Európa 14 országából érkeztek egyházi vezetők és menekültekkel foglalkozó szakemberek az ön meghívására a református egyház zsinatára június első napjaiban. A cél az volt, hogy előmozdítsák a teológiai párbeszédet Európa református egyházai között, és áttekintsék az egyházak állásfoglalását a migrációval összefüggésben. Ugyanúgy markánsan különböznek az álláspontok az egyházban, mint a politikában?

Inkább arról van szó, hogy az Európa különböző pontjairól érkező delegátusok országaiban eltérőek a politikai gyakorlatok. Az egyes országok más és más módon kezelik a kérdést, ez pedig mindenkit sajátos szempontok megfogalmazására késztet. Mi szerettük volna megtalálni teológiai szinten a közös nevezőt, és ebből elindulva beszélgetni.

Mi ez a közös nevező?

A Szentírás üzenete, a felebaráti szeretet feltétlen parancsa. Ugyanakkor nagy felelősség, hogy ki-ki a saját országában hogyan jutassa ezt érvényre. A delegátusok találkozóján az egyik nagyon fontos megállapítás az volt, hogy mindent konkréttá kell tenni, vagyis nem absztraktrumokról – elvontan menedékkérőkről, migránsokról, menekültekről, bevándorlókról – beszélünk, hanem emberekről. Amint az egyes emberről beszélünk, azonnal személyessé válik minden.

Ebben az évben májusig annyian jöttek Magyarországra, amennyi embert egy élvonalbeli focimeccsen látnánk szívesen, összesen 18 ezren kértek nálunk menedéket. Azért ijedtünk meg, mert sokan jönnek?

Lehet a szám is ijesztő, de ha például az ukrán helyzet fényében nézzük mindezt, nagyjából ugyanannyi ember tart Ukrajnából Európa felé, mint amennyi máshonnan érkezik. Világméretekben, becslések szerint, 60 millió migráns indul útnak, ebből 20 millió már elhagyta saját országát. A kétnapos tanácskozás hozzászólásaiból kiderült, hogy például Németország és Svédország sem volt felkészülve ennyi érkezőre, és nagyon lelassult a korábban jól bevált befogadási gyakorlatuk: meghallgatás, elhelyezés, integrálás. Ismétlem azonban, hogy nem a számokról van szó, mert egy pont után minden átfordul személyességbe. Fontos kérdés: hogyan tudják az egyes országok befogadni, emberi méltóságra segíteni az érkezőket. Mindig fel kell tennünk azt a kérdést is, hogy kik érkeznek. Miért jöttek? Kálvin is arról beszélt, hogy ismernünk kell azt, akinek segítünk. Nem egy számról és tételsorról beszélünk, hanem emberekről. Az olaszok azt szorgalmazzák, hogy ne náluk, hanem Marokkóban, Algériában állítsanak fel hotspotokat (befogadóállomásokat), ne kelljen emberek ezreinek bárkákon hánykolódni a tengeren, hogy majd Európában döntsék el, hogy ki maradhat. De egyelőre ahány ország, annyi megoldás.

Jó, hogy a személyességet említi, mert amikor még csak kevesen jöttek, menekültnek neveztük őket, aztán egyre többen özönlöttek, és menekültből migránssá váltak.  Egy menekültnek bárki szívesen ad egy szelet kenyeret, de a migráns csak egy ügy, púp az emberek hátán…

Ezt éppen fordítva látom, és ezen vitáztunk is a tanácskozáson. A menekült háborús helyzetből vagy súlyos fenyegetettségből érkezik, és ha módja lenne rá, azonnal visszamenne a hazájába. Akik valóban menekültek, azok számára nem Európa a végállomás, mert ha otthonukban béke lesz, akkor hazamennek. A migránsoknak, bevándorlóknak mások az életcéljai.

Rendben van, de az bűn, ha valaki csupán a jobb élet reményében jön Európába?

Dehogyis! Nem kriminalizálunk senkit. Sok kérdés adódik azonban: mennyi időre jönnek? Miért jönnek? Vendégmunkások lesznek, és hazatérnek a családjukhoz, vagy új hazát keresnek? Muszáj valamilyen megkülönböztetést tenni. Az egyházak képesek segíteni a különbségtételben, már csak azzal is, hogy fenntartják segítségnyújtásuk irányát, és elsősorban a menekülők felé fordulnak, amint az előbb Kálvint idéztem: tudni akarják, ki az, akinek segítenek. Ez, persze, leszűkítésnek tűnhet és igazságtalanul hangozhat, de ha arra gondolunk, hogy amikor az üldözöttek mellett emelünk szót, akkor arra is emlékeztetünk, ahonnan jöttek, számukra – az elnyomott keresztyének számára – otthonukban, hazájukban kell igazi megoldást találni.

Református egyházak és nemzetközi szervezek képviselői tanácskoztak a menekülthelyzet kihívásairól, az egyházak felelősségéről és lehetőségeiről. Mire jutottak? Mi a felelősségünk és mi a lehetőségünk?

A keresztyén egyházak társadalmi beágyazottságát és szervezőkészségét tekintve felelőtlenség lenne azt mondani, hogy jöjjön csak mindenki és az egyházak majd mindent megoldanak. Az a felelősségünk, hogy önmagunk számára is tisztázzuk, meddig terjednek az egyházon belüli segítségnyújtás lehetőségei.

Meddig terjednek?

Ha vendégeket hívok és ebédet készítek nekik, akkor meg kell határoznom, hogy meddig terjