Országszerte számos gyászfeldolgozó csoport indult felnőttek számára az elmúlt tíz-tizenöt évben. Ennek is köszönhető, hogy a gyász általában véve kevésbé tabu, mint korábban. A gyerekek számára minta a felnőttek viselkedése, ezért ha olyan családban történik haláleset, ahol a felnőtt családtagok ki merik mutatni az érzéseiket, akár beszélnek is róla, azzal jó mintát adnak a gyászoló gyerekeknek is. Ám ha ők olyan környezetben élnek, ahol a felnőttek is igyekeznek a társadalmi elvárásoknak megfelelve erősnek mutatkozni, akkor a gyermek is azt hiszi, hogy ez a normális. Holott a bűntudat, a düh, a harag és a keserűség is részei a gyászfolyamatnak. „A gyerekek ezért könnyen egyedül maradhatnak gyászukban, ami így el is akadhat, vagy jócskán kitolódhat” – vázolja fel Albert Éva pedagógus és mentálhigiénés szakember azt az alaphelyzetet, amelyben hiánypótlónak bizonyul a sorstársi közösség. A korán megözvegyült négygyermekes édesanya, a szentendrei református gyülekezet tagja finn mintára félárva gyerekeknek indított gyászfeldolgozó csoportokat Magyarországon. Az elmúlt hat évben számos általános és középiskolás megfordult a csoportokban, míg a gyerekekével párhuzamosan a szülők csoportfoglalkozásai zajlottak.

A nyolcalkalmas Reményvirág csoportfoglalkozáson a gyerekek által megélt érzésekről, az őket foglalkoztató kérdésekről, megküzdési technikákról, saját erősségeik kereséséről és a vágyaikról, álmaikról, jövőképükről is szó esik játékos, kreatív formában.
„A gyászoló gyerekeket gyakran marcangolják irreálisnak tűnő kérdések, gyakran éreznek bűntudatot. A csoportmunkák során azt tapasztaljuk, hogy a felsős és a középiskolás korosztállyal lehet igazán dolgozni ezen. Ők ugyanis már tisztában vannak a vesztességgel és azzal, ami a nyomában jár, szókimondók, őszintén megnyílnak. Amikor szembesülnek azzal, hogy a másik gyerek vagy kamasz is hasonlón megy keresztül, az felszabadítja őket az alól, hogy valamit rosszul gondolnak. Ezzel pedig erősödik az önbizalmuk, az árva és a félárva gyerekek ugyanis gyakran kevesebbnek érzik magukat amiatt, hogy nekik nincsen apjuk vagy anyjuk.”

Albert Éva egy csoportbeli példát említ: „amikor érzésekről beszélünk, kirakunk a terem négy sarkára négy posztert, amelyek különböző érzéseket fejeznek ki: örömöt, szomorúságot, félelmet, dühöt vagy haragot. A gyerekek a szoba közepén állnak, és állításokat teszek – ezt érzem, amikor… –, nekik pedig egyszerűen csak oda kell állni ahhoz a képhez, amely kifejezi az érzéseiket. Egyszerű állításoktól indulunk, például ezt érzem, amikor hétfő reggel iskolába kell menni, majd fokozatosan haladunk az egyre mélyebb kérdések felé odáig, hogy ezt éreztem apukám vagy anyukám temetésén. A legtöbben beállnak a szomorúságot megjelenítő kép elé, pusztán mert ez az elvárás. De mindig van a csoportban valaki, aki nem oda áll, hanem a félelemhez vagy még inkább a haraghoz. Ilyenkor látni, hogy két-három másik gyerek is elgondolkodik: tényleg lehet haragudni? Végül ők is átmennek a másik érzelemhez – mert szabad. Senki nem szól semmit. A sorstársi közösségnek ez a lényege: egymás által tanulnak, fejlődnek ebben az élethelyzetben, mi, felnőttek pedig csak a kereteket biztosítjuk hozzá.”

A biztonságot a család jelenti
Mielőtt valaki csoportmunkára jelentkezik, jó, ha eltelik legalább fél év a haláleset óta – teszi hozzá a szakember. Ennyi idő kell ugyanis, hogy az érintettek felfogják a veszteséget. „Szokták tőlünk kérdezni, hogy addig is forduljanak-e pszichológushoz. Mindig elmondom, hogy a családon belül tudják azt a biztonságot megadni a gyerek számára, amire leginkább szüksége van a legeslegelején. Ha a gyászoló szülő annyira összetört, hogy úgy érzi, képtelen a gyermeke támasza lenni, keressen valakit a kicsit tágabb családban, akihez a gyerek közel érzi magát, akit el tud fogadni. Ő biztos pont lehet számára. A lényeg, hogy a gyerek érezze, nincs egyedül, van, aki szereti. Fontos, hogy abban is megerősítsék: bármit kérdezhet, bármit érezhet, öleljék át, szeretgessék. Van, hogy a gyerek nem szavakkal fejezi ki az érzéseit, ezért jó, ha van elöl egy kupac papír, színes ceruza, zsírkréta, és bármikor, amikor a gyereknek kedve van kifejezni, ami benne van, akkor csak firkál vagy rajzol valamit. Ez a legnagyobb segítség az első hetekben, hónapokban. Utána tudunk az érzésekkel is foglalkozni.”

