„A fennálló rend istenítése annyi,

mint mindenek elvilágiasítása.”

(Kierkegaard: A keresztény hit iskolája)

1. Az előcsarnok és az oltár között

„Az Élő Ige nem szó, és nem hitető beszéd, hanem szülés. Ha nincs szülés, akkor semmi nincs, kő kerül kőre, fölépülnek az önaffirmáció szentélyei, hogy elfedjék a tátongó ürességet. De nem marad kő kövön – nincs ennél boldogabb prófécia” – ezzel zártam az Élő Ige meghirdetésén mondott tanúságtételemet, 2024 január 27-én.

Innen folytatom.

Ami azóta történt a református egyházban, valamint tágabb értelemben a közélet egészét egyházi hírekkel megszólító nyilvánosságban, az Élő Ige szuverén színrelépése következményének tekintem. Nem csak én, mert ez önmagában semmilyen jelentőséggel nem bírna, hanem Krisztus testének azon tagjai is, akikkel a lelkem összeér. Az események szétfutó szemeit nem áll szándékomban felfűzni egyetlen láncolattá. Meg is haladná szerény képességeimet és még szerényebb teológiai ismereteimet, hogy összefüggő értelmezését adjam a magát cselekvésre elszánó Mindenható kegyelemteljes csapásainak.

Nehezen tudom elhárítani azonban azt a felismerést, amit már voltaképpen meg is előlegeztem, hogy ti. amennyiben valóban szabadon engedjük az Élő Igét – akár színből vagy akár szívből; hívő elszánásból vagy gyanútlanul –, annak mindenekelőtt az Isten házát érintő, súlyos következményei lesznek. Számos gyönyörűbbnél gyönyörűbb bibliai locust idézhetnék ide ennek igazolására, de most csak egyet hozok szóba. Ezt is azért, mert Jóel prófétát apám révült, megrendült hangján hallom, és gyermekkorom óta sokáig hibátlanul tudtam idézni, olyan sokszor elhangzott a fülem hallatára: „Sírjanak a papok, az Úr szolgái az előcsarnok és az oltár között, és mondják: ‘Könyörülj, Uram, népeden, ne hagyd, hogy gyalázat érje örökségedet, s ne csúfolhassák őket a népek! Ne mondhassák a népek körében: Hol van az Istenük?’” 

Megérkeztünk máris a kérdések kérdéséhez.  

A meglehetősen titokzatos, a tudományos tudás elől leleményesen rejtőzködő Jóel próféta kiáltása semmilyen értelemben nem vonatkozik ránk, jóllehet tetszetős volna az ellenkezőjét állítani. Sem a kispróféta könyvét átható apokaliptikus sejtelem, sem pedig a papok nyilvános sírása az előcsarnok és az oltár köztes terében nem történt meg, amikor ennek jött el az ideje, és nem is történik. Köztes tér, jegyezzük meg, az Írás lényegesnek tartja kihangsúlyozni, hogy a papok és a templomszolgák sírásszertartásába, ebbe az elképesztő erejű performanszba a köznép, sőt a „népek” is mintegy szabadon betekinthettek. A papok nem sírnak, nagy általánosságban eszükben sincs ezt tenni. Ők maguk is csaknem egy emberként beálltak a különféle magyarázatokat gyártók sorába. Elhatárolódtak és tiltakoztak, védekeztek és támadtak, majd az előállt szituációt a belső, hatalmi konfliktus száraz és meddő medrébe terelték. Nem sírnak, hanem bizony „tartalmakat” állítanak elő, ahogyan ma, a digitális korban mondanánk. De túl vagyunk már az isteni örökségre lesújtó gyalázaton is, amiről Jóel próféta még féltő szavakat ejt, és ezen sem most, hanem már sok-sok évtizede tulajdonképpen, amikor a református egyház a rekatolizálódás és a mértéken felüli, tanításaiból nem következő klerikalizálódás útját választotta. A tévedhetetlenség kísértésében él, és az igaz ügyért harcoló, ostromlott várként fogja fel magát. Aminek következtében már ösztöneink szintjén is uralmi, pontosabban a függés relációjába helyezzük az Egyház és az egyházat úgymond védelmező világi hatalom viszonyát. Az egyház intézményrendszerére a világi uralom, a saját jól felfogott érdekében, az uralmi berendezkedés mintáival hímzett súlyos leplet borítja. Elfedi Krisztus testének, mármint az Egyháznak mint testvéri közösségnek lényegileg elkülönböző karakterét. A felkínált világi védelemért és garantált anyagi biztonságért cserében az Egyház készséggel feladja valódi szellemi, azaz az evangéliumnak elkötelezett, más szóval esszenciálisan kritikai jelenlétét a társadalomban.  

