„A jót a rossztól elválasztó vonal nem államokon, nem társadalmi osztályokon keresztül, sőt nem is politikai pártok között húzódik… hanem minden emberi szívben.”
Alexander Szolzsenyicin
A kamaszkor gyötrelme és áldása
Ha a kamasz gyermekünk feszegeti a határokat, az annak a jele, hogy kapott tőlünk biztonságos kereteket, és nem rekedt meg a személyiségfejlődés útján. Pap Erika gyermek- és ifjúsági szakpszichológussal, a MURMO terápiás műhely alapítójával beszélgettünk.
Igaz, hogy minden kamaszhoz eljut, amitől a szülei meg akarják óvni?
Vannak kevésbé kitett kamaszok, akik a családjukban, szűkebb közösségükben némileg burokban nőnek fel – ők a kisebbség –, de őket is ugyanúgy eléri minden. Azért látok különbséget: annak, ahogyan felnevelkedik és annak, hogy milyen közeg veszi körül a családon kívül, nagy hatása van arra, hogy mi éri el őt és hová sodródik. Előfordulhat azonban, hogy valakit támogató közeg vesz körül, mégis szükségét érzi, hogy számára nem biztonságos közegbe sodródjon.
Kísérletezik?
Vagy lázad. A kamaszkor fő feladata a szülőkről való leválás. Ez sosem megy fájdalommentesen. A kamasz dobbant egyet és elrúgja magát. Ehhez kell belső erő is, ami nem biztos, hogy megvan, és kell egy erős fal, ahonnan lehet dobbantani. Erre még rárakódik, hogy a kamaszainkra komolyan hatással vannak az elmúlt évek történései, különösen a járványidőszaké.
Milyen formában jelentkezik ez náluk?
Nagyon megnőtt a szorongásos zavarok, az önsértések aránya. Sokan nem találják a helyüket a közösségeikben, ott van a folyamatos bizonytalanság a háború közelsége miatt, jelen van a klímaszorongás, a tanárok helyzete miatti aggodalom. A létbizonytalanság, a jövő tervezhetőségének a hiánya komoly szorongást okoz a kamaszoknak. Idén már tíz-tizenegy éves korban is észleltünk öngyilkossági késztetéseket.
A nyári szünet fellélegzést hozhat a szorongó kamasz számára?
Akik már most elszigeteltek a közösségeiken belül, nyáron teljesen elszigetelődhetnek. Az, hogy végig tudják csinálni a többhetes nyári szünetet, napokra lebontott tervezést igényel. Főleg, ha a családjukkal sem olyan a kapcsolatuk, nem mennek sehova nyáron, nincsen program. Az is lehet, hogy adódna lehetőség munkára vagy bevonnák őket valamilyen tevékenységbe, de ők elzárkóznak. Ilyenkor marad a szoba, az ágy, ahol eltöltik a fejükbe zárva az egész nyarat. Ezek persze elég szélsőséges esetek. A gond az, hogy az, amit nagy erővel képviselnek arról, hogy mi a jó nekik, az valójában nem jó. Gyakran azt sem tudják felmérni, hogy bajban vannak, egyedül próbálnak túlélni, és csak egy nagy mélypont után jutnak el oda, hogy megpróbálják elmondani a szüleiknek, segítséget kérnek. Ezért elsődleges, hogy a családon belül meglegyen a bizalom, és meg tudjanak jelenni a kamaszok problémái a beszélgetésekben bármilyen módon.
A másik végletet azok a kamaszok jelenthetik, akik szinte eltűnnek.
Sok szülőnek nyilván könnyebbség, hogy a gyerek megy a barátaival, buliznak, táborokba mennek, de vajon tudjuk-e, hogy ott mi történik pontosan? Legyünk őszinték! Elkerülhetetlen, hogy a gyerekek találkozzanak nem nekik való tartalmakkal olyan helyzetekben, amikor a szülők nincsenek jelen. Nem akarunk a kamasz gyerekeink nyakán ülni, nem is lenne jó. Abban viszont bízhatunk, hogy kamaszkorukra kialakul az a felelősségérzetük, hogy nemet tudjanak mondani arra, ami megterhelő lehet számukra.
