A különböző rendszerek változásait is kibírta augusztus 20-a, ez a sajátosan sokrétű tartalommal bíró ünnepünk. Tartalma, jelentősége folyamatosan alakult, és minden bizonnyal ma sem ugyanazt jelenti a magyarság különböző csoportjainak. Érdekes, hogy a ma 84 éves, református többségű faluban felnőtt édesapámnak és más falubelieknek is ez a napelsősorban „katolikus” ünnepet jelentett, ezért jóval kisebb jelentőséggel is bírt hosszú időn keresztül.

Vajon egy 21. századi hívő református számára mit jelenthet ez az ünnep? Hiszen egyik központi eseménye ma is a Szent István tiszteletére bemutatott mise és a körmenet, ahol a híres Szent Jobbot hordozzák körbe katolikus testvéreink. A sokféle szövetből összeszőtt ünnepnek mely részéhez kapcsolódhatunk mi, és mégis hogyan tehetjük?

Az ünnep magját természetesen Szent István személye adja, akinek a későbbi szokástól eltérően nem a halála napját, hanem az oltárra emelésének az időpontját ünnepeljük – azt a napot, amelytől fogva szentként tisztelik. Maga István 1038. augusztus 15-én halt meg. Ez a dátum – ha valóban így volt –, azért különleges, mert első királyunk éppen ezt a Mária-ünnepet, az úgynevezett Nagyboldogasszony napját tette meg országos ünnepnek. Az ő ünnepét végül I. Lászlónak köszönhetjük, aki a maga és családja legitimációját is remélte attól, hogy 1083-ban „oltárra emelte” nagy elődje földi maradványait. 1092-ben már a szabolcsi zsinat is előírta ezen a napon Szent István tiszteletét. Az ünnepnap végül egy nem Árpád-házi uralkodó, Nagy Lajos uralma idején került be a hivatalos egyházi ünnepek közé. A katolikus egyház kánonjoga szerint Istvánt végül csak 1686-ban, IX. Ince pápa uralma alatt avatták szentté. Az aktus valószínűleg összekötődött a török kiűzésével és a katolikus egyház megerősítésével a protestantizmussal szemben. Ekkor tehát az ünnep ellenreformációs tartalmat is hordozhatott.

Történelmünk sajátos eleme az is, hogy Szent István napját nemzeti ünneppé Mária Terézia tette 1771-ben, azt követően, hogy az akkori pápa csökkentette az egyházi ünnepek számát. A királynő ezt megelőzően hosszas tárgyalások révén elérte, hogy az akkor Raguzában, Dalmáciában őrzött Szent Jobbot, István kézereklyéjét hazahozassa. István király és a Szent Jobb évente augusztus 20-ai megünneplését is Mária Terézia utasítására vezették be ekkor. Tehát mindeddig a katolikus egyház, illetve elsősorban a magyar uralkodók tartották fontosnak, hogy a magyar királyság szimbólumaként állami és egyházi ünnep legyen augusztus 20-a.

A 19. század folyamán, a nemzeti eszmék megfogalmazásának a századában ugyanakkor ez a hagyomány is összekapcsolódott a nemzeti önállóság és a magyar államiság gondolatkörével. Ezért 1848 és 1860 között be is tiltották az ünneplését, és valószínű, hogy ekkor indult el az ünnep egy olyan úton, hogy a protestánsok is elkezdhették némileg a magukénak érezni. A kiegyezés után, a 19. század végére ezt Ferenc József is megérthette, mert 1891-ben munkaszüneti nappá tette Szent István ünnepét. Az ünnepben azonban még mindig Szent István személyisége volt a fókuszban, és az ő keresztény, katolikus volta.

A két világháború között ismét felértékelődött az ünnep nemzeti jellege, ezekben az években a magyarság protestáns része már a szintén katolikus II. Rákóczi Ferenc fejedelmet is magáénak tudta érezni. Az ünnep társadalmi beágyazottságát jól mutatja, hogy a kommunista átalakulás éveiben sem szüntették meg, hanem inkább új tartalmakat igyekeztek adni neki, az alkotmány és az új kenyér ünneplését kötötték ehhez a naphoz. Az alkotmány ünnepe pedig István király államalapítói tevékenységének az emlékét is fenntartotta. A szocialista rendszer utolsó évtizedében minden, nemzettudatot erősítő vagy megjelenítő momentum sokszoros fontosságúvá, szimbolikus erejűvé vált. Ilyen volt 1983-ban az István, a király című rockopera királydombi bemutatója is a Városligetben, ami a korszak kérdéseit vetítette egy múltbéli személy történetébe, megjelenítve a magyarság történetének mindenkori komplexitását, valamint felerősítve a kereszténységhez való tartozás, vagy legalább kapcsolódás fontosságát egy hivatalosan vallástalan korszak vége felé.