A csoportba jelentkezésnek nincs felső határa, olyan kamaszokat is szívesen várnak, akik az egyik szülőjüket nélkülözve cseperedtek fel, és akár nem is emlékeznek rá, de hiánya meghatározta a gyermekkorukat. „Gyerekeknél nem beszélünk gyászévről, a gyász szakaszosan tér vissza, a környezetük sokszor nem is érti, miért van az, hogy egy kamasz hetekig félrevonul, gyászol, maga alatt van, amikor tíz éve vesztette el az édesanyját vagy az édesapját. Pedig csak más szemmel nézi és értékeli újra az egészet, hiszen ő maga már serdülő lett időközben. Egy óvodás gyerek a történteket a fantáziavilágában helyezi el: ha például hívő családban nő fel, megelégszik azzal, hogy a mennyországban tényleg milyen jó apának vagy anyának, mert ott van az Úr Jézus mellett. De évek múlva felmerülnek benne azok a kérdések, hogy mi az életem értelme, célja, ki vagyok, honnan jöttem, hova tartok – miért is halt meg apa vagy anya.”

A szülőt is fel kell készíteni arra, hogy ha pillanatnyilag kicsi is a gyermeke, évek múlva lesznek kérdései akkor is, ha idővel az apa vagy az anya újraházasodik. „A családi vagy a munkatársi közösség általában arra biztatja a fiatal özvegyet, hogy kezdjen újat, élje az életét, de benne ott motoszkál a kérdés, hogy most tényleg kerüljön valaki az elhunyt apa vagy anya helyébe? Mit szól hozzá a gyerek? Számtalan dilemma van benne, meg kell várnia a gyereke(i) jóváhagyását. De nemcsak neki és a gyerekeknek nehéz ez a helyzet, hanem az új társnak is. Egy külső szemlélő csak azt látja, milyen jó, hogy újra kerek a család, de sosem szabad a háttérbe szorítani az elhunyt szülőt. A belépő partner számára is fontos, hogy ne lengje körül tabu azt, aki elment, hanem az életük részeként kezeljék, szabadon idézhessenek fel történeteket például. Sok özvegynek, ha van is új párkapcsolata, az nem az előző helyébe lép, hanem az adott helyzetben lett segítőtárs, és ez így van rendjén. Az új párnak meg kell tanulnia elfogadni, hogy abban a családban van egy apa vagy anya, aki nincsen, de sosem ahhoz kell hozzánőnie, vagy meghaladnia, hanem vele párhuzamosan kell elfoglalnia a saját helyét, mintha például az apa barátja vagy testvére lett volna.”

A gyermekeknek indított gyászfeldolgozó csoportokkal párhuzamosan a szülők számára is lehetőséget biztosítanak párhuzamos csoportmunkára. Ennek az az egyik célja, hogy a gyerekek és a szülők otthon is tudjanak beszélgetni az elhunyt szülőről és a gyászfolyamatban megélt érzéseikről
„Ha a szülő nem jönne el, csak letenné a gyereket, majd megkérdezné, mi volt a foglalkozáson, a gyerek csak annyit mond, hogy színeztünk, vágtunk, ragasztottunk, hiszen tudja, anyának vagy apának fogalma sincs arról, mi történik valójában. De amikor együtt érkeznek, és a másik teremben ott van anya vagy apa, és ugyanezekkel a kérdésekkel foglalkozik, akkor sokkal könnyebben indul el a kommunikáció közöttük otthon is.”

A szülőknek szóló csoport a szülők gyászával foglalkozik, akkor is, ha bennük már helyére került a veszteség, esetleg párkapcsolatban élnek. „Ez nem kimondottan gyászcsoport, hanem sorstársi közösség, ahol olyan emberekkel találkozhatnak, akik hasonló dolgokon mennek keresztül. Ezeknek a szülőknek, onnantól kezdve, hogy a társukat elveszítették, egyedül kell dönteniük mindenben, ami a gyerekkel kapcsolatos: melyik iskolába adják le a jelentkezést, hova járjon edzésre. Hiába beszélgetnek másokkal is ezekről a kérdésekről, a felelősség súlyát egyedül hordozzák – ez a legnehezebb.” Előfordul, hogy a szülőcsoportok tagjai a hétalkalmas foglalkozás után is összejárnak. „Vannak, akik úgy nevezik magukat, hogy a víg özvegyek. Ugyanúgy tudnak együtt örülni, közösen nevetni, de ha valamilyen nehézséggel kell megküzdeniük, akkor pontosan értik, hogy az miért nehéz.”

