2018. június 16-án volt 70 éve annak, hogy elfogadták a magyarországi egyházi iskolák államosításáról szóló törvényt. A sors különös fintora, hogy ugyanezen a napon volt Nagy Imréék kivégzésének a 60. évfordulója is. Hogyan viszonyuljunk ehhez az egészhez? Szomorúnak kellene éreznünk magunkat? Némán álljunk vigyázzállásba azoknak az emlékére, akik helytálltak, sokszor mások helyett is? Netán használjuk fel a múltbéli sérelmeket arra, hogy esetleges fennmaradt frusztrációinknak teret engedjünk, akár személyes vonatkozásban, akár aktuális közéleti párhuzamokat keresve? De hát ez már rég volt, ideje továbblépnünk, miért kellene már megint felidéznünk?

Nehéz kérdések ezek. Általános recept talán nincs is, de sokat segíthet, ha minden egyes ilyen alkalommal valami olyasmit keresünk, ami személyesen nekünk üzenhet valamit.  Ehhez, persze, rá kell szánni egy kis időt, hogy átgondoljuk, miről is szólhat az adott nap.

Most, amikor az egyházi oktatási és nevelési intézmények száma növekvőben van, nehéz beleélni magunkat, milyen lehetett akkor, amikor mindez veszélybe került, és a puszta megmaradásukért kellett küzdeni. Talán nem is feltétlenül az a legfőbb üzenet a jelen számára, hogy annak idején milyen rossz volt. Mindennek van egy sokkal érdekesebb vetülete, ennek megértéséhez azonban szükséges egy kis történelmi áttekintés.

A második világháború után eleinte a világi és egyházi erők között egyetértés volt abban, hogy a magyar iskolarendszert demokratikus irányba kell továbbfejleszteni, szélesebb tömegeknek lehetővé téve az oktatásban való részvételt. A közös cél érdekében a felekezeti fenntartók is komoly erőfeszítéseket tettek a fejlesztésre és korszerűsítésre – annak ellenére, hogy a földreform következtében nehezebbé vált számukra az iskolák fenntartása. 1946-ban még sokszínű iskolarendszer működött Magyarországon, noha többségükben egyházi kézen voltak az intézmények.

Ugyanakkor már 1946 tavaszán jelentek meg olyan írások a sajtóban, amelyek kétségbe vonták az egyházi iskolák létjogosultságát. A háttérben megkezdődött az egységes állami iskolarendszer megteremtésének előkészítése. Először azonban az egyéb egyházi szervezetek, egyesületek és társaságok, valamint az ifjúsági folyóiratok megszüntetése volt soron.

Amikor 1947 márciusában Ortutay Gyula, az akkori vallás- és közoktatásügyi miniszter a kötelező hitoktatás fakultatívvá tételét indítványozta, nem számolt azzal, mekkora társadalmi ellenállásba ütköznek ezzel. A vallásos érzületű tömegek ugyanis egységesen és nagy létszámban léptek fel a javaslat ellen, így az egyházak sikeresen tudtak mozgósítani és tüntetéseket szervezni. A fakultatív hitoktatás ötlete megbukott, az egyházellenes politikai erőknek pedig innentől radikálisabb eszközökhöz kellett nyúlnia.

A vallásellenes propaganda felerősödése mellett megindultak az egyházi vezetés ellen indított koncepciós perek, leváltások, szalámizások, így amikor a felekezeti iskolák kérdésköre újra előkerült, addigra már mindenhol ott voltak a kommunisták beépített emberei, és nem volt lehetőség a jól megszervezett intézményi ellenállásra. A hatalom mégis félt a hívők tömegeitől, éppen ezért 1948. június 16-ára időzítették az egyházi iskolák államosításáról szóló törvényt. A tanév végén ugyanis nehezebb volt a tanárokat, diákokat és szülőket mozgósítani. Emellett a tanárok fizetésemelésével is próbálták enyhíteni az elégedetlenkedést.

Ami számomra mindebben a legérdekesebb, az nem az egyházellenes propaganda módszere, még csak nem is az egyházi vezetők amúgy valóban hősies és megbecsülendő helytállása az előbbivel szemben. Hanem annak a hívő közösségnek a magatartása, amely kiállt a számára fontos értékek mellett. Engem lenyűgözött az erő, amely ezekben a tiltakozásokban rejlett.

Lehet persze erre azt mondani, hogy a megmozdulásokat „fölülről” szervezték meg, de kellő méretű támogatóbázis nélkül az egyházi vezetők nem állták volna a sarat. Olyan hatékonyan léptek fel a hívek, hogy amikor már az államhatalomnak nem kellett félnie az egyházi vezetéstől, az egyházi iskolák közösségeitől továbbra is tartott.

Ami számomra a személyes üzenete a hetvenedik évfordulónak, az ez: a hívők közössége képes volt arra, hogy még a lefejezett egyházi vezetés mellett is megmaradjon, kitartson, sőt, aggodalommal töltse el a diktatúra fenntartóit. Olyan erőt volt képes felmutatni ez a közösség, amelyre rosszakarói nem számítottak, és amelyet nem ismertek. Azt se felejtsük el, hogy az egyház korábban nyitottnak és kompromisszumra késznek mutatkozott az iskolák demokratizálódása és megreformálása kapcsán!

Mindez eszembe juttatta a Heidelbergi Káté 54. kérdésére adott válaszát: „Hiszem, hogy Isten Fia a világ kezdetétől a világ végezetéig az egész emberi nemzetségből Szentlelke és igéje által az igaz hitben megegyező, örök életre kiválasztott gyülekezetet gyűjt magának, ezt oltalmazza és megtartja. Hiszem, hogy ennek a gyülekezetnek én is élő tagja vagyok, és örökké az is maradok.”

A magyarországi keresztyénségnek a megtartó ereje is ebben gyökerezik, ezért voltak képesek helytállni akkor, amikor szükséges volt. Isten adott erőt, kitartást, lehetőséget a kiállásra és a vészkorszak alatti fennmaradásra. Ő adott nekünk példaképeket és jellemformáló megpróbáltatásokat és erőt a rendszerváltozás utáni újrakezdéshez. Ahogyan mindezt szükség esetén megadja nekünk a jövőben is – ha kérjük őt, személyesen és közösségben egyaránt.

Amikor tehát egy emléknap, évforduló vagy ünnep kapcsán azt kérdezzük, mihez kezdjünk mindezzel a mában, lehet, hogy pontosítani kellene a magunknak feltett kérdést, például ehhez hasonló módon: mi lehetett Isten üzenete az akkori történésekben, amelyek ma is érvényesek számomra? Konkrétan nekem mit üzenhet az Úr a visszaemlékezések révén?

Elsőnek ne az egyetemest keressük, hanem a személyre szólót, amely minket megérint! Számomra az iskolák államosítása kapcsán ez az volt, hogy hogyan tartotta meg közösségben az övéit az Úr, még széllel szemben is. Lehet, hogy másnak mást mond a múlt, de az biztos, hogy mindenkinek üzen valamit.

Mikor azonban a nevesített helytállókról, tanúságtevőkről emlékezünk, ne felejtsünk el hálát adni Istennek nemcsak értük, hanem a névtelen hitvalló személyekért és tömegekért is, akiknek a szerepe legalább annyira fontos volt! És azt is tartsuk szem előtt, kinek köszönhető mindez, és ki az, aki megsegítette az övéit, hogy legyen, aki megemlékezhet a hetvenedik évfordulóról is!

Soli Deo Gloria!

Barna Bálint

Képek: Füle Tamás