…a jövő a béke emberéé.
Zsoltárok könyve 37,37

Szeptember 21. a béke világnapja, hovatovább imanap a békéért. 

Miért is kellene ezt komolyan vennünk? Azért, mert Jézus személyéhez és tanításaihoz mi sem áll közelebb, mint a béke és a megbékéltetés szándéka.

Az Ószövetség több helyen is meghirdeti a béke korszakát, amelyet a Messiás eljöveteléhez köt. Ugyanakkor a béke nem csupán a háború szüneteltetését jelenti. A „shalom” szövetségi kategória. Isten és ember szövetségének gyümölcse. Ezt a szövetséget pedig Jézus, a „Békesség Fejedelme” teszi elérhetővé az ember számára. Ezért röviden nézzük meg, hogy mit is tanít Jézus a békéről, majd pedig Pál apostol Jézus békéltető szolgálatáról!

Először is azt, hogy a keresztyén, azaz a krisztusi ember legfőbb jellemzője, hogy békére jut önmagában és békét teremt önmaga körül is. Azaz Pál szavaival élve, minél inkább „él bennem a Krisztus”, annál inkább vagyok a béketeremtés embere. Van erre egy idegen szó a görög nyelv alapján. A béke szava úgy hangzik görögül: eiréné. (Pl. az Irén, Iréne név is innen ered.) Ebből a szóból képződött aztán a nyugat-európai nyelvek mellett a magyar nyelvben is az „irénikus” melléknév, aminek jelentése: békéltető. Ha származását tekintve Jézust a kor szokása szerint Názáretinek nevezzük, akkor tanítását, életvitelét és küldetését tekintve nyugodtan nevezhetnénk „irénikus” Jézusnak is.

Az ún. „irénikus” Jézust tökéletesen mutatja be számunkra a következő két történet az evangéliumok leírásaiból. Mindkettő az adott, Jézus korabeli és egyben a politika által megosztott társadalomban nyeri el eredeti jelentését.

Az első történet az adópénz története. Jézus idejében a zsidó társadalmat már évtizedek óta feszítette a Galileai Júdás által indított zélóta mozgalom, amely a római adóbefizetés megtagadására építette fel saját ellenállását. Tudni érdemes ugyanis, hogy Augustus áttért a vagyonalapú adóztatásról a birtokalapú adóztatásra. Ez viszont már nem fért bele a hithű zsidók tóraértelmezésébe, hiszen az ígéret földje Istené és nem a császáré; így aztán a császár adót sem szedhet be utána. E szellemi-teológiai törésvonal mentén aztán az egész társadalom megoszlott hazafiakra és Rómát kiszolgálókra. De volt egy másik szereplője is ennek a jelenségnek, maga a zsidó vallási elit, amely arra buzdította a zsidó népet, hogy a római adó előtt előbb mindenki rendezze a maga jeruzsálemi, éves, kötelező templomadóját. Ez a vallási elit tudta, hogy ugyan Róma ellen nyíltan nem lázíthat, de a maga vallásos retorikájával a húrt azért a biztonságos kereteken belül igencsak pattanásig feszítette. Ez a kettős adózás bevett dolognak számított a rómaiak politikájában, ugyanakkor és egyben természetes módon nagyon népszerűtlen volt a nép körében.

Amikor Jézustól megkérdezik, hogy szabad-e adót fizetni, akkor a kelepce az, hogy ő hova tartozik: a hazafiak vagy Róma talpnyalói/haszonélvezői közé? Jézus frappáns válasza arról szól, hogy adjátok meg a császárnak, ami a császáré és Istennek, ami az Istené; avagy a korabeli párbeszéd kontextusa alapján, a templomnak, ami a templomé. Ezzel Jézus azt mondja, hogy aki élezi a feszültséget a társadalmon belül, – ráadásul Istenre, templomra, vallásra hivatkozva – az vétkezik Isten és az egész társadalom ellen is.

Jézus magatartása és tanítása ez esetben nagyon is békéltető, mert bár tudta, hogy a dupla adóteher az dupla adóteher, mégis azt üzeni, hogy a békességet nem a politikusok vagy a forradalmárok fogják biztosítani, hanem egyedül az Istennel való szövetségi kapcsolat. Leegyszerűsítve: nem a hazafiakkal vagy az idegen uralmat kiszolgálókkal kell szövetségre lépni, hanem az egész világot uraló Istennel. Jézus szerint ez a békesség titka.