Kapcsolódó cikkünk:
Segítség gyászoló gyermekeknek 
„A gyerekek, úgy mondják, hogy gyászolgatnak. Egyik pillanatban magukba zuhannak, sírnak, kiborulnak, a földhöz vágják magukat vagy elvonulnak, a másikban pedig mintha mi sem történt volna, játszanak, kacarásznak. Magam is meglepődtem ezen, amikor a gyermekeimnél tapasztaltam, és nem tudtam hova tenni a viselkedésüket, pedig ez teljesen normális. Fontos lenne felnőttként megtanulnunk, különösen pedagógusoknak, hogy ez nem jelenti azt, hogy a gyerekben minden helyére került. Valószínű, hogy egy óra múlva vagy másnap megint elönti a szomorúság, de mivel a gyerek nem tud mit kezdeni ilyen nagymértékű fájdalommal, a játékkal hárítja azt el. A gyászfeldolgozó csoport éppen ezért azok számára a gyerekek számára is hasznos lehet, akik látszólag túl vannak a megrázkódtatáson."

Fontos, hogy el tudjanak búcsúzni egymástól
Mire figyeljen az a szülő, akinek a gyermeke még nem jutott el gyászfeldolgozó csoportba? – adódik a kérdés. Ha haláleset történik a családban, mindenekelőtt az igazat kell mondani a gyereknek – szögezi le a szakember. „Kisgyerekeknél kerülni kell az olyan elvont, metaforikus kifejezéseket, mint az, hogy a szerettük elutazott vagy elaludt, mert ezt ők szó szerint értik. Ezért van az, hogy félnek elaludni, vagy ha a családból valaki azt mondja, hogy elutazik, aggódni kezdenek, hogy vajon visszatér-e, mert annak idején a nagypapa is elutazott és még nem jött vissza. Hívő családokban ugyanakkor természetes, ha arról beszélnek akár egész kicsi gyerekeknek is, hogy apa vagy anya meghalt, az mit jelent: a teste nem működik tovább, eltemetjük, de a lelke ott van az Úr Jézusnál. Még egy óvodás korú gyerek is megérti, hogy valahol folytatódik az élete.”

A haláleset körülményeiről is nyíltan kell kommunikálni, a gyerek fejlettségi szintjének megfelelően. „Egy óvodás, kisiskolás gyereket sokszor az érdekel, hogyan történt, miért történt, ez addig foglalkoztatja, amíg a felnőtt nem ad rá magyarázatot. Ahhoz mérten, amit megért, felfog, erről is az igazat kell mondani. Egy gyermek hamar észreveszi, ha mismásolnak, szépíteni akarják a történteket. Csakhogy amire nem kapott választ nyíltan, azt hozzáfantáziálja a történethez, ebből pedig nagyobb károk keletkezhetnek hosszú távon.”

Még akkor is fontos a nyílt és őszinte kommunikáció, ha a családban öngyilkosság történt. Albert Éva dolgozott olyan gyermekkel, akinek a gondviselője nem tudta, mikor mondja el ezt neki. A gyermek rajzaiból azonban egyértelmű volt, hogy tudja, érzi, érti, mi történt. „Megkönnyíti a helyzetünket az a tény, hogy elég csak azokra a kérdésekre őszintén felelnünk, amelyeket a gyerek feltesz. Ha nem kérdezi meg, mi történt, akkor nyilván nem kezdjük el részletezni. De ha igen, akkor el kell mondani, ha nagyon nehéz is. Máskülönben úgy érzi majd, valamilyen lényeges információtól megfosztották. Így sokkal nehezebben és sokkal később kerül helyére számára a veszteség.”

Ugyanez a helyzet akkor, amikor az egyik szülő súlyosan megbetegszik, és számítanak arra is, hogy meg fog halni. „Szoktam kapni olyan kérdést, hogy mennyit mondjanak el a gyereknek, amikor a súlyos beteg apa vagy anya kórházban van, napjai vagy hetei vannak csak hátra. Itt is mindig azt mondom: az igazat. Joga van tudni a gyereknek, mi történik, mi zajlik körülötte. Mert lehet, hogy pont van még valami, amit szeretne tisztázni a szülővel. És ha később kiderül számára, hogy ezt mindenki tudta, csak ő nem, megfosztva érzi magát és óhatatlanul dühös lesz a környezetére, nehezebben fogad el aztán bármit is részükről, és valóban kimarad valamiből, ami meghatározó lett volna számára, és ami a gyászfeldolgozást is segíti. Ha viszont el tudott búcsúzni a szülőtől, akkor könnyebben helyére kerül benne a veszteség.”