Ösztön, ezt mondtam. Nagy szó, ne kerüljük meg.

„[E]gészen természetes immár, hogy ösztöneink ösztöneink ellen működnek, hogy úgyszólván ellenösztöneink működnek ösztöneink helyett” – hangzik Kertész Imre Kaddis a meg nem született gyermekért című imaregényének első mondata. Nagy mondat, az egyik legjelentősebb a 20. századi magyar irodalomban. Arról a megrázó megfigyelésről tudósít, hogy a késő modernitásban életösztönünk észrevétlenül halálösztönné alakult át. Találunk a kertészi mondatban egy kreált szót is – „ellenösztön” –, ez a nyelvi invenció valami olyasmire hívja fel a figyelmet, hogy a legjobb szándékú, vagy akár a legkegyesebb nemzet- és bizony, egyházféltő meggyőződéseink is lehetnek destruktívak, azaz életellenesek. A Kertész Imre-i nyelvhasználat szellemében például azt is mondhatnánk, hogy a kételymentes eltökéltséggel vívott, ún. „életvédő” vagy a különböző marginalitásokat és kisebbségeket megbélyegző düh is önfelszámoló ellenösztönből fakad. Sőt, saját valódi állapotunk elleplezését is szolgálhatja, ideig-óráig. De most nem erről szeretnék beszélni, holott ennek is volna éppen napi aktualitása, nem csak a református egyházban.  

Visszatekintve az elmúlt, alig több mint fél évre, kézen fekvő volna az egyházi kommunikáció elemzésére rávetni magunkat, lendületes kinyilatkoztatásokkal felhívni a figyelmet azokra a jelentéseket kioltó nyelvi fordulatokra, amellyel az Egyház a nyilvános tér zajában maga is zajforrásként jelenik meg. Lehetetlennek látszik előttem kizökkenteni egyházam elöljáróit, eltökélt kommunikátorait és mindennapi híveit a korszellem ama dogmájából, miszerint „minden kommunikáció”, vagy ahogyan egy telefonos cég hirdette magát mifelénk: „Kommunikálj. Mi sem egyszerűbb!” Kommunikálni, azaz érthetővé válni iszonyatosan nehéz, de ezt is hagyjuk most. Inkább emlékeztessük magunkat arra, hogy az egyház elsőrendűen nem a kommunikációra, hanem a communióra kapott mandátumot, és ez az elhívás önmagában áthatja örömmel és semmihez sem hasonlítható boldogsággal meghívásunkat az evilági felismerhető létezésre.  Az Élő Ige közöttünk lakozik, a köztesben találjuk meg mindig, örök mozgásban. Nem szó és nem beszéd tehát, hanem valóságos lakozás. A Krisztus testébe folyamatosan történő testvéri communio híján nincs mit kommunikálni. A semmi felfokozott kommunikációja viszont óriási szellemi energiát emészt fel, már csak pusztán azért is, mert – evilági uralmi mintára ismét – elszántuk magunkat a kommunikációs tér kontrolljára. Az Élő Ige felszabadít a korszellem nyomása alól, mert a Szent Lélekre, azaz az isteni inspirációra bízza az üzenet formáját és tartalmát. A Lélek invenciói nélkül a Szentírás magasztos nyelvi emlékek díszes temetőjévé válik, ahonnan nincs feltámadás.

A református egyház rendes tagja vagyok – a szó egyházjogi, és nem etikai értelmében –, olyan egyházé, amely az egyetemes papság hitelvét hirdeti. A papok sírása jóeli imperatívusza, eme nyilvános performansz feladata tehát rám is vonatkozik, a legcsekélyebb mértékben sem szeretném kivonni magam hatálya alól. De semmiképpen sem szeretném a felelősségek elhallgatása szürke zónájába utalni a közegyházi beszélgetést, ha még egyáltalán létezik.  

Ebben a szellemben két kérdést vetnék fel, amivel az Élő Ige éve számomra váratlan élességgel szembesített engem. 

