Közeledik a tanév vége. Alig van olyan család, akit nem érint valahogy az iskolaév hullámzása. Ám a vakáció vegyes érzésekkel érkezik a gyerekek életébe. Májusra, júniusra bizony fogytán az erő, már csak a kilátásban lévő szabadság ígérete tartja a lelket tanárban, diákban egyaránt. Pedig most jön csak a „java”! Az érdemjegyek végső kialakulása… Pontszerzés, négy jegyet érő záródolgozat, beszámolók, vizsgák, felmérők akár naponta többször is.

A természet pedig, mintha tudomást sem venne a most következő hajráról. Először virágba borulva, friss tavaszi széllel hívogat, aztán egyre melegebb napsütéssel üzeni, hogy a vízparton van a helyed, vagy az erdő hűvös árnyékában…

És otthon? Mi történt? A felnőtteket vajon tényleg nem is érdekli semmi más, mint az, hogy „milyen lesz a bizonyítvány”? És megkezdődnek a „tárgyalások”, ki mit kap a jó eredményért, hogyan fogják megünnepelni, ha még egy kicsit javít, ha ötösre írja meg a nagydogát… Nem tehetünk mást – panaszkodnak a szülők –, minden ezen múlik! Mit csinálunk, ha nem éri el a pontot, ha nem veszik fel, ha nem jut be, ha nem…. Jajj.

Úgy véljük tehát, hogy a jó bizonyítvány valóban a sikeres élet feltétele.
Érdemes kicsit megállnunk, és átgondolnunk, hogy ez tényleg így igaz-e, és vajon mi is ennek az ára?

Sajnos nem tudjuk kiküszöbölni azt a lélektani törvényt, hogy az önértékelésünk, az énképünk tükörből épül, mégpedig a számunkra fontos felnőttek, a szülők, pedagógusok által tükrözött kép rögzül. Az iskolai értékelés is társas tükörként épül az énképünkbe.

Mit jelent ez? Azt, hogy a még fejlődő személyiségű diák nem tudja leválasztani az osztályzatot a „róla” szóló értékelésről. A matek vagy a magyar hármas jegy azt jelenti számára: közepes VAGY. Márpedig lássuk be, az első néhány hónap elteltével mindenki rádöbben, hogy nem lehet mindenből ötös…

Akkor mi lehet itt a megoldás? Semmiképpen nem az, hogy ne adjunk hármast, bár hozzáteszem, magam is tanár vagyok, és komolyan elgondolkodtat, hogy egyáltalán az a két-három stresszes alkalommal keletkezett érdemjegy valóban pontos képet alkothat-e a diák szaktárgyi tudásáról…

De nem ez a legnagyobb baj, hanem az, hogy ez a számonkéréseken alapuló osztályozási rendszer nem vesz tudomást az egész emberről, csupán néhány képességterületen ad – néha meglehetősen pontatlan – visszajelzést a teljesítményéről. Ezt summázza általában a bizonyítvány, és ezért osztanak okleveleket, dicséretet, jutalmat – és Porschét az érettségire…

Amennyiben azonban a diák nem kap ezen a néhány IQ-területen kívüli, szélesebb körű, az egész személyiségét tükröző értékelést rendszeresen, ez fog rögzülni benne: közepes ember vagy.

Ezért nagy szükség lenne egészen a középiskolás évek végéig egy átfogó, egész személyiséget formáló értékelési gyakorlatra, mert ennek híján folyamatosan torz tükörben szemléli magát a gyermek és a fiatal. Ez pedig az önértékelését, majd ennek nyomán a teljesítményét is nagyon erősen befolyásolja.

Vekerdy Tamás számos nagy kutatást összegezve sokszor felhívta figyelmünket egy alapvető problémára: „Az intelligenciateszt tíz faktorából az iskola kettőt osztályoz: egyfajta lexikális emlékezetet és matematikai készséget. A tíz faktorból öt a verbalitást, a szóbeli intelligenciát méri, öt a cselekvésest. Minden nagy könyv elmondja, hogy az egészséges gyermeki intelligenciában a cselekvéses rész az erősebb, ez a fejlődés záloga, ez húzza magával a szóbeli intelligencia fejlődését is. A két osztályzott faktorból mind a kettő a szóbeli tartományba esik. A cselekvéses részt meg sem érinti az iskolai osztályzás. Így aztán sok gyereket a szintje alá nyomunk, ezzel tenyésztjük a dacot, a szembeszállást, a tehetséges gyerek kipréselését a neki való iskolából. Kiesik a lassú érésű, a speciális érdeklődésű, a nagy empátiás készségű, akinek nagy az emocionális intelligenciája, amiről ma már tudjuk, hogy fontosabb az életben való beváláshoz, mint az értelmi, és különösen ennek szűk szegmense, a szóbeli intelligencia lexikális memóriabeli és matematikai faktora. Ezért nem korrelál – ezért sem korrelál – az életben való beválás az iskolai osztályzatokkal." (Vekerdy: Az iskola betegít)

Ennek következménye tehát: torz önértékelés, és téves előrejelzés az életben való boldogulást illetően.

