veleszületett erkölcsi érzéke és az abszolút isteni értékrend a döntő ebben a kérdésben. Puskás Ferenc élettörténetében az a lenyűgöző, hogy ő nagyon egyszerű, iskolázatlan fiúként világnagyság tudott lenni nemcsak szakmai, de erkölcsi értelemben is. Felismerte, hogy kötelessége jól gazdálkodni a rábízottakkal, mert akkor lesz jó magyar ember, ha az emigrációban tudása legjavát nyújtva futballistaként ér el világsikereket. Ezzel tartotta a lelket sok magyar emberben, és szerzett dicsőséget hazájának, amit itthon nem tudott volna elérni.
Ma a futballisták egészen másfajta dilemmákkal néznek szembe. Ma nincsenek világsztár labdarúgóink, de lehetnek példaképeink. Itt, Harkányban, ahol most beszélgetünk, valamikor egy Gera Zoltán nevű ifi játékos kilátástalan helyzetben focizott. Aztán az istenhit, az elszántság és a legnehezebb helyzetben is felszínre törő elkötelezettség és hivatástudat tizen-egynéhány év alatt ebből az iskolakerülő, bukdácsoló, utcán nevelkedő, kábítószerező fiatalból olyan sportolót nevelt, aki a világ legszínvonalasabb futballbajnokságán, az angol Premier League-ben igazi példaképpé tudott válni. Angolul adta a nyilatkozatait a meccsek után, példás családi életet él, ma már két gyermekes édesapa. Soha nem tagadja és felejti el, honnan indult. Bár ő nem Christiano Ronaldo, mégis megélte, hogy az angol sajtó „Magical Magyarként” emlegette és Puskás Ferenchez hasonlította. Volt is több mint tíz éve az angol első és másodosztályban – szerte a világon sokmillió kisgyerek álmodik erről.
A német sajtó pedig nemrégiben Dárdai Pál nevétől volt hangos, aki szintén a közelből, Pécsről indulva vívott ki olyan státuszt magának, amelynek köszönhetően szinte minden német ismeri. Őt a tehetséges, szimpatikus és innovatív edző mintapéldájaként emlegetik egy olyan országban, amelynek igen erős a futballkultúrája. Neki is három gyermeke van, példás családi életet él, nem győzi hangsúlyozni, milyen nagy szerepe van a családi háttérnek a sikereiben. Azt mondja, hiába keresne többet máshol, neki sokkal többet ér, hogy egy klubban dolgozik a gyerekeivel és közel lakik a pályához, hiszen évtizedek óta hűséges klubjához, a berlini Herthához.
De hogy ne csak a futballból hozzak példát: ott van Hosszú Katinka úszó is, akinek a pályája akár Puskás Ferencével is párhuzamba állítható. Ő is a maga útját járja, szembefordult sportága hazai vezetőivel, amerikai férjével teljesen újszerű módszereket alkalmazva ismeretlen útra lépett. Szintén egy vidéki kisvárosból, Bajáról indult, és ma már nemcsak a világ egyik legjobb úszónője, akihez hasonló hatást senki sem gyakorolt eddig a női úszásra, de már azt is kezdik pedzegetni, hogy olyan egyénisége a sportágának, amilyenje talán még soha egyetlen sportágnak sem volt.
Azt hiszem, most sorolta fel, mit ért a sportember kifejezésen, amire az előadásában is hivatkozott. Olyan tartásról beszél, ami túlmutat a sporton, és ami az emberi helytálláshoz szükséges. Ám a futballnál maradva: a pályán gyakran nem hősöket, hanem szlengszóval pávákat látunk szaladgálni, akiknek a hiúságával nem vetekedhetnek az eredményeik. Ráadásul, közismert, mennyire túlfizetettek ezek a sportolók, miközben más szakágakban alapvető sporteszközökre sincs pénz. Hogy gondolkodik erről a szakma? És mit lehet ez ellen tenni?
A futball kétségtelenül rossz úton jár a világban, emberi ésszel szinte felfoghatatlan összegeket visznek el ebből a sportágból, hiszen nem arról van szó, hogy visszaforgatnák, pályákat építenének, gyerekeket nevelnének belőle, esetleg más sportágak is részesülnének a bevételből, ahogy régen. Részben a rossz jogi szabályozás az oka annak, hogy a sportág irányítása kikerült a futball értékeit őrző klubok keze alól a játékosokhoz és a játékosügynökökhöz, akik egyre több és több pénzt vesznek ki a sportágból. Ez egyre nagyobb versenyre kényszeríti a tulajdonosokat, ők is emelik a tétet, így zárul az ördögi kör. Eközben a hagyományos értékek erodálódnak, nincs klubhűség, nincs tekintélye az edzőnek.