2. „Udvaroncok lesznek”, avagy Az Ezékiás-effektus

Ezékiás király hosszú és áldásokkal teli uralkodásában két levél játszik kiemelt szerepet, a bibliai elbeszélés szerint. Az egyik puszta létében fenyegeti Júdát, a másik baráti hangvételű. Az elsőnek Szanhérib király a szerzője, ezt a rohamosan terjeszkedő asszír birodalom követei nyújtják át a királynak. Ezékiás elolvassa a gyalázkodó levelet, majd fölmegy az ÚR házába és kiteríti azt az ÚR előtt. Kivételesen nagy imádkozó képében jelenik meg előttünk Ezékiás, több imáját is megőrizte a Szentírás; nagyívű élethimnusza, amivel mintegy rábírja az Örökkévalót, hogy gyógyítsa meg őt halálos betegségéből, a Szentírás remekművei közé tartozik, aligha kétséges. Az elé kiterített levelet Isten minden kétséget kizáróan elolvassa, azonnal el is küldi a királyhoz Ézsaiás prófétát, hogy jelentse be a hamarosan bekövetkező, a kilátástalan vereséget győzelemre fordító hadi csodát. És valóban, megtörténik a lehetetlen, az asszír hadsereget a halál angyala kergeti szét Jeruzsálem falai alól. A Mindenható minden kétséget kizáróan csodát tesz, megszabadítja Júdát a képtelen méretű asszír nyomás alól. Csoda az, ha az Úr tevőleges alakítója a történelemnek, és nem csak szemlélője. Csoda az, ha a cselekvő Isten önnön létezése kétségtelen bizonyítékát adja.

A második levéllel Meródak-Baladán, Babilónia királyának a fia keresi meg Ezékiást, a levéllel együtt ajándékokkal is kedveskedik neki. Ezékiás átveszi a levelet, majd megmutatja a követeknek „egész kincstárát, az ezüstöt és az aranyat, a balzsamokat és a finom olajakat, a fegyvertárát és mindazt, ami kincstárában található volt. Semmi sem volt palotájában és egész birodalmában, amit meg ne mutatott volna nekik [a követeknek] Ezékiás.” Ezékiás király jól felfogott érdekből egyértelművé teszi, hogy vele érdemes szövetséget kötni, országa ugyan nem nagy, de hadi és gazdasági ereje számottevő. Alighogy a követek kihúzzák a lábukat a palotából, jön Ézsaiás és Isten ítéletét közli a királlyal: „Utódaid közül is, akik tőled származnak, akiket te nemzel, elvisznek néhányat, és udvaroncok lesznek Babilónia királyának a palotájában.”

Ezékiás a második levelet nem viszi fel az ÚR házába, és nem teríti ki az ÚR előtt. A pillanatnyi prosperitás elhomályosítja a tekintetét, megérzi a saját erejét, kételyek és fenntartások nélkül belép a hatalmi logika bűvkörébe, és megszűnik a veszélyérzete. Észrevétlenül omlik össze spirituális immunrendszere. Ösztönei helyett az ellenösztönök kapcsolnak be és lépnek működésbe. Holott az ajándékokat ajánló és stratégiai partnerséget felkínáló leveleket ugyanazzal, ha nem fokozottabb tanácstalansággal és kétségbeeséssel, sőt a kreatív nem tudás módszertana fenntartásával kellett volna kiteríteni az Úr színe előtt.

Vajon az utóbbi években minden egyes levelet, leginkább pedig a kedvező hangvételűeket kiterített-e az Egyház az Örökkévaló színe elé? Vajon elhangzottak-e a nyilvános felszólítások a közös tusakodásokra, amikor például képtelenül nagy összegű ajándékok gazdagították az Egyház kincsestárát? Vajon lappanganak-e még kiterítetlen levelek, amelyek a Krisztus testét rágják szét belülről még mindig?           

Isten népe nem tesz, mert nem tehet különbséget a világi hatalom fenyegetései és udvarlásai között. Mindkettőt ugyanazzal az elszánással viszi Isten elé, mert alapjában véve az Örökkévaló létezését érintik. Egyik levél sem jó vagy rossz inherens módon, viszont mindkettőt át- meg átszövi a hatalmi megkísértésben rejlő esszenciális gonosz. A jó is romlásba visz, ha az Örökkévaló hiányzik belőle, és ha nem bírja gondviselő éberségét. A leggonoszabb elgondolásnak is korlátozott a hatalma, ha az Örökkévaló közelségében, sőt benne magában élünk, egymásra figyelő és egymást számontartó testvéri közösségként. És a legkenetteljesebb és legtámogatóbb világi hatalom is Isten népe életére tör, amikor a kritikátlan viszonttámogatást várja el tőle, más szóval vazallusi viszonyba helyezi önmagával.      