Sok olvasónk gyermeke megy idén is táborokba, fesztiválokra, házibuliba, kerti partyra. A szülők mire hívják fel a kamasz figyelmét?
Először is arra, hogy bízunk benne – és próbáljunk is meg bízni benne! Másrészt örüljünk, hogy kamaszodik, és vannak jelei, hogy önálló életet és identitást épít, ezért kicsit el akar rugaszkodni tőlünk – még akkor is, ha ez nagyon nehéz nekünk. Muszáj az eddig felállított kereteinket egy kicsit mindig tágítani: ha azt szeretném, hogy tízre érjen haza, ő viszont éjfélig szeretne kimaradni, akkor keressünk egy tizenegyórás kompromisszumot. A kamaszunk elindult egy másik úton, ami önbizalmat ad neki, erősíthetjük azzal, hogy járhat ezen az úton.
Megállapodhatunk vele abban is, hogy ha bajban van, tudjon telefonálni, lehessen tudni, hol van. Menjünk érte, beszéljük meg, hányra legyünk ott. Tartsunk azonban megfelelő távolságot! Sokszor elmondják kamaszok, hogy egy-egy bulira megérkezik a szülő, és becsörtet 11-kor, mert ezt beszélték meg, kiabál, hogy hol van – ennél nincsen cikibb, pedig öt percen nem múlik semmi. Ők már nem gyerekek, és ezt jobb elgyászolni. Jó dolog, ha valakinek van párja, társa, közössége, ahol ezeket meg tudja beszélni, és nem a gyerekét teszi ki annak, hogy a saját fejlődési krízisét szülőként vele tárgyalja meg.
Sok szülő aggódik: a lánygyermekeket a szexuális erőszaktól féltik legjobban, a fiúknál a drog, az alkohol, a bántalmazás merülhet fel leggyakrabban. Mire érdemes felkészíteni a lányokat és a fiúkat?
Az elsődleges kérdés nem a mire, hanem a mikor. Akkor lesznek felkészültek a kamaszok, ha már évekkel ezelőtt téma volt a családban mindaz, aminek ilyenkor hasznát veszik: a határtartás, a megfelelő értékrend, az önérvényesítés képessége. Ha erre nem fordítottunk kellő figyelmet, akkor mire kamaszkorba érnek, már rég túlvannak mindenen, amit a szülő gondol. Ha eddig nem beszélgettünk velük, a kényes témákra azt fogják mondani: annyira ciki vagy, felejtsd el, hogy szóba állok veled erről. Ilyenkor még mindig ajánlhatunk nekik internetes oldalakat kamaszoknak szóló tartalmakkal, de ezeknél a fiatalok sokkal többet tudnak, és egymás között meg is beszélik.
Visszatérve a szexuális erőszak veszélyéhez: igaz, hogy a legtöbb elkövető nem ismeretlen?
Sajnos sokszor adódik félreértésekből lényegében szexuális erőszak, kortársak között, ismerősök között és sajnos családtagok között is nagyon gyakori. Jelenleg is több, akár nagyszülő által elkövetett szexuális bántalmazás van előttünk terápiás közösségünkben, de nem feltétlenül arra kell gondolni, hogy létrejött egy aktus, hanem már az érintéseknek a nem adekvát helye és módja is erőszakjellegű lehet egy kamaszlánynak, akinél például a nagyszülők nem vették észre, hogy már nagyobb, mint amilyen volt két éve. A szexuális erőszak tehát gyakran olyan korábban elfogadott normákból adódhat, mint az, hogy csipkedem a fenekét, paskolom, megfogom, mondom neki, hogy vegye le a pólóját, mert még kicsi, de közben ő már nagy. Ezeknek sajnos traumatizáló nyoma is lehet. A 80 éves nagypapa nem érti, mi ezzel a baj, neki ez volt a norma, csak közben van itt egy 14 évesünk, aki meg nem tud ettől szabadulni. A szülőknek gyakran nem is tűnik föl, miben van a kamasz, de ha közvetlen a kapcsolat szülő és gyerek között, akkor ez meg tud jelenni a beszélgetésekben. Ha nem tud megjelenni, hogy neki mi az, ami nem komfortos, akkor valamilyen tünet formájában jelenik meg. Arra mindenesetre felhívhatjuk a lányok figyelmét, hogy vigyázniuk kell magukra, és a saját épségükért ők is felelnek. Megbeszélhetjük velük azt is, hogy tudnak segítséget kérni.
