Ahol nincs kísértés
Szűk, egysávos aszfaltút vezet a Tolna és Baranya határán fekvő Zsibrikre. A fák leveleit aranyra színezi a napfény. A tó vize mintha óriási tükör lenne a tájban. Zsibrikre érve Szabó Judit lelkipásztor int egy másik járműből: kövessük. Ahol leparkolunk, kis gyaloghíd ível át a patakon. A dombos utca, a nagy zöldfelület békességet és megnyugvást sugároz.

A lelkipásztor egyben az intézetvezető, sokáig csak ő és munkatársai voltak itt, hozzájuk tartozik a falu legtöbb háza: hét épület. A modernizáció errefelé még nem tört utat magának, térerő nincs, csak egy jól felszerelt orvosi rendelő. „Kissé középkoriak az állapotok. Már van biztonsági telefonunk, ami azért kell, mert esőben, szélben nincs áram” – magyarázza Szabó Judit. A szeméttárolót minden szerdán a falutól négy kilométerre tolják ki, mert addig megy a kukásautó. Ez is a gondozottak feladata. A fiúk ilyenkor kiviszik Lilit, a kutyát is sétálni. A faluban nincs bolt, gyógyszertár, így kísértés sincs.

A hidasi gyülekezet vett itt először házakat a rehabilitációs intézetnek 1990-ben. „Erdős Eszter és Victor István voltak a lelkészek, felépülő drogosok laktak náluk a parókián, a gyülekezet és a falu látta, hogy ez működik. Ekkor találta ki a presbitérium, hogy hozzanak létre egy intézetet.” Teológusként Szabó Judit még önkéntesként jött segíteni, a teológia elvégzésekor Erdős Eszter dolgozni hívta. „Az elején nem tudtunk használni minden épületet. Pályáztunk, felújítottunk. Ezek vályogházak, folyamatos törődést igényelnek.”

A legtöbb házban lakószobák kaptak helyet. „Mindent a fiúk látnak el, megbeszéljük, mikor milyen munkára van szükség. A mentori személyzet és a technikai stáb koordinálja, segíti, összefogja a munkát. Ezt a működési módot úgy hívják, hogy terápiás közösség. Demokratikus modellról van szó: nagy hangsúlyt fektet a felelősségvállalásra, amelyen közösen osztozunk. Mindenkinek megvan a maga területe, és a számonkérés, az ellenőrzés és az értékelés is fontos.” Jelenleg huszonnyolcan laknak itt.

Középpontban az erősségek
Otthonos terembe vezet a lelkipásztor, leülünk kicsit beszélgetni itt, ahol máskor csoportterápiát, áhítatot szoktak tartani. „Ez a liturgiai szobánk” – mondja. Tizenhárom hónap a terápiás idő, ami indokolt esetben hosszabbítható. „Nem időre szerződünk, hanem van egy fejlődési fázis, amelyet végig kell járni. Amikor munkahelye van a felépülőnek, van egy biztonságos közeg, ahova mehet, megvan az utógondozó programja és túlvan hosszabb kimenőkön, akkor van vége a terápiának.”

A rehabilitáció összetett rendszerére azért van szükség, mert maga a függőség is összetett. „Nagy hangsúlyt helyezünk az érzelmi támogatásra, a foglalkoztatásba való visszavezetésre, a hitbeli támogatásra” – számol be az intézmény lelkipásztora. A falon láthatók a fázisok, amelyeket végig kell járniuk az ide érkezőknek. Alattuk kis címerek lógnak, melyek az ellátottakat jelölik. „Ahogy a legtöbb egyházi intézmény, mi is az úgynevezett Portage-modellel dolgozunk. Ez a program az erősségekre épít: azon van a hangsúly, hogy miben jó valaki. Az első hat nap alatt, amíg az újak elkészítik a saját címerüket, azon kell dolgozniuk, hogy mi jót tudnak magukról mondani – mert sokszor ez megy a legnehezebben.”

A terápia első fázisát jelző sor alatt sok kis címer lóg a falon, ám a kilépő fázis felé egyre kevesebb. „Ez normális, próbaidős fázisban vannak a legtöbben: aztán lekopnak az emberek. Van, aki megérkezik, körülnéz és elmegy. Van, aki kijózanodik, és akkor megy el. Amikor elmúlik a szenvedés nyomása, sokan úgy döntenek, hogy inkább élik a saját életüket. Itt sok a szabály. Olyan is van, aki arra ébred rá pár hét alatt, hogy ő még nem kész a józanságra, még drogozni akar.”

A terápiát nagy átlagban tízből hárman fejezik be, közülük egy marad tartósan józan. „Aki abbahagyja a kezelést, általában egy másik helyen terápiában marad, vagyis tartja a józanságot, és van rá esély, hogy felépül.” Az utógondozás nagyjából két évig tart. Ez idő alatt rendszeresen telefonálnak a felépültnek, az élethelyzetéről érdeklődnek. „Minden józanságban eltöltött nap számít, mert olyan érzésekkel, ötletekkel, benyomásokkal találkoznak, amelyek elindíthatják őket a jó úton.”

Zsibriken reggel és este áhítatot tartanak – az Ige választása és olvasása az ellátottak feladata. Napközben dolgoznak, az épületeket fával fűtik, most épp tüzelőt darabolnak. A tehenet, birkát, disznót, a veteményeskertet, a gyümölcsöst és a diófákat is a terápiában részt vevők gondozzák. Az esti áhítat a nap lecsendesítése. „Fontos célja ennek, hogy senki ne vigyen magával az éjszakába olyan gondolatot, terhet, bánatot, amit nem rakott le a közösség előtt. Az, hogy huszonnyolc ember együtt van itt egy célért, és látják egymást folyamatosan, nagy erő. Tartják egymásban a lelket, tükröt tartanak egymásnak. Ez nagyon intenzívvé teszi a terápiát. A mi feladatunk, hogy figyeljünk, és úgy irányítsunk, hogy hitbeli értékek mentén történjen mindez” – magyarázza az intézményvezető.

Isten mint kapaszkodó
„A fiúk elsősorban nem hitre jutni jönnek ide, hanem azért, hogy talpra álljanak. Mi, itt dolgozók megéljük és átadjuk a hitünket, ők pedig eldönthetik, hogy követik-e vagy sem. Felmutatni tudjuk csak az Isten országának reménységét. A mustármagnyi hit is óriási fává tud nőni, még akkor is, ha nem nálunk terebélyesedik ki. A mi teológiánk a kegyelemre épül, ezért sokat beszélünk a kegyelemről és a bűnbocsánatról. Azt szoktuk mondani a fiúknak, hogy azért van bibliaóra a terápián, mert a hit olyan kapaszkodó, ami akkor is ott lesz nekik, amikor senki más. A hitük védőháló, amit semmi más nem tud megadni. És nincs rá garancia, hogy a világ mindig barátságos lesz velük. De egy hitre jutott ember nem lesz egyedül.”

Szabó Judit azt mondja, amikor valaki hitre jut, és elkezdi keresni Istent, az mindig gyümölcsözővé teszi az egész közösséget. Többen itt találnak vissza a Teremtőhöz, akitől a szerhasználat távolította el őket. A Portage program a pozitív emberszemléletre épül: ahol erős az egyéni akarat és kedvező a környezet, ott az emberek képesek küzdeni. „Erre az erőre építünk. Igyekszünk kevesebb kényszerítő és minél több ösztönző eszközt alkalmazni. A krisztusi teológia szerint megyünk. Az életük minden területét felkaroljuk. Az orvosi kezelések, a gyógyszerek beállítása, a családi kapcsolatok segítése is hangsúlyos. Hozzátartozói csoportok is vannak minden hónapban, tartjuk velük a kapcsolatot.”

Életmentő hit
Továbbsétálunk az intézetben, azaz a faluban. Szabó Judit bemutat bennünket Strenner Attilának, aki kilenc hónapja van Zsibriken, a terápia második fázisának végén tart. Aztán találkozunk az úgynevezett mosásreszortossal, aki a mosógép mellett olvas, várja, hogy lejárjon a program. A már száradó ruhák kint lengedeznek az őszi szélben. A munkákat rotációs rendszerben végzik. Egy feladatot pár hétig vagy hónapig végeznek a fiúk, a munka jellegétől függően, utána más kerül sorra.

Megnézünk néhány lakóépületet: egy házban általában három szoba van. Kevés személyes tárgyat látunk: egy kis polcon elfér minden. A lakóházak nyolctól négyig zárva vannak. Kéthavonta költöznek, rendszeresen cserélődnek a szobatársak. Ez többek között az elfogadást segíti. Strenner Attila másodjára vesz részt a rehabilitáción, 2018-ban már eltöltött itt egy évet. „Ultimátumot kaptam a feleségemtől. Nem feltétlen tartottam akkor magamat alkoholfüggőnek. Az első rehabilitáció után többször visszaestem, de ki tudtam jönni belőle magamtól. Az utolsónál viszont azt éreztem: vagy segítséget kérek, vagy meghalok. Egy pünkösdi karizmatikus gyülekezetbe jártam huszonhárom évig, az ottani pásztorom ajánlotta Zsibriket, aki szintén itt épült fel.”

Közben az is kiderül, Attila építész és pénzügyi tanácsadó. Megérkezünk egy épületbe, amit az itt lakók csak „gyúrós háznak” hívnak: van konditerem és a pingpongasztal. „Terápiás fázistól függően hetente háromszor-négyszer egy héten bárki feljöhet ide, ha előre jelzi” – magyarázza Attila. Ezután megmutatja a könyvtárat és a kézműves házat is. „Sajnos most nincs ilyen mentor, de itt szoktak zajlani a művészetterápiás foglalkozások.”

Attila szemében sok kimondatlan gondolat látszik. Sóhajt, majd bevallja: meg akart halni. „A hitem miatt mégsem tudtam ezt elkövetni. Az alkoholizmusommal elzártam magamtól a hitem adta emberi kapcsolatokat, de az Istennel való kapcsolat mindig jelen lesz az életemben. És hiányzik a hozzá kapcsolódó közösségi lét is.”

Egy új élet kapujában
Teimel Erik a héten konyhareszortos, terít, amikor találkozunk. Ő lesz a következő „idegenvezetőnk”, vele átmegyünk a kis hídon az állatok felé. Hamar kiderül, a rangidősök között van, és ez itt nem életkort jelent, hanem arra utal, ki melyik fázisban tart a terápiában. Erik több mint egy éve van Zsibriken.

„Tizenhat évesen ittam először. Tizenkilenc éves koromra kezelhetetlen lettem, a szüleim elküldtek otthonról. Onnantól az egész életem ámokfutás lett.” Hajléktalan volt, munkásszállásokon élt, munkahelyeket váltott. Majd elege lett: kiköltözött egy sátorral az erdőbe. Egy idős emberrel ismerkedett meg, aki megtanította túlélni ott. „Voltam négy hónapot a ráckeresztúri rehabon, de akkor még nem volt elég erős bennem az elhatározás.” Amikor kijött, első útja az erdőbe vitte. A sátorban találta holtan idős ismerősét. „Ez sokkolt. Akkor kértem segítséget. Azt mondtam, hogy én nem szeretnék így meghalni egy erdőben.” A Zsibriken töltött első hónapok jó hatással voltak rá. „Éreztem, hogy változok, jobban vagyok, itt rengeteg segítséget kapok, hogy normális életet tudjak kialakítani.”

Isten tenyerén
Az állatok karámja melletti épületben épp Szabados László a sajtkészítés felelőse. Egy kis szénát dob a birkáknak, jóízűen ropogtatnak az állatok. Lászlóval sétálunk tovább. Harmadjára van Zsibriken rehabilitáción. Kedves, nyílt tekintetű fiatalember. Azt mondja, gyerekkorától része az életének a hit, nagyapja egy szabadkeresztyén gyülekezet vezetője volt. „Apám viszont nagyon szigorú volt velünk, azt mondja, akkor így tudott nevelni, és ő ezt szívből tette. Nagyon agresszív volt. Heten vagyunk testvérek, én vagyok a legidősebb, így én kaptam a legtöbbet. Mindig szerettem volna megfelelni neki, de sosem tudtam.” László tizenhárom évesen fogyasztott először kábítószert.

„Hatévesen hoztam egy döntést, hogy én Istennel élem az életem. Aztán egy sulibulin találkoztam a speeddel. Felszabadítást adott az apám iránt érzett félelem és stressz alól, azt éreztem, nekem ez kell. Pedig hiszek Istenben.” Az őszi napfényben állva kellemes meleg jár át bennünket, a hallottaktól azonban mégis borzongok. Drog, terjesztés, betörések, prostitúció, lövöldözés, börtön. Filmvászonra is sok, amit átélt László. Kétszer volt a ráckeresztúri református rehabon és kétszer Zsibriken, de nem tudott tiszta maradni. Időközben megnősült, gyermekei születtek, de a drog és a bűnözés maradt. „Eljártunk istentiszteletre a feleségemmel. Meghasonlott állapotban voltam: vágyok az Isten után, tudom, hogy Ő a megoldás, ott van a családom, mégsem tudok leállni.”

