Ajándék a „Talpra Magyar Versért”
Az idén kétszáz éve született Petőfi Sándor méltán kerül figyelmünk középpontjába egész évben, nemzeti ünnepünkön azonban hadd idézzük fel hitvese, Szendrey Júlia alakját is! A márciusi forradalomhoz vezető események sodrásában már maga Petőfi is tudatában volt annak, hogy milyen jelentősége volt a tetteinek, például a Nemzeti dal megírásának. Ezért ennek körülményeit is pontosan lejegyezte, többek között innen tudjuk, mivel foglalatoskodott közben felesége. „Míg én az egyik asztalnál a nemzeti dalt írtam, feleségem a másik asztalnál nemzeti fejkötőt varrt magának” – írta Petőfi.

Szendrey Júlia is tudatában volt annak, hogy a Nemzeti dal megírása férje pályájának meghatározó pillanatát jelenti. Ezt mutatja az az ajándék, amelyet még 1848-ban a „Talpra Magyar Versért” készített: egy bőrtárca, amely 2011 óta a Petőfi Irodalmi Múzeum állandó Petőfi-kiállításán megtekinthető. A tárca három részből áll, a két szélső részét gyöngyhímzés díszíti: az egyik oldalon nemzeti színű lobogó látható zöld levelekkel és a „Talpra Magyar Versért” felirattal, a másikon pedig egy virágokat tartó puttó a készítés dátumával és a megajándékozott nevével: „Pest, 1848. Petőfi Sándornak.”

Petőfi részletesen lejegyezte azt is, hogyan töltötte el március 15. előestéjét: „Az éj nagy részét ébren töltöttem feleségemmel együtt, bátor, lelkesítő, imádott kis feleségemmel, ki mindig buzditólag áll gondolataim, terveim előtt, mint a hadsereg előtt a magasra emelt zászló. Azon tanácskoztunk, mit kell tenni? mert az határozottan állt előttünk, hogy tenni kell és mingyárt holnap... hátha holnapután már késő lesz!” 

Testvéri Szózat Magyarország hölgyeihez
Szendrey Júlia nem csupán a forradalom idején támogatta férjét, de maga is szót emelt a hazáért és szabadságért. Több mint egy évvel később, 1849 áprilisában Testvéri Szózat Magyarország hölgyeihez címmel politikai kiáltványt publikált az ekkor Debrecenben megjelenő kormánylapban, a Közlönyben. A megszólítás (Hazám hölgyei!) összhangban volt a korabeli sajtó szóhasználatával, ugyanezt a „címzést” alkalmazta például Teleki Blanka és Jókai Mór is a kifejezetten nőkhöz szóló szövegeiben. A bevezetés a „közelgő elhatározó percben” (vagyis a kezdődő tavaszi hadjáratban) való bátor helytállásra biztatott, miközben két lehetséges, egymással szögesen ellentétes jövőképet vázolt fel az olvasók elé. Ezzel felhívta a figyelmet arra, hogy mekkora tétje van az egyéni cselekedeteknek, döntéseknek is, hiszen ezeken múlik, hogy Magyarország polgárai „egy szabad haza boldog gyermekei” vagy egy „meggyilkolt hon szerencsétlen árvái” lesznek.

A kiáltvány egyrészt a honleányszerep aktualitását, eszmei értékét emelte ki („Ha valaha, úgy bizonnyal most van azon kor, midőn női lelkek s női kezek használhatnak hazánknak. S nem dicső eszme-e ez? használhatni édes hazánknak, a szép, a dicső Magyarországnak!”), másrészt gyakorlatias példákkal mutatta be, hogyan tudnának a női állampolgárok hozzájárulni a szabadságharc sikeréhez (többek között a harcokban résztvevő vagy már elesett szegénysorsúak családjainak segítésével, adakozással, a sebesültek ápolásával). A gyászolókat, a feleségeket, az anyákat és a lányokat külön-külön is megszólította. A cselekvésre hívó, lelkesítő közlemény retorikai funkcióját éppen azért töltötte be kiválóan, mert azt érzékeltette, hogy a haza szabadságáért való küzdés nemcsak egy elvont eszme, hanem mindenki számára a legszemélyesebb, legelemibb egyéni ügy is: „Hiszen hazánkban csak enmagunkat szeretjük, hazánk sorsa a mienk s mieinké!” Arra szólította fel a magyar nőket, hogy ne tartsák vissza a harctól a férfi hozzátartozóikat, sőt szerelmük feltételéül szabják a szabadságharcban való aktív részvételüket. Néhány hét múlva Teleki Blanka szintén ezt a magatartást állította példaként, visszautalva Szendrey Júlia kiáltványára: „Minden nő, kinek testvére, kedvese, férje van, tegyen ugy mint Petőfiné, nyujtsa oda elszántsággal kedveltjének a’ kardot ’s ébressze benne azon erős hitet, hogy nem gyámoltalan hölgyet hagy honn, hanem erőslelkü nőt, kit a’ vész órája készen talál.”

A honleányszerep: hogyan „illik” a hazát szeretni?
Szendrey Júlia később, az 1850-es, 1860-as években költészetének egyik hangsúlyos témájává tette a hazaszeretet mibenlétéről való elmélkedést. Vajda János A virrasztók című versére reagálva azt is kifejtette egy válaszversben, hogy nemcsak egyféleképp lehet a hazát szeretni és gyászolni. Nemzeti témájú verseinek többségét azonban nem jelentette meg nyomtatásban. A publikálás elmaradását pedig nemcsak a korszak politikai légköre indokolhatta, hanem az az elvárásrendszer is, amely a női szerzőknek a honszeretet artikulálásában is más normákat szabott, mint a férfi íróknak. Noha a honleányi szerep jelentőségét a kortársak is felismerték és annak elsajátítását a nőnevelés során is fontosnak tartották, a hazáért aktívan harcoló, vitázó, váteszként fellépő nő alakja korántsem volt vonzó számukra. A hazaszeretetet a korabeli normák szerint másként illett megélnie és kifejeznie egy nőnek, mint egy férfinak. Miközben az olvasó nő alakját példaképként reprezentálta a sajtó, addig az író, alkotó nő alakja már közel sem volt annyira kívánatos a kortársak szemében.

Ám mindig voltak olyanok, akik megszegték az erre vonatkozó normákat, és hittek abban, hogy nem csak egyféle módon lehet a hazát szeretni.

Gyimesi Emesének a Qubit.hu-n megjelent cikkei alapján szerkesztette: Jakus Ágnes

A szerző Szendrey Júlia életének és költészetének kutatója, Petőfinének az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején betöltött szerepét részletesen is kifejtette a Qubit.hu-n megjelent cikksorozatában itt és itt.

Képek: Petőfi Irodalmi Múzeum; Közlöny (1849. április 8., 270.)