„A jót a rossztól elválasztó vonal nem államokon, nem társadalmi osztályokon keresztül, sőt nem is politikai pártok között húzódik… hanem minden emberi szívben.”
Alexander Szolzsenyicin
Gyász
Anna lopva a tükörbe pillantott, majd a másik nő arcára, és ugyanazt látta: a gyász sötétlő, ijesztő örvényét. Győri Katalin írása.
Egyszerre léptek ki a klinika kapuján. Anna sietősen, mint akit kergetnek. Lea lassan, álomszerű idegenséggel a végtagjaiban. Egyikük sem nézett fel. Nem látták a szürke betonfalakról leomló vadszőlő borvörös zuhatagát, sem a parkoló mentők háta mögött futó, mézszínű akácsort, vagy a koptatott levélszőnyeget a lábuk alatt. A zebránál váltak el útjaik.
Anna összehúzta karcsú derekán a tűzpiros kabátot, majd remegő kézzel kezdett el kotorászni táskájában az Audi kulcsa után. Hirtelen elviselhetetlenné vált számára ez a nyitottság: az utca, az emberek, a forgalom zaja, az ősz hűvös lehelete. De igazán csak akkor szaporázta meg lépteit a kocsija felé, amikor észrevette a közeledő fiatal, babakocsis anyukát. Jégesőként koppantak a tűsarkak az aszfalton, az Audi ajtaja kinyílt, Anna becsúszott az ülésre, és hagyta, hogy végre átölelje az ergonomikusan kialakított székpárna személytelen puhasága. Amint becsapódott a kocsiajtó, hirtelen állt be a csend. Anna egy pillanatig összeszorított öklére meredt. Egy fényes, szürke papír gyűrött szélei folytak ki a szorításából. Minden erejével arra összpontosított, hogy ujjai végre engedelmeskedjenek az agy utasításának, és engedjék szabadon azt a darab papírt, de valami elromolhatott. Végül lassan, egyenként fejtette le őket a papírról. Ultrahangkép volt. Szürke dombok és völgyek kusza rajzolata. Senki sem gondolná első látásra, hogy élet és halál hírnökei. Nincs szívhang. Ezt mondta az orvos, és köhintett egy kicsit, amikor Anna értetlenül bámult vissza rá. A szavak ott keringtek egy darabig az ultrahang, a nővérke és az orvos feje felett, tanácstalanul. Majd hirtelen váratlan súlyukkal Anna vállára huppantak, onnan pedig lassan és kegyetlenül a szívébe szivárogtak.
Nincs szívhang. Nincs mocorgó új élet. Nincs kilenc hónap. Nincs pasztellszínű babaszoba, büfiszag, hintőporos ágytakaró. Nincs büszke nagyszülő, komatál és tejfakasztó. Nincs, aki továbbvisz, lázad, megfelel, megölel. Nincs áldás. Nincs.
Nehezen jöttek a könnyek, de akkor iszonyú erővel, mint a sokáig elmaradt őszi esőzés. Anna a kormányra hajtotta a fejét, és beleengedte magát az áradatba, ami eszeveszett kavargással rántott magába álmokat, terveket, képeket. Róla, a férjéről és a gyermekről. Aki nincs. Pedig végtelen hosszú ideje vártak rá. Reménységbe, imába, türelembe burkolózva. Akit elveszítettek, anélkül, hogy ismertek volna. A könnyek helyén mély, fekete lyuk kezdett terjeszkedni, melynek ásító üressége lassan kerítette őt hatalmába. Reszketni kezdett.
Leát csak a lábai vitték. Vánszorgott. Egy koszos padot talált véletlenül, arra rogyott le fáradtan. A támla hiányzott, faszilánkok álltak ki innen-onnan a szerkezetből. Az egyik felszakította a dzsekijét, de nem érdekelte. Legalább tíz éve hordta már a fakózöld ruhadarabot, és sok mindent kibírt. Ebben mentek be a férjével a kórházba, amikor az első gyerek született. Olyan kapkodásban voltak, és a kezdődő fájások miatt annyira megizzadt, hogy elfelejtette a kabátját, és a férjét kellett visszaküldenie érte, miközben ő a taxit várta. Aztán ugyanezt kapta magára, mikor a második gyerek karácsony este, fadíszítés közben leesett a létráról, agyrázkódást kapott, és be kellett vele szaladni a kórházba. Amikor megtudta, hogy a harmadikat várja, úgy döntött, eljött az ideje egy új kabátnak. Most is eszébe villan a kép, amint a kirakati kabátokat nézegetve a csillogó pláza üvegfalán megpillantja saját magát: seszínű öltözék, lenőtt haj, megtömött hátizsák (százas papírzsepi, popsitörlő, cumi, kölesgolyó, almaszeletek, raklapnyi Kubu, egyéb anyasági kellékek tömkelege), egyik kezében egy bömbölő, maszatos képű hároméves, másikat egy durcás tekintetű ötéves szorítja. A szeme az, amit nem ismert meg: két vízbe hulló, süllyedő kavics, szűnni nem akaró karikákkal.
