Sárba tiporják az egyházi autonómiát
Alig három évvel azután, hogy az ország a Szovjetunió érdekszférájába – és a Vörös Hadsereg megszállása alá – került, 1948 őszén a teljhatalomra törő kommunista párt kényszeregyezményekkel igyekezett a történelmi protestáns egyházakat gúzsba kötni – idézi fel Földváryné Kiss Réka történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnöke, a Károli Egyetem egyháztörténeti tanszékének vezetője, akit az egyházüldözésről és a reformátusok 1956-ban vállalt szerepéről kérdeztünk. Ekkorra már túl vagyunk a kisgazdapárt megtörésén, illetve az első nagy koncepciós persorozaton, a számos reformátust is börtönbe juttató Magyar Közösség-peren. Rákosi Mátyás Ravasz Lászlót nyílt politikai fenyegetéssel lemondásra kényszeríti, az iskolákat államosítják, Ordass Lajos evangélikus püspököt koholt vádak alapján letartóztatják. A következő lépés az egyezmény elfogadtatása volt, amely egészen a rendszerváltásig meghatározta a református egyház életét és konzerválta pártállami függőségét. „Ugyanakkor a megállapodás betűje szerint a párt diktálta szigorú keretek között, de mégiscsak maradt még mozgástere az egyháznak a templomok falain kívül is. Az egyezmény elvileg továbbra is engedélyezte az evangélizációkat, házi istentiszteleteket, a szeretetmunka végzését és garantálta az állami iskolákban is a hitoktatást.” A valóságban azonban a totális diktatúra és az egyházüldözés évei következtek, minden felekezet számára. 1948. karácsony másodnapján a katolikus egyház fejét, Mindszenty bíborost is letartóztatják, amit 1950-től újabb egyházellenes támadássorozat követett – teszi hozzá a történész. Csúcsra járatták a klerikális reakció elleni propagandagépezetet, megkezdték a szerzetesrendek felszámolását, majd 1950-ban hasonló egyezményt írattak alá a katolikus püspöki karral is, mint a reformátusokkal. 1951-ben pedig mindezek megkoronázásaként, „az egyezmény szellemével is szöges ellentétben létrehozzák az Állami Egyházügyi Hivatalt, amely egyet jelentett az egyházi autonómia teljes sárba tiprásával. Ennek a pártállami intézménynek ugyanis éppen az volt feladata, hogy beleszóljon az egyházak legbelső életébe. Vétójoga volt a vezető egyházi tisztségviselők – püspökök, esperesek, teológiai tanárok – kinevezésekor. Cenzúrázhatott, vagyis szabályozta, mi jelenhet meg az egyházi lapokban és azt is, milyen levelek hagyhatják el az egyházi hivatalokat. Befolyása volt az egyházi fizetésekre. Gondoljunk bele, mit jelenthetett ez, pláne családos lelkészek esetében! Ha valaki valami nem tetszőt prédikált vagy hitoktatásra „toborzott”, feljelentettékaz ÁEH-nál, amely megvonta a kongruát, és a családnak nem volt megélhetése. Amíg az ÁVH a titkos információszerzés és a direkt erőszak eszközeivel »végezte az egyházpolitikát«, addig az ÁEH a diktatúra adminisztratív karja volt, amely a parókiai, egyházközségi szintig is elért. Alá szoktuk becsülni a jelentőségét, pedig a pártállam egyházat elnyomó gépezete valójában az ÁEH-n keresztül tudott mindennapokban a hajszálgyökerekig lehatolni.”

Koncepciósper-sorozat az egyház ellen
A szigorú ellenőrzésen és a közvetlen beavatkozáson túl a pártállam, ha szükségét látta, az egyházakkal szemben továbbra sem habozott erőszakot alkalmazni. Az ÁEH felállításával egyidőben, 1951-ben indult meg az újabb, minden korábbinál kiterjedtebb koncepciós perpersorozat az egyházak ellen. „Ez egy hosszabb folyamat soron következő lépése volt. Az államosítással felszámolták a magántulajdont, ledarálták azönálló gazdasági egzisztenciákat: a polgárságot, a tulajdonos és birtokos rétegeket, ekkorra már megindult a téeszesítés első hulláma, megtörténtek a kitelepítések Budapestről, vagyis célkeresztjükbe vették az utolsó gazdaságilag még autonóm társadalmi réteget, a parasztságot és a középosztályt. Lényegében a politikai alternatívák megfogalmazására képes csoportokat. A párt számára az egyetlen „legális ellenfél” az egyház, illetve a keresztény világnézet maradt. Így érthető, hogy 1951-ben miért tartóztatták le a második számú katolikus vezetőt, Grősz József kalocsai érseket, és vette kezdetét egy több mint két tucat bírósági eljárást magában foglaló koncepciósper-sorozat, amely elsősorban a katolikus egyházat, a szerzetesrendeket és azok társadalmi hátterét érintette. Ezzel párhuzamosan azonban az ÁVH boszorkánykonyhájában leporolták a Ravasz László ellen eddig összegyűjtött terhelő anyagokat is, amelyek szükség esetén egy református per alapanyagát szolgáltathatták volna. A nagy református per azonban elmaradt. Az állampártnak ugyanis sokkal inkább az volt az érdeke, hogy a katolikus fekete reakció ellenében felmutathassa, hogy lám-lám, a reformátusokkal ki lehet egyezni.”

„Református reakció”
Az „oszd meg és uralkodj” taktikája 1945-től végigkísérte a kommunista párt egyházpolitikáját. „Míg a katolikus egyesületeket, például a KALOT-ot, illetve a cserkészetet már 1946-ban feloszlatták, addig a protestáns egyesületek, mint a KIE, a Bethánia és az SDG csak 1950-ben kényszerültek arra, hogy feloszlassák önmagukat. 1946-ban a KIE akkori reakciósnak bélyegzett vezetőit, többek között Pógyor Istvánt, „csak” internálták, a szervezet tovább működhetett egy, a párt számára megbízható kormánybiztos vezetésével. 1950-ben azonban, amikor a protestáns egyesületeket is megszűnésre ítélték, az egykori tagok minden találkozása, akár egy bibliakör is, illegális összejövetelnek minősülhetett. Ezt a hátteret ismerve érthető, hogy a Grősz-per előkészítésével egyidőben miért keltette fel az ÁVH érdeklődését az egykori KIE. 1951-ben letartóztatják az egyesület két egykori vezetőjét, Pógyor Istvánt és Teleki Lászlót, illetve Pógyor egy közeli barátját, Hartyányi Imrét, akinek akkor már álnéven kellett bujkálnia. Egészen abszurd, hogy Telekit néhány hónappal korábban kitelepítették a tiszasülyi állami gazdaság egyik melléképületébe, onnan kellett az ÁVH-nak titokban elrabolnia és letartóztatnia. Az ítélethirdetésre 1951. november 30-án került sor. A vád szerint Pógyor Istvánék az Európai Uniót akarták megvalósítani Magyarországon. A vizsgálati dossziét is ezen a néven vezették: „Európa Unió Illegális Összeesküvés”. Annyi igaz, hogy Pógyort valóban foglalkoztatta a kereszténydemokrata eszmeiségen nyugvó Európai Unió ideája, különösen a kommunizmus szellemi sivárságában. A kárpátaljai származású Pógyor – többek között – Trianon meghaladását is egy lelkileg egységes, keresztény Európa megszervezésében látta. Bizonyára sokat gondolkodtak és beszélgettek erről, hiszen 1950-ben még sokan reménykedtek abban, hogy a kommunista rendszer átmeneti lesz. Keddenként valóban összegyűltek Pógyor lakásán, a KIE feloszlatása után is, bibliaórát tartottak és bizonyára azt is latolgathatták, hogy kikkel lehet majd az országot demokratikus módon újjáépíteni. Mint minden hasonló beszélgetés, úgy a pártállam szemében ez is összeesküvésnek minősült.”

Kapcsolódó cikkünk:
Az elfelejtett református hős
Pógyor Istvánról, a hetven éve letartóztatott ifjúsági vezetőről készített dokumentumfilmet a Károli Gáspár Református Egyetemen működő Reformáció Öröksége Műhely. „Személyében olyan református hívő embert ismerhetünk meg, aki nemzeti identitását, szociális elkötelezettségét és európai látókörét harmóniában élte meg” – mondja a film rendezője, Ablonczy Bálint.

A KIE-per vádlottait illetően fontos, hogy három világi személyről van szó, egyikük sem lelkész – hangsúlyozza a kutató. „A párt pontosan tudta, hogy az egyház nem csak lelkészekből áll, és azt is, hogy a református egyház társadalmi beágyazottsága, egykori színes egyesületi élete miatt is különösen erős volt. A fiatal református értelmiség a két világháború között a népi mozgalom egyik legfontosabb bázisának számított, nem véletlen, hogy az ÁVH úgy tekintett a reformátusokra, mint ahova a nemzeti gondolkodás vissza tud húzódni. A Pógyor István elleni vádiratban az is szerepel, hogy tagja volt a Magyar Közösségnek, amely szerintük a református egyház keretei között szervezi újjá magát és élteti tovább a nacionalistának bélyegzett nemzeti értékrendet. A független nemzeti gondolkodást egyszer már lefejezték 1945 után, képviselői közül sokan épp a recski kényszermunkatáborban raboskodnak ekkor. Az ÁVH pontosan letapogatta, hogy a református egyház a maga tradícióiból adódóan sokaknak próbál szellemi menedéket nyújtani, a Ráday Gyűjtemény például Pap László idején Benda Kálmán és társai menedékhelye volt.”

A KIE-per önmagán túlmutató jelentőségét az adja, hogy az eljárás során az ÁVH felépítette koncepciós rendszerben összefoglalták mindazt, amit bármikor, bármilyen református személyiséggel szemben vádként fel lehetett hozni. „Ha tetszik, kanonizálták, mit tekintenek református reakciónak. Az összeesküvőknek az ÁVH által összefércelt listájára szinte a teljes református elit felkerült, Pap Lászlótól Bereczky Albertig. Az, hogy a politikai rendőrség titkos nyilvántartása szerint valaki benne volt a KIE »államellenes összeesküvésében«, az 1956-os megtorlásban, az 1961-es újabb egyházellenes per sorozatban, sőt, még 1967-ben, a második KIE-per idején is terhelő adatnak minősülhetett. Úgy is, hogy az illető nem is tudott róla. Ez is azt mutatja, hogy nagy volt a kontinuitás a Rákosi- és a Kádár-rendszer között.”

Reszkető betűk egy iraton
A magyar történelem egyik legsötétebb időszakában azonban a krisztusi szeretet és áldozatvállalás világossága is felragyogott. Megrendítő példái ennek azok az esetek, amikor a presbitériumok kiálltak meghurcolt lelkészük mellett.
Földváryné Kiss Réka két történetet mesél el, egyet 1950-ből, egyet pedig az 1956 utáni megtorlások idejéből. „Ráski András révaranyosi lelkészt egy kémkedési koncepciós perbe keverik. Annyira abszurdak az ellene felhozott vádak, hogy az ügyész kijelenti, azok alapján nem tudja elkészíteni a vádiratot. Ezért az történik, ami ilyenkor szokott: Ráskit internálják, hiszen így mindenfajta bírósági eljárás nélkül tarthatják őrizetben. A fogságban elhunyt, a családja a mai napig sem tudja, hol van eltemetve, csak feltételezhetjük, hogy a 301-es parcellában. Ez azért különösen megrendítő, mert nem valahol a szovjet gulágon veszett nyoma, hanem itt, Magyarországon. A kollégáim megtalálták azt a levelet, amit Ráski gyülekezetének presbiterei és az őt helyettesítő gyürei lelkipásztor, Kiss Pál írtak Szakasits Árpádnak, az Elnöki Tanács elnökének, hogy a lelkészük itt szolgál több mint húsz éve, jól ismerik, biztosak benne, hogy nem követett el semmit, ezért kérik, hogy mentsék föl. Az aláírásokon látszik, hogy a presbiterek igazi, reszkető kezű parasztemberek, akik 1950-ben, a legkeményebb padlássöprés és kulákosítás idején, az egzisztenciájukat és a szabadságukat kockáztatva álltak ki a lelkészükért.”

A háló, ami megtart
Összességében a református egyházzal szemben kevesebb büntető eljárás folyt, mint például a katolikusok ellen, mert ahogy Ravasz László fogalmaz: az egyházat az egyházvezetés által akarták megtörni. „Ez történt Berényi József Debrecen-Mester utcai református lelkésszel is, akit az 1956 utáni megtorlások idején törvénytelen egyházi eljárás nyomán helyeznek át a román határ melletti Bojtra. Nincs közlekedés, orvosi ellátás, borzalmas állapotban van a parókia – Berényinek pedig kisgyerekei vannak. A gyülekezet presbiterei azonban a nagyhatalmú Péter János püspökkel szemben is kiállnak, szeretnék a lelkészüket megtartani, írásban tiltakoznak az eljárás ellen, miközben beindult a megtorló gépezet. Ekkor már tömegével internálnak és tartóztatnak le embereket. Az ilyen civil kurázsi akár az állásába, vagy éppen a szabadságába is kerülhetett a tiltakozóknak.  Ez a történet is kicsiben azt mutatja, hogy a református egyházban és a magyar társadalomban is nagyon erős volt még a szolidaritási háló.