Mi van akkor, ha a kamasz gyerek haza akarja hozni a barátját, barátnőjét vagy máshol akar aludni? Mihez kezdjen az a szülő, aki szerette volna, ha a gyermeke később kezdi a szexuális életet?
Nagyon nehéz, hogy az előre elképzelt vágyainknak vajon a gyermekeink megfelelnek-e, meg tudnak-e felelni azoknak kell-e egyáltalán megfelelniük. Ez függ a gyerek alapkarakterétől, és a szülő-gyerek kapcsolattól is. Az, hogy a hit személyes hitté válik-e egy keresztény családban, még több dolog függvénye. Lehet, hogy fájdalmas szembesülés lesz, hogy a kamasz gyermekünk személyes hite nem olyan, mint a miénk. Erővel ez nem befolyásolható, bár aki ebbe belenő, az a szülők által gyakorolt és felállított normákat az azonosulási folyamatok mentén azért mégiscsak fogja követni. Ha a kapcsolat stabil, akkor bizalommal fordulhatunk a gyerekek felé, hogy ezekkel a lehetőségekkel jól fognak bánni, még ha lesz is olyan időszak, amikor megpróbálják a felállított határokat feszegetni. Jó lenne, ha bűntudatkeltés nélkül lehetne ezekről otthon beszélgetni, nem ráömlesztve a gyerekre a végtelen csalódottságunkat, hanem egy kicsit kíváncsian, megőrizve a közös gondolkodás lehetőségét és terét, ami hát valljuk be, nagyon nehezen tud menni. Amikor elveszíti a fejét a szülő vagy a gyerek, akkor érdemes a felvetett témákat kicsit félretenni és odébb állni, megnyugodni, visszakerülni abba a komfortzónába, amikor az agy optimálisan tud működni, visszatérve a szeretetkapcsolathoz.
Mire jó ez a sok küzdelem, és mivel biztatná a szülőket?
Legyenek erősek, kitartók, bírják ki a konfliktushelyzeteket, amelyeken át kell vergődni! A kamaszkor olyan, mint egy szélvész fekete viharfelhőkkel. Ezen át kell haladnia minden szülőnek és gyereknek. Ha valaki ezt nem kamaszkorában teszi meg, akkor megteszi felnőtt fiatal felnőttként, vagy 30-40 évesen. Ha nem a lázadással, akkor testi tünetekkel vagy olyan szülőkkel szembeni ellenállással, ami felnőtt korban minél idősebben kezdődik, annál fájdalmasabb lesz.
Ha valaki például tiszteletlennek érzi a kamasz gyermekét, akkor mi lehet e mögött?
A gyerekeink kamaszkora a saját kamaszkorunk megoldatlan konfliktusaira fog rezonálni. Ami akkor nehézség volt számunkra, az most a gyerekeinkkel szemben még nagyobb nehézség lesz. Gyakori mondat egy szülőtől: hogy beszélsz te velem, én tiszteltem a szüleimet, vagy segítettem nekik. Lehet, hogy ez a szülő a saját szüleivel nem voltflegma, de egy másik színtéren igen – és ez a mintázat jelenik meg a saját gyermekénél, ha otthon nem is, akkor az iskolában.
A mostani kamaszok nagyon mások, mint a szüleik voltak. Az okostelefonok és az internet révén közelebb kerülnek a nyomasztó problémákhoz. Ezért is fontos a közösség, amelynek megtartó ereje van. Közösség nélkül nem csak a kamaszkort, de az életet sem nagyon lehet túlélni. De nem is csupán a túlélés, hanem az élet tartalmas megélése a fontos. Ezért is hagyjuk a gyermekünket, hadd menjen és élje az életét! Örüljünk, hogy csillog a szeme, mert emberek között van!
Képek: Füle Tamás