Tavaly nyáron újra börtönbe került. „Imádkoztam Istenhez, kérdeztem, hol van ilyenkor. Kértem: adjon bizonyságot, hogy nem hagyott el. Ahogy ültem a zárkában, láttam, hogy átütött a festett falon egy Ige a Zsoltárok könyvéből. Elsírtam magam.” László négy hónapja van Zsibriken. „Most nyugodt vagyok és hálás. Úgy érzem, ez az utolsó esélyem az élettől. Annyiszor kaptam már új esélyt emberektől és Istentől, hogy ezt nem lehet sokáig játszani.” Amikor arról kérdezem, érzi-e a gondviselést, csak annyit mond: „Persze. Isten tenyerén vagyok.”

Szenvedélyből hivatás
Délutánra jár az idő, mire mindent körbejárunk. Ekkor ülünk le beszélgetni egy filagória alatt Sámson Norberttel, aki négy éve mentor Zsibriken. Először 2013-ban került ide, akkor még – ahogy fogalmaz – kliensként. Először tíz hónapot töltött itt, de visszaesett. Két alkalommal hajszálon múlt az élete. „Ekkor jelentkeztem másodjára a rehabilitációra, és végigcsináltam.” Megtért, munkát talált, családot alapított. Isten visszavezette Zsibrikre, ahol jelenleg hármas szintű mentorként segíti a felépülőket. „Ez azt jelenti, hogy az első fázistól az utolsóig mindenkivel foglalkozhatok” – magyarázza. Végigjárta az utat, hiteles példa a felépülők előtt. „Nem rejtek semmit véka alá. Nincs tabu, merülési mélység azért van” – nevetünk nagyot. „Van határ, amit az ő józanságuk szempontjából fontos megtartani” – magyarázza.

Amikor arról kérdezem, hogy még ma is dolgozik-e a saját józanságán, azonnal jön a válasz: „Igen. Ez soha véget nem érő munka. Ijesztő is az elején, hogy az életünk végéig foglalkozni kell vele. De egyre könnyebb lesz. Itt szeretettel, figyelemmel fordulunk a fiúkhoz, mert ez az, amivel az emberek életében változást érhetünk el.” Munkájuk azonban nem mindig „sikersztori”. „Tudni kell minden apró sikernek és fejlődésnek örülni. Hálás vagyok, ha látom, hogy kamatozik, amit adunk, de van olyan is, hogy nem.”

Érződik, hogy Norbert szolgálatnak tekinti a munkáját. „Így lettem teljes, ez a hivatásom. Bíztuk már nagyszülőkre a feleségemmel a gyerekeket, mert hívott egy józanodó síró felesége, hogy segítsünk. Ez a szolgálat nem áll meg Zsibrik falain belül.” Mint mondja, kell a türelem, meg kell várni, hogy Isten kezdjen el dolgozni egy-egy életen. „Istennel együtt lehet csak legyőzni a függőséget” – vallja. „Szakkönyvek is írják, hogy tartósan józanok azok tudnak maradni, akik hitre jutnak.”

Zsibriken mi is a hit erejéről kaptunk tanítást, és egy szemüveget, amellyel ezentúl kicsit másképp tekinthetünk a saját életünkre is.

Komorné Csernáth Erzsébet
Képek: Ruprech Judit
A teljes galéria az alábbi képek egyikére kattintva nyílik meg.

Kapcsolódó cikkünk:
Tiszta, élő hit. Ez jut eszembe először Szabó Judit lelkipásztorról, a Zsibriki Drogterápiás Intézet vezetőjéről. Szolgálatában és magánéletében is visszatükröződik az a hiteles keresztyéni lét, amely szinte vonzza magával a missziós lehetőségeket. A drogszakma megalakulásáról, a kisgyermekes lelkésznők mindennapjairól és az élő hit erejéről beszélgettünk pécsi otthonában Szabó Judittal.
Csodák a hitben