Ez a szolidaritás mutatkozott meg abban is, ahogy a gyülekezetek reagáltak a forradalomra. 1956. október 31-én a Kálvin téri gyülekezet visszahívta a súlyosan beteg Bereczky Albert helyettesítésére Ravasz Lászlót. Másnap a volt püspök rádióbeszédben fordult a nyilvánossághoz. Az egyház lelki-szervezeti megújulásának elősegítésére és az adminisztratív ügyek ideiglenes vitelére Ideiglenes Intéző Bizottság, majd néhány nappal később Református Megújulási Mozgalom alakult, amely november 13-án keltezett memorandumában „az Ige iránti engedelmességnek” adott hangot. „A körlevélben Ravaszék hangsúlyozzák, hogy elsősorban lelki, erkölcsi, másodsorban szervezeti, személyi megújulási programot kínálnak a gyülekezeteknek. A realitásokkal számolva, a meglévő kereteken belül képzelték el a változásokat. Javasolták az 1948-as egyezmény valódi megvalósítását, amely súlyos korlátaival együtt is több szabadságot jelenthetett volna az egyház számára, mint amit az ötvenes évek szorításában megtapasztaltak.”

Mivel a forradalom és szabadságharc utáni hetekben óriási volt a felfordulás, a presbitériumok válaszai lassan érkeztek meg, de annál egyöntetűbben: kilencszáz gyülekezet állt ki a törekvések mellett. „Pedig ekkor már újra sortüzek dördülnek el, a pufajkások faluról falura járva verik össze az embereket. Újra félelem járja át az országot, ezek a református presbiterek azonban névvel aláírva küldik vissza a támogató nyilatkozatokat még 1957 februárjában is. A kádári megtorlás és a második kényszerkollektivizálási hullám ezt a szolidaritási hálót szaggatja szét.”

Élő egyház a forradalom tüzében
Az Ige tisztaságáért és a szabad egyházért kiálló reformátusok saját lakóközösségükben is fénylő pontok voltak a forradalom és szabadságharc idején. „1956 októberében a falvakban sok presbitert, lelkipásztort választottak meg az összeomló tanácsrendszer helyén létrejövő autonóm önigazgató testületek, a nemzeti bizottságok tagjaivá, vezetőivé. Nagy szerepük volt abban, hogy vidéken a forradalom napjaiban sikerült fenntartani a rendet, és túlnyomórészt sikerült megakadályozni vagy legalább mérsékelni a sokszor jogos indulatból fakadó, de törvénytelen önbíráskodást. Közülük többeket a megtorlás idején mégis internáltak vagy börtönbüntetésre ítéltek. A Ladányi Imre géresi lelkész elleni vádiratban külön is megemlítették, hogy ő volt az az ember, akire a legtöbben hallgattak, és „csak olyan határozatok születtek, melyekkel Ladányi is egyetértett”. Egy faluban ki másra hallgattak volna, ha nem a lelkészre?”

1958-ban csak a Tiszántúlon több mint hatvan lelkészt helyeztek el gyülekezetéből. „Elég volt néhány internálás, bebörtönzés vagy áthelyezés, hogy a többiek számára kellő megfélemlítő erővel bírjon. A félreállított lelkészeket kiemelték közösségük bizalmi hálójából, és olyan lelkészt tettek a helyükre, akiről a gyülekezet nem tudta, megbízhat-e benne. Kölcsönösen nem tudhatták, kik a besúgók.”

Az ’56 utáni megtorlás során több mint húszezer embert börtönöztek be, több tízezer embert internáltak, köztük jónéhány reformátust. Emellett számtalan családfenntartót máshová helyeztek. És voltak, akiket kivégeztek. „A református egyház talán legismertebb mártírja Gulyás Lajos lelkipásztor, aki a mosonmagyaróvári sortűz miatt felbőszült embereket igyekezett csitítani. Különösen cinikus, hogy azzal vádolták, ő bőszítette fel a népet – koncepciós per áldozata lett, 1957. december 31-én akasztották fel.”

1956 azonban rendpárti forradalom volt – hangsúlyozza a történész. „Ez a forradalom egy nagy szabadságünnep, ami tele volt rendpárti forradalmárokkal, olyan emberekkel, mint Gulyás Lajos, Nagy-Kolozsvári István, Szenczy Győző, Vincze Ferenc, Tussay János, Tóth Dezső, Lengyel László vagy Pap László, és még számos más vidéki lelkész és presbiter. ’56-ban az ötvenes évek terrorja ellenére még volt annyi erőtartalék a magyar társadalomban, hogy képes volt felmutatni új, vezetésre képes helyi erőket. Maguk a presbitériumok eleve demokratikusan szerveződő intézmények, helyi autonómiák, amelyek túlélték a Rákosi-rendszert. Mint ahogy az a gondolkodás is, hogy felelősséget viselünk a saját ügyeinkért, mi döntünk a magunk dolgában. Ezt a hozzáállást, méltóságot képviselte a református egyház az ötvenes években is. Gyönyörű Ravasz Lászlónak az a mondata, amely így foglalja össze a történteket: az élő gyülekezet elbírja a halott egyházat.”

Képek: Füle Tamás