Ide kívánkozik még Karen Arnold bostoni egyetemen végzett kísérletének tanulsága is, amelyet D. Goleman idéz az Érzelmi intelligencia című könyvében. Középiskolás évfolyamelsőket vizsgáltak. „Az egyetemen is kitűnő osztályzatokat szereztek, ám húszas éveik végére csak átlagos sikereket könyvelhettek el. Tíz évvel a középiskola elvégzése után már csak egynegyedük tartotta a hasonló fiatalok közt a legmagasabb szintet a választott szakmában, és sokuk messze alulmúlta. „(…) az iskolás intelligencia nem készít fel az élet viszontagságaiból adódó gyűrődésekre és esélyekre sem.”

Ezen szülőként és pedagógusként is el kell gondolkoznunk, különösen bizonyítványosztás idején. Fekete István pl. természetismeretből bukott meg, József Attila magyarból, Gárdonyi Géza közepes tanuló volt, szépírását olvashatatlannak minősítették, középiskolai magyar irodalom jegye is elégséges volt, Szent-Györgyi Albertet, Edisont eltanácsolták az iskolából, Churchill nagyon gyenge tanuló volt, és Szinyei Merse Pál bizonyítványa szerint rajzból tehetségtelen… – legalábbis az érdemjegyek így ítélték meg őket.

Jó lenne, ha nem számítana még mindig elismerést érdemlő kivételnek, ha egy-egy iskolában az érzelmi intelligenciát is számba vevő szöveges értékelést kapnak rendszeresen a diákok. Hiszen ma már rengeteg bizonyíték támasztja alá, hogy éppen ezek a képességek lesznek perdöntőek még az IQ-tudás alkalmazásában is, de a személyes boldogulásban mindenképpen.

Milyen képességek ezek? A kudarctűrés, az indulatkezelés, az empátia, az együttműködés, a humor, az önérvényesítés, a rugalmas problémamegoldás, a kitartás, a kreativitás – és hosszan sorolhatnánk azokat a jól ismert tulajdonságokat, amelyek a bizonyítványokban a „futottak még” kategóriába sem kerülnek.

Mit bizonyít tehát a bizonyítvány? Egy kis képességterület valamilyen pillanatnyi sikerességét. Jó lenne ehhez mérni a súlyát! Természetesen örülünk, ha ez a pillanatnyi állapot éppen viszonylag jó képet mutat, de tudjuk helyén kezelni! Képletesen szólva, ha hosszmértékekre lefordítanánk mindezt, az IQ a képességeink néhány tíz milliméterét jelentik, az EQ, azaz – a bizonyítványban alig érzékelhető – érzelmi intelligencia pedig több tíz kilométernyi tartomány! Ezt nevezik gyakran a „szív intelligenciájának”. Arisztotelész nyomán pedig azt mondhatjuk: amikor csak az elmét értékelik, de a szívet nem, azt tilos egyáltalán értékelésnek nevezni.

Nézzünk tehát a bizonyítvány mögé, és „szeressünk fölé”, mert az lát jól, aki azt is látja, „ami a szemnek láthatatlan!” (Exupéry)

Egy fiatalasszony az új autóval ment haza. Sokat spóroltak rá, sok áldozatukba került. Az egyik kereszteződésben véletlenül nekiütközött egy másik autónak. Elsírta magát. Mit mond majd a férjének? Közben remegő kézzel kereste a papírjait. Egyszer csak kiesett egy kis cédula, amelyen határozott, férfias kézírással a következő üzenet állt: Baleset esetén emlékezz drágám arra, hogy Téged szeretlek, és nem az autót!

Írjuk bele a bizonyítványba mi is ezt az üzenetet: Mindig tudd, hogy Téged szeretünk és nem a jegyeidet!”

Uzsalyné Pécsi Rita
A szerző főiskolai tanár, neveléskutató.