Iszonyatos ítéletet hirdet Ézsaiás próféta. A valódi súlyát akkor élhetjük át, ha az udvaronc szót – magunk előtt a legcsekélyebb mértékben sem szépelegve – eunuchnak fordítjuk. Udvaroncnak lenni sem túl hízelgő fejlemény, Babilónia viszont ennél mindig tovább megy, ha megteheti, mert a lényegéből ez következik. Eunuchokat nevel a gyermekeinkből. Azaz az udvar fényében tündöklő, meddő lényeket. Ők a magas hivatalok háremhölgyeit, azaz a mi leányainkat tartják a lehető legjobb formában, az udvar békességes működését, más szóval a „közjót” hathatósan szolgálva így – az iróniáért elnézést kérek.  

Mit jelent ebben a szituációban a terméketlenség? A missziói beszéd lehetetlenné válását. Nem a hiányát, hanem a hiábavalóságát. „[A]ki a test és lélek, – e jelenlegi és mulandó élet és amaz eljövendő és örökkévaló élet között különbséget tud tenni: könnyen beláthatja, hogy Krisztus lelki országa és a polgári társadalom a legnagyobb mértékben különböző dolgok” – írja Kálvin a csodálatos Institutióban.

 

3. „Meditatio de futurae vitae”

Az Ezékiás-effektus leírásában a spirituális immunrendszer összeomlását hoztam szóba – folytassuk innen. És folytassuk mindjárt azzal a mindegyre visszatérő kérdéssel, ami az Egyház, jelesül a Magyar Református Egyház intézményi berendezkedését érinti.

Az Élő Ige évében a következő fölvetés szegődött makacsul a nyomomba: vajon miért despiritualizálódnak az egyházi vezetők? Miért mutatja magát elkerülhetetlennek ez a folyamat? Kérdésem semmi esetre sem az elöljárók személyes lelki életére irányul, hanem a világ előtti megjelenésük mikéntjére, azaz reprezentatív jelenlétükre? Miért lép a pásztor, sőt a lelkipásztor helyébe a cég legmagasabb operatív vezetője, azaz a CEO?

Nem szeretném elhallgatni, hogy ti. ha szigorúan a despiritualizálódás alakulását vizsgálom, nem látok magam előtt igazán számottevő és emlékezetes ellenpéldákat. Mintha föl sem vetődne, hogy az egyházi vezető személyében a Lélek emberével volna dolgunk, azaz egy szent emberrel, aki „félelemmel és rettegéssel” munkálkodik a maga és egyházközössége üdvösségén. Az egyházi vezető esetében sokkal inkább az ún. „közéleti szereplővel” megyünk szembe, akinek a szóhasználatát előbb-utóbb a nyilvános tér nyelvi alakzatai veszik uralmuk alá. Sem az etikai kérdésekben oly ritka és sápadt, mindig a politikai megfelelésnek alávetett megszólalások, sem a hallgatások nem bírnak elkülönböző evangéliumi jelentéssel.

Mi mozdíthatná ki a nyilvános beszédet a Lélek létfontosságú nyelvi invenciói irányába?

Vajon a „szent ember” mint elvárás valóban túlzó volna?

Az elmúlt időszak közegyházi megrázkódtatásai azt a látszatot keltették, hogy homokszem került a gépezetbe, és az előállt helyzetet a személycsere fogja egy csapásra megoldani. Lényeges teológiai kérdések a nyilvánosságban nem merültek fel, az egyházi intézményrendszer felépítésének szükséges és elkerülhetetlen reformja nem jött szóba.  