Megeshet, hogy a kamasz ilyenkor csak a másik szülő felé lázad, de ekkor sincs ok az aggodalomra Albert Éva szerint. „A gyerek lázad, ajtót csapkod, visszabeszél, de azért a szülő felé teszi ezt, mert számára ő a biztos pont. Ha a barátja felé csapkodna, akkor már másnap már nem lenne a barátja, de a szülő holnap is szülő.”

Amikor a gyermek felelősséget vesz magára
Ha csak egy gyermek is kicsi a családban, például az apa elvesztésekor, fennáll a veszélye annak, hogy túl szoros kapcsolat alakul ki az anya és a gyermek között. „Sok esetben tapasztaltuk, hogy az anya tíz körömmel kapaszkodott a gyermekébe, ilyenkor mindenhová együtt mennek, együtt alszanak akár még a gyerek 11 éves koráig is, ami nagyon egészségtelen. A szülőt kell ilyenkor bátorítanunk arra, hogy engedje el a gyermekét. Hívő emberként azt is tudjuk, hogy a gyermekeink nem a tulajdonaink, hanem Isten ajándékai, akikről egy ideig gondoskodhatunk, akárcsak a házastársunkról, de nekik is megvan a saját életük.”

Előfordul, hogy a túlzott felelősséget a gyermek önként veszi magára. „Többgyerekes családoknál látjuk, hogy amikor a szülő gyászol, szét van esve, a legidősebb gyerek kezébe veszi a dolgokat, hiszen valakinek rendet kell tartania a testvérek között. Erre rátesz egy lapáttal, amikor a rokonok, ismerősök szájából elhangoznak olyan mondatok a legidősebb fiú felé, hogy most már te vagy a férfi a családban. Ez iszonyú teher egy serdülő számára is, mégis próbálja átvenni a felelősséget. Lehet ehelyett arról beszélgetni, hogy szétosztjuk a feladatokat, te melyiket szeretnéd vállalni apa feladatai közül, és a másik gyerek melyiket. Így feketén-fehéren mindenkinek jut azokból a feladatokból, amelyeket korábban apa végzett otthon.”

Amikor a gyermek a testvérét veszíti el, gyakran megesik, hogy úgy érzi, perifériára szorult, bármit tesz is, sosem kap akkora figyelmet, mint elhunyt testvére. Elsősorban a szülőket érdemes ilyenkor segíteni, ám a helyettesítés belső igénye ilyenkor is megjelenhet a gyermek részéről. „Ez mindenfajta gyászra jellemző. A gyereket elkezdi az érdekelni, ami apát érdekelte, de van olyan is, hogy beáll az elhunyt testvére helyére például a hivatásválasztáskor.”

A testvérelvesztés olyan terület, ahol égető szükség lenne sorstársi közösségre, gyermekeknek szóló gyászfeldolgozó csoportokra – hangsúlyozza Albert Éva. „Félárva gyerekeknek szóló gyászfeldolgozó csoportjainkat két éve felkarolta a Napfogyatkozás Egyesület, amely háromnapos képzéseket is szervez azok számára, akik szakemberként szeretnék a gyerekek gyászfeldolgozását segíteni. A célunk, hogy az országban mindenhol elérhető legyen ez a fajta segítség a gyerekek számára.

A járvány idején is indulnak Reményvirág csoportok gyerekek és szülők számára is, tavasszal valószínűleg még online, ősszel talán már személyesen. Ezekért legfeljebb jelképes összeget kell fizetniük a résztvevőknek, hogy ne terheljék az egy keresetből élő családokat. Ebből fedezik majd a terembérletet és az eszközöket. Idővel minden vidéki nagyvárosban szeretnének gyermek-gyászfeldolgozó csoportokat indítani, addig is bárhonnan fogadják a jelentkezéseket, hiszen aki teheti, csatlakozhat a fővárosi csoportokhoz nyolc héten át, heti egy alkalommal, szombaton. A foglalkozásokat a www.gyaszportal.hu oldalon hirdetik meg. Bővebb információt a gyerekek gyászáról a www.gyermekgyaszfeldolgozas.com  oldalon lehet olvasni.

Képek: gyaszfeldolgozas.hu, lurkovilag.hu