Augusztus 20. tehát mindig változó tartalmat hordozott az éppen aktuális korszak magyarsága számára. Volt, hogy az általa alapított dinasztia megerősítését szolgálta, máskor a nemzeti összetartozást volt hivatott hangsúlyozni. Az ünnepeink erőforrásaink, amelyekből korszakonként igyekszünk meríteni a túlélésünkhöz, az identitásunkhoz. Szent István ünnepe a reformátusokhoz viszonylag hosszú idő után ért el, hiszen nehezen tudtak mit kezdeni a körmenettel, a Szent Jobb kultuszával. Mára az államalapító és a nyugati kereszténységhez kapcsolódó István alakja erősödött meg, és ehhez a hazai protestánsok is kötődni tudnak. Nem véletlen, hogy éppen legendás püspökünk, Ravasz László veje, Bibó István tartotta fontosnak a nyugati kereszténység és a polgári, demokratikus gondolkodás összekapcsolódását, jelezve, hogy a nyugati egyháznak már a középkori gondolkodásmódja is alapjaiban határozta meg az európai mentalitást, értékrendet, fejlődést. Ehhez pedig Luther vagy Kálvin utódai is ezer szállal kötődhetnek.

István mítoszához erősen kapcsolódik a nyugati kereszténységhez való kötődés, ám mégis valamiféle különutasság hagyománya. Olyannyira, hogy a történeti emlékezet is számontartotta, hogy István a pápától és nem a császártól kért koronát. Mára tudjuk, hogy a császár és a pápa ekkoriban meglehetős egyetértésben és együtt politizált, azaz a pápától kapott korona nem jelentette a császárral való szembefordulást. Az istváni, illetve az utódai, főképpen László által hangsúlyozott szuverén államiság mégis fontos elemévé vált a nemzettudatunknak, és mint ilyen, Istvánhoz kötődik.

Első királyunk hitéletéről épp olyan keveset tudunk, mint ahogy a politikai döntéseit is a krónikákból és az utódok István-képéből ismerjük. Azt természetesen még a kereszténységét magasztaló források szerzői sem tagadták, hogy még a korszakhoz képest is véreskezűnek számított. Az bizonyos, hogy a mai fejünkkel talán nem szimpatizálnánk vele, és talán el is rettentene a keménysége. Ugyanígy kérdéseket vethet fel az is, hogy a korántsem teljesen pogány Vazul-ágat milyen keményen törte le, erőszakkal előtérbe tolva a felesége rokonságát. Sajátos és izgalmas fintora a történelemnek, hogy mégis éppen a Vazul-ágból érkező Szent László révén ismerjük Istvánt nagy és kegyes királyként.

A hozzá kötődő és Imre herceghez szóló Intelmek a korban divatos királytükör műfajában íródott, minden bizonnyal egy tudós egyházi személy fogalmazta, vagy ahogyan ezt sokáig gondolták, maga István készítette. Az bizonyos, hogy a 11. század első évtizedeiben íródott, és az is valószínű, hogy nagyon erősen magán viseli Szent István szellemiségét. Akármint is van, egy, a kereszténység mellett mélyen elkötelezett uralkodó képe bontakozik ki az Intelmek soraiból, és némely gondolata a mai napig időszerű, sőt megfontolásra érdemes. Különösen az, hogy egy olyan korszakban, amikor a magyarság számára a nyugati kereszténység még meglehetősen ismeretlen volt, milyen elszántan és hezitálás nélkül tette a magáévá a keresztény eszméket. Azt persze nem mondhatjuk, hogy a magyarok ekkor pogányok lettek volna, hiszen a bizánci rítus már nagyon sok helyen, a Kárpát-medence számos pontján megjelent. István azonban apjánál jóval következetesebben, a saját személyében is megélhette a kereszténységhez tartozást. A róla szóló krónikák szerint a hite főképpen a fia elveszítése után mélyült el, és fiú utód híján sem tett le arról, hogy keresztény államot hagyjon az utódaira.

Noha a valódi I. István arcképét elfedik a későbbi korok belevetített elképzelései, valószínű, hogy minden konstrukció mélyén rejlik némi valóság. A múltunkhoz való kapcsolódásunknak ez az izgalmas játéka számunkra is lehetőséget ad arra, hogy megalkossunk egy saját István-képet. Ebben a képben benne lehet annak az ünneplése, hogy egy olyan pontján születhettünk a világnak, ahol több, mint ezer éve egy rendkívül határozott uralkodó a kereszténységet választotta. Erőszakosan? Nagyon is. De mégis, azzal az eltökéltséggel, aminek a révén ez a nép megismerhette Krisztust, és ez lehetővé tette, hogy mi magunk is átvegyük a keresztény örökségünket. Rá, mint a magyar keresztény egyház megalapítójára emlékezve tehát nem kell, hogy igeneljük az ezzel járó erőszakot, vagy csodáljunk olyan kegyességi gyakorlatokat vele kapcsolatban, amelyek talán sosem jellemezték őt. Az bizonyos, hogy I. Istvánnak köszönhetően megszületett a Kárpát-medencében egy keresztény állam, amely határvidékként kapcsolódott a nyugati kereszténységhez, és ennek a kapcsolódásnak is köszönhetően jelentős, hosszú időn át önálló államként tekintettek rá. Az addig különböző irányokban harcoló nemzetségi társadalom elkezdett összeérni. Istvánban ennek a kezdőpontnak a főszereplőjére emlékezhetünk, a hozzá kapcsolódó legendákban pedig a korszak vágyakozását láthatjuk a krisztusi értékek átvételére és megélésére.

A szerző történész, egyetemi oktató.

Borítókép: Szent István király lovas szobra a budai Vár Szentháromság terén. Stróbl Alajos 1906-ban felavatott alkotása (Fotó: MTVA/Jászai Csaba)