Az az érzés kerített hatalmába, hogy a homokszem és gépezet metaforája nagyon is érvényes, csak éppen fordítva állja meg a helyét. Maga a gépezet, a struktúra egésze a(z egyik) hathatós akadály a Megváltás és a missziói elhívás útjában. A struktúrából magából következik, hogy egyházi vezetőnek lenni elsőrendűen a világi értelemben vett hatalomgyakorlás kényszerét jelenti, semmi esetre sem lelkipásztori, és legkevésbé sem spirituális vagy akár intellektuális feladatkört. (Ez a tendencia egyébiránt tapasztalatom szerint a gyülekezeti lelkészek között is veszi az áldozatait. Attól tartok, mélyreható antispirituális mozgással van dolgunk.) 

Hatalmi technikák határozzák meg a belső, de hát végtére is a szemünk előtt zajló egyházi viszonyokat. Bosszúk, leszámolások, számlák kiegyenlítése, a lojalitás számonkérése. Elégtételt venni, lehetőleg a nyilvánosság bevonásával – hatalomtechnikai eszköz, nem hiszem, hogy volna valaki, aki nem ismerné. Nem kell félned, elég, ha meghúzod magad, sőt másokat is. Meglehetősen egyértelmű üzenet. Amihez persze Krisztus Egyházának nincs köze.  

Vajon nem jött-e el annak az ideje, hogy magát a struktúrát világítsuk át és hozzuk valamivel közelebb a hitvallásainkhoz?

Vajon nem kellene megfordítani a reprezentáció feladat- és jogkörét az egyházban, mégpedig oly módon, hogy a politikai hatalommal való viszonyban, valamint intézményi kérdésekben a hivatalos szobákban és a nyilvánosságban ne a lelkészvezető, hanem a világi vezető képviselje az egyházat? Vajon nem az ő dolga volna az elkerülhetetlen és bizonyára szükséges, a jelek szerint viszont meglehetősen lélekpusztító tárgyalások lefolytatása és az egyház intézményi képviselete? Nem éppen ebből következhetne egy szükséges és elkerülhetetlen nyelvi váltás, ami fenntartaná a létfontosságú különbséget Krisztus lelki országa és a polgári társadalom hétköznapi működése között?

Amikor a „világi püspökre” vagy „világi esperesre” gondolok, semmiképpen sem egy magányos ember áll előttem, akit rituálisan belevetünk az oroszlán szájába, hogy megmentsük a magunk tisztaságát. Hanem egy hívő, civil, valamint a professziót is mélységesen és józanul elismerő elhívásra, amely lényegéből fakadóan hatékonyabb és nagyobb mozgásteret biztosít a mandátumot betöltő személynek. Talán végre még az is kiderülne, hogy a MRE kifinomult hierarchikus struktúrája teljességgel idejétmúlt, sőt sok esetben nehézkesebben és merevebben működik, mint a bonyolultabbnak tetsző, de sokkal gazdagabb rituális tradícióval bíró idősebb testvéregyházé.

Ebben a jogkörváltásban a lelkészi feladategyüttes megmaradna a spiritualitás művelése szférájában. Nem elsősorban, hanem kizárólagosan.

A „szent ember”, akinek rettentő hiányában élünk, Krisztus bátor és szabad performere, aki félelem nélkül jelenik meg a világ előtt, hiszen semmivel sem bír, világi értelemben vehető hatalommal sem, így hát nincs veszítenivalója sem. Nem törekszik valamiféle tökéletességre, és legkevésbé sem a normatív, antiszeptikus életeszményt gyakorolja. Rajta tartja a kezét a dolgok pulzusán és nem fordít hátat a szellemi kihívásoknak. Horribile dictu még intellektuálisan is formában tarthatná magát, mert munkaidejét az apostolok foglalatossága és az imádság töltené ki.

Az evangéliumi „hatalom nélküli hatalom” hercege lehetne.

Magára ölthetné az erőtlenség és a krisztusi hajléktalanság tüneményes vértezetét. Végre valódi kortársunkká és legközelebbi rokonunkká válhatna a hit szédületes kísérletében.

Emlékeznénk sírásaira az előcsarnok és az oltár között. Beburkolnának boldog nevetései nem szűnő visszhangjai. Önnön felszabadult és nyilvános kinevetésétől sem rettegne vissza a végsősoron, lássuk be, önmagában is nevetséges stallum súlya alatt.

Megszakítaná az udvaronc- és eunuch-nemzés egyelőre makacs folyamatosságot mutató láncolatát.

Bizony jövel, Uram Jézus.

 

Visky András
A szerző Kossuth-díjas író, dramaturg, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti aligazgatója, a 2024-es élő Ige évének fővédnöke.