Amikor az evangéliumokat leírták és azokat az ősgyülekezetekben felolvasták, akkorra a végletekig megosztott társadalom már bevégezte saját útját: az ún. Zsidó háborút követően (Kr. u. 70) az ókori zsidó állam megszűnt létezni.  Tehát az evangéliumok hallgatói már tudták, hogy mégis Jézusnak volt igaza és fel kellett volna ismerni a „békesség útját” és azon kellett volna járni!

Ezért is fontos üzenet az adópénz története ma is, mert abban Jézus elsősorban békességre hívja saját korát és egyben a mai olvasót is. Jézus Krisztus azt üzeni, hogy az őt követő krisztusi, azaz keresztyén emberek, akik maguk is megannyi a társadalmat szétfeszítő, ill. a társadalmat sújtó hatalmi erők küzdelmének terhe alatt élnek, Krisztussal az életükben váljanak béketeremtővé, ahogy azt Ő maga is tette.

A másik történetet a Lk 10-ben olvashatjuk, amikor Jézus kiküldi tanítványait az evangélium hirdetésére. „Ne vigyetek magatokkal erszényt, se tarisznyát, se sarut! Útközben ne köszöntsetek senkit! Ha azonban egy házba beléptek, először ezt mondjátok: Békesség ennek a háznak! Ha ott a békesség fia lakozik, megnyugszik rajta a békességetek, ha pedig nem, rátok száll vissza.” (Lk 10,4-6) Mi az oka ennek a túl részletes útbaigazításnak? Az, hogy Jézus tartalmában és formáját illetően is el akarja határolni a saját evangéliumát Galileai Júdás „adómegtagadást” hirdető mozgalmától. Amikor Jézus azt mondja, ne vigyetek erszényt, tarisznyát és sarut, akkor formai értelemben akarja megkülönböztetni a tanítványokat Galileai Júdás mozgalmától, ami egy radikális és cinikus szabadságeszményt hirdető mozgalom volt, akinek képviselői korábban tarisznyával a vállukon, bottal a kezükben rótták Galilea falvait.

Továbbá Jézus a békességről beszél és azt parancsolja a tanítványainak, hogy abban a házban maradjanak ott, ahol elfogadják az ő Isten országát meghirdető evangéliumának irénikus, azaz békéltető üzenetét. Ahol viszont nem fogadják el a békességet meghirdető igét, azt a házat jelképesen is hagyják magára és így saját sorsára is. Jézus tehát arra inti a sajátjait, hogy ott hirdessék az evangéliumot, ahol a lelkek már belefáradtak a politikai megosztás – divide et impera – okozta terhek cipelésébe és a szívek megérettek arra, hogy a minden értelmet meghaladó békességet Jézus Krisztus személyével együtt befogadják az életükbe. Ezek az emberek vágyják Jézus evangéliumát, Jézus pedig hozzájuk küldi ki tanítványait. Akik pedig a békétlenséget munkálják, azokat Jézus magukra hagyja.

Mire is mutat rá ez a két történet? Arra, hogy Jézus küldetésének elsődleges célja a békéltetés, és akiket elhív maga mellé, azokra ugyanezt a feladatot bízza. Nem véletlenül olvassuk a boldogmondások között: „Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek.” Nem Isten gyermekeinek, hanem Isten fiainak. A gyermek és a fiú között az a különbség, hogy a fiúnak már felelőssége van abban, hogy képviselje az Atyját. Aki békét teremt maga körül, az rámutat arra, hogy kivel van szövetségben. A békét teremtő Istennel vagy a világot megosztó „világ fejedelmével”. Isten fiainak ugyanaz a mandátumuk van, mint az Isten Fiának: a békéltetés szolgálata.

Erről a békéltetés szolgálatáról Pál apostol ír részletesen a 2Kor 5-ben. Isten megbékéltette magát a világgal, mégpedig Krisztus engesztelő áldozatának köszönhetően „nem tulajdonította nekik vétkeiket”. Akik „ellenségei” voltak Istennek, most már „barátai” lehetnek. „Mindez pedig Istentől van, aki megbékéltetett minket önmagával Krisztus által, és nekünk adta a békéltetés szolgálatát.” (2Kor 5,18) Isten cselekedett, s ennek eredménye, hogy „ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre.” (2Kor 5,17) Szívünk békéjének egyetlen útja ez, „…ha valaki Krisztusban van, új teremtés az…” Ez az új teremtés pedig nem tud és nem is akar mást, mint az evangéliumból eredő békességet élni és hirdetni mindennemű családi, gyülekezeti, politikai és társadalmi megosztottság fölött.

…a jövő a béke emberéé.

 Literáty Zoltán


Az írás megjelent a Reformátusok Lapja 2021. augusztus 1-jei számában.