Úgy érezte, a negyediket már a férje sem akarta igazán. Az Úr ajándéka a gyermek, de valakinek fel is kell nevelnie őket. Maga is megdöbbent, amikor a pozitív teszt láttán sírva fakadt. Csaknem fél órán át ült a lehajtott vécé tetején, az itt-ott megrepedt csempefalat bámulva, mire valahogy végre össze tudta szedni magát, és ki tudott lépni a fürdőszoba ajtaján dörömbölő gyerekei közé. Ennek több mint három éve. Akkor azt gondolta, az volt az utolsó.
Erre, az ötödikre már senki sem számított. Néhány hete ugyan már rosszul érezte magát, és a szokásos görcsök sem jelentkeztek a megszokott időben, de azt gondolta, korai menopauza. Vagy csak fáradtság. Ami ezer arcával látogatta eddig is, újabb és újabb meglepetéseket okozva: tengeribetegséghez hasonló szédülés, villámlásszerű fejfájás, szorító gyomorgörcs, kocsonyás remegés, fullasztó nehézlégzés, ólmos végtagfájdalom és minden, amire nem talált más magyarázatot. A gyerekek ilyenkor néha szelíden köré gyűltek, és vígasztalták, de olyan is volt, hogy még inkább rázendítettek figyelmet igénylő liturgiájukra.
Erre, az ötödikre már az orvos sem számított. Negyvenhárom évesen. Lea csak azért szánta rá magát ma a vizsgálatra, mert attól félt, valami komoly… Ennél komolyabb azonban nem is lehetett volna. Amikor az orvos megmutatta neki az ultrahangon a sötétlő kis babszemet, a szíve megállt egy pillanatra. Egyszerűen képtelen volt elhinni. Hogy megint nincs egyedül. Megint vele van valaki, akit fel kell növeszteni, meg kell szülni, talpra kell állítani, meg kell szólaltatni, be kell iskolázni, meg kell ismertetni, rá kell ébreszteni, el kell ereszteni. Lea pedig fáradt volt már ehhez. Kimondhatatlanul fáradt.
Nehezen állt fel. Lábai alig akartak elindulni a buszmegálló irányába. A legnehezebbet csak most engedte be gondolatai sűrűjébe: a mentálhigiénés tanfolyamot, amire három éve spórolt, felvételt nyert és januárban kezdett volna. Így azt sem lehet. Ki tudja, lehet-e majd még. Pedig annyira vágyott már felnőtt társaságra, intellektuális kihívásra, Istenem, annyira.
Megcsörrent a telefon. Anna ijedten kapta fel a fejét a kormányról, és zsebkendő után kutatott a táskájában. A munkahelyéről hívták. A titkárnőjének reggel azt mondta, fél órára kell csak kiugrania. Már biztosan keresték. Határozott mozdulattal csapta le a sminktükröt a napellenzőről, és szeme elmosódott kontúrjait próbálta visszaterelni. Ekkor vette észre odakint azt a másik nőt. Zöldes kabátban, felfoghatatlanul lassan haladt el a kocsija előtt, amikor egy pillanatra összeakadt a tekintetük. Anna keze medermedt a levegőben. Az a másik nő is döbbenten állt meg az utcán. Anna lopva a tükörbe pillantott, majd a másik nő arcára, és ugyanazt látta: a gyász sötétlő, ijesztő örvényét. De valahol, mélyen a felszín alatt, mindkettőjük tekintetében, alig észrevehetően, mégis, mégis volt valami más is. A halhatatlanul optimista, lerázhatatlan, kitoloncolhatatlan remény.
Címlapkép: Unsplash