A piac idézi elő azt a magyarországi helyzetet is, hogy értékelhetetlen teljesítményt nyújtó focistáknak is sok pénzt kell fizetni, csak mert külföldön még annál is többet fizetnek. Lehet, hogy nem minden esetben magyarázható ezzel a dolog, de nagy általánosságban igen. Ráadásul, az internet révén kialakult egy globális sportfogadási piac, amely felfoghatatlanul nagy pénzekkel operál, ez persze magában hordozza a manipuláció, a fogadási csalás, a dopping és egyebek veszélyét is. Szakértők szerint nem túlzás attól tartani, hogy vesztébe rohan a profi labdarúgósport.
Egyébként egyszer már lejátszódott a történelemben ugyanez. Az ókori görögöknél szintén nagy nimbusza volt a bajnokoknak, a végén már akkora, hogy megérte az eredményeket manipulálni, így ott is bűnszövetkezetek irányítása alá került a sport. Az emberek pedig elfordultak ettől, mivel becsapva érezték magukat. Nem véletlenül vannak olyan kevesen ma is a magyar futballpályákon! Sajnos éppen ezek miatt a bűncselekmények miatt gyanakszunk már a tiszta versenyekre is – ezért is: tisztelet a kivételnek. A nemzetközi sportújságíró szimpóziumoknak és szakmai tanácskozásoknak ma már nagy százalékban témája a fogadási csalás, a dopping és az ezekkel kapcsolatos veszélyek – valóban világméretű problémáról van szó.
Ez az illúzióromboló tény lehet az oka annak, hogy a 2016-os olimpiát sem követték nyomon annyian Magyarországon, mint a korábbiakat?
Pontosan. A sok pénz nem feltétlenül áldás, az lehet átok is. Megfertőzi a sportot csakúgy, mint az élet minden más területét. Persze, annak, hogy az olimpiát nem nézik annyian, mint régen, sok összetevője van, és a sportnak mint szórakoztatóipari ágazatnak azért vannak nagyon sikeres ágai is. A nagy amerikai profi sportok nagyrészt továbbra is nyereségesek és az angol futball közvetítési jogdíjai is egyre emelkednek. Nem lehet tehát általánosságban kijelenteni, hogy az emberek elfordultak a sporttól, de az biztos, hogy a korábbinál sokkal több minden versenyez a figyelmükért. Magyarországon az ’50-es években egy kisgyerek alig állíthatott a sporton kívül olyan célt maga elé, amit a társadalom helyeselt volna. Ma már a gyerekek idejét és figyelmét nagymértékben leköti a tanulás, az információszerzés és a minden csatornán elérhető szórakozás. Magyarán szólva, az okostelefonokkal és egyéb kütyükkel nehezen veszik fel a versenyt a sportpályák. De az igaz, hogy ha egy gyerek a családi háttér és a felnőttektől látott példa révén megtapasztalja, hogy milyen nagyszerű érzés egy közösségbe tartozva sportolni, akkor egyáltalán nem jelent gondot neki arra a néhány órára lemondani a mobiltelefon bütyköléséről.
Magyarországon azért különösen nehéz a helyzet, mert az elmúlt évtizedekben álszent sportstruktúrát építettek, amikor viszonylag kis konkurenciájú, kis műhelyekkel nagy sikereket elérő sportágak révén elhitették velünk, hogy mi sportnemzet vagyunk, mert hat-nyolc-tíz aranyérmet nyerünk az olimpián, miközben a magyar emberek mozognak szinte a világon a legkevesebbet. A tévé előtt ülve döngetjük a mellünket, hogy milyen nagy sportnemzet vagyunk, de az egészségügyi mutatóink lesújtók. Ez persze nem csak az emberek hibája, mert miközben ezeket a néhány száz embert tömörítő műhelyeket támogatta a magyar sportpolitika, aközben nem épültek sportlétesítmények, kikopott az iskolából a testnevelés, és valójában leszoktatták a magyarokat a sportról.
Sokan már akkor is boldogok lennének, ha minden magyar ember a lakóhelyén jó körülmények között, jó edzőkkel, jó közösségekben tudna sportolni. Ha ez megvalósulna, az elit sportolóink is sikeresek lennének, hiszen sok jókedvvel edző gyerek közül lehetne kiválasztani a legjobbakat. A futballakadémia is arra lenne való, hogy több százezer lelkes, tehetséges gyerek közül válasszon ki néhányat, a legjobbakat. Bár megfordult a trend, és nő az igazolt futballisták száma Magyarországon, de még mindig olyan kevés az egy-egy korosztályban futballozó gyerekek száma, hogy szinte bárki eljuthat az Akadémiára, aki egy kicsit is komolyabban veszi a sportot. Igaz, az, hogy nem lehet kiszemezgetni a legjobbakat, az már általános társadalmi probléma, hiszen kevés gyerek születik, még kevesebb sportol. Ebből a kevésből kellene versenyhelyzetet teremtve a kiválók legkiválóbbjait nemzetközi porondra kiállítani Magyarország képviseletében.
Több sportpálya, több iskolai testnevelés, edzés és munkahelyi sport kellene. Mert ne csak a gyerekekről beszéljünk, hanem a felnőttekről is – minden korosztályról! Hollandiában például valamennyi településnek nemcsak felnőtt, ifjúsági és serdülő futballcsapata van, de öregfiúk csapata is. Jó lenne, ha az ötven-hatvan évesek nálunk is rendszeresen sportolnának! Ennek elmaradásában is érzékelhető a sok évtizedes céltalanság, visszafejlődés, züllés.
Kisiskolás kortól az egyetemig újra kell építeni a sportolás kultúráját. Először mindenki az osztályában vagy az iskolai közösségen belül szeretne kiemelkedő lenni, és ezt a lehetőséget meg is kellene adnunk, mert régen volt jó iskolai sport – nemcsak foci –, hiszen mindenféle csapatokban versengtek egymással a gyerekek, fiatalok.
Nem véletlen, hogy a huszadik század legnagyobb mozgalma a sport lett. Világszerte, vallástól, faji hovatartozástól és társadalmi rangtól függetlenül valódi forradalom ment végbe a sport elterjedésében és megbecsülésében. Ez az a szegmense az életnek, ahol számos hagyományos értéket meg lehet élni anélkül, hogy vér folyna. A fiúgyerekeknek korábban harci dicsőséget kellett szerezniük ahhoz, hogy igazán férfinak érezhessék magukat. A sport alkalmas arra, hogy erőszak nélkül megtapasztalják a benne résztvevők a hazafiságot, a bajtársiasságot és az egymásért folytatott küzdelmet.
Eredményekről és versengésről beszél, de nem lehet, hogy éppen az eredményorientáltság miatt torzul a sportról alkotott felfogás profi körökben is? Azzal kezdtük, hogy a sport embert farag abból, aki űzi – ez az igény azonban mintha nem találkozna a korszellemmel…
Valóban így van. Ha a sport öncélú, akkor céltévesztett. Az, hogy a sporttal hírnévre és vagyonra lehet szert tenni, az önmagában lehet vonzó, de az erkölcsi tartalma a sportnak természetesen nem ez. A versenysportnak ugyanis az adna értelmet – ahogy régen is –, ha egy adott közösséget képviselne az a sportoló, aki emberfeletti áldozatokat hoz azért, hogy elnyerje a trófeát vagy az érmet. Az öttusa ma például marginális sportágnak számít, kevesen űzik és még kevesebben kíváncsiak rá, pedig nemzeti élménnyé vált, amikor Balczó Andrással futott több száz ember a Hármashatár-hegyen. Ő valódi példaképe volt azoknak az embereknek. Az ő erőfeszítéseinek az adott értelmet, hogy csomó embert inspirált, csomó gyereknek mutatott jó példát. Ez lenne a sport igazi értelme. Képviselni egy közösséget, nagyon jó esetben egy nemzetet.
Ha már Puskásról és az Aranycsapatról beszéltünk: a csapat legendás kapusa, Grosics Gyula számtalanszor elmondta, hogy ők az ötvenes években pontosan tudták, milyen nagy felelősség van a vállukon. Hogy nem csupán futballmeccset vívnak, hanem tizenötmillió magyart képviselnek, akik jó része rettentő nehézségekkel küzd, akiket az Aranycsapat játéka némi örömmel, büszkeséggel tölthet el. Emlegette azt is, hogy az emberek másnap azt mondták, hogy „legyőztük az angolokat” vagy „legyőztük az olaszokat”, nem pedig azt, hogy „a futballválogatottunk nyert az angol csapat ellen”. Ez adott értelmet a küzdelmüknek, és rögtön másodlagos lett a pénz.
A hazának dicsőséget szerezni a valódi sportembert semmihez sem hasonlítható érzéssel tölti el. Hála Istennek, a magyar futballválogatott a tavalyi Európa-bajnokságon megadta ezt az élményt az embereknek. A rendszerváltás óta nem volt olyan közösségi élmény, amikor politikai megosztottság nélkül ilyen sokan egyöntetűen ennyire tudtunk lelkesedni valamiért, mint tavaly nyáron. Ott már nem Dzsudzsák Balázs mahacskalai százmillióiról, meg luxusautóiról volt szó, hanem arról, hogy mi mind közösen egy célért szurkoltunk és együtt dobbant a szívünk a játékosokkal, a helyszínre utazó ötvenezer magyar emberrel, meg a tévé előtt ünneplő magyarokkal. Ez az, amire még mindig csak a sport és a futball képes: egy közösséggé kovácsolja a nemzetet.
A sport azonban nemcsak a pénz miatt válhat öncélúvá. Szinte tabu erről beszélni, de olyannyira hódít a fiatalnak maradni kultusza és az egészségkultusz, hogy ki kell mondani: nem mindig helyénvaló, ha az időnket és az energiánkat arra áldozzuk, hogy minél tovább maradjunk egészségesek meg soványak meg szépek. Természetesen keresztény hitünk szerint is felelősek vagyunk a testi egészségünkért, de nem élhetünk annak, hogy még két évig látsszunk egy évvel fiatalabbnak. Ha a kelleténél többet foglalkoztat, hogy fiatalok és szépek maradjunk, akkor adott esetben a gyermekeinktől vesszük el az erre pazarolt időt. Így is majdnem minden édesanya és dolgozó ember számára komoly dilemma, hogy amikor van egy szabad órája, akkor nekilásson-e edzeni vagy inkább csinálja meg gyorsan, ami kimaradt, mert mindig van ilyen. Nehéz kimondani, de nem vagyok benne biztos, hogy mindig az a helyes erkölcsi döntés, hogy mindenáron edzeni és szépítkezni kell. Nem helyes, ha az okoz lelkifurdalást, hogy nem tökéletes a testalkatunk vagy nem a legújabb egészségmegőrző trendek szerint élünk.
A sport igenis, lehet jó dolog. Például, amikor lemegyünk a barátainkkal focizni, kosarazni hetente fix időpontban. Ugyanazokkal az emberekkel találkozunk éveken át, megbeszéljük, kivel mi van, tartjuk a kapcsolatot, segítjük egymást. Ha egy közösség tagjaként próbálom megőrizni az egészségem, akkor magasabb erkölcsi dimenzióban élem meg a testmozgást, mint mondjuk ha a hiúságom hajt. Ugyanígy érték, ha egy település sportlétesítményével biztosítja a testmozgás és az egymással való találkozás lehetőségét fiataloknak és időseknek egyaránt.
Az egészségkultusz híveinek is tudniuk kell, hogy „aki meg akarja tartani életét, elveszíti azt”, és hogy „nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja a barátaiért”. Vagyis nem elsősorban ezen a világon kell az életünk meghosszabbítására törekednünk.
„Magyarnak lenni lehetőség” – ez volt a szlogenje a XII. Harkányi Szabadegyetemnek. A Puskás Ferenc életművéről szóló előadásában hangsúlyozta a hit és a cselekedetek együttes fontosságát. Ma is elég ennyit szem előtt tartani?
Elég. A hit képessége és szüksége különben minden emberben ott van, ha bevallja magának, ha nem. A legismertebb és -aktuálisabb példát hadd hozzam a sport világából arra nézve, mennyire fontos is a hit! Hosszú Katinka úszó példáját. Követem a Facebook-aktivitásait, látom,milyen üzeneteket oszt meg nap mint nap. Állandóan utazik, edz, vidáman teszi a dolgát kora reggeltől késő estig, akár a világ másik pontján is. Szakadatlanul pozitív üzeneteket sugároz, és egy biztos: mérhetetlenül erős hite van. Ismerjük a pályafutása elejét, tudjuk, hogy már-már abba hagyta az úszást, mert annyira nem sikerült a nemzetközi élmezőnyben sikeresnek lennie. Aztán vett új lendületet vett, mert töretlenül hitt abban, hogy márpedig neki küldetése van ezen a területen. A hit csodálatos dolog. Amikor valakiben ilyen megdöbbentő erővel van jelen, mint például Hosszú Katinkában, az egyrészt rendkívül irigylésre méltó, másrészt nyilvánvaló az is, hogy mennyi embernek ad erőt és hitet a mindennapok harcai közepette. Ez is azt mutatja: bármennyire változnak is az életünk körülményei, a valódi értékek és az erkölcsi dilemmák az ókortól kezdve napjainkig szinte mindig ugyanazok.
Képek: Füle Tamás, hvg.hu; nemzetisport.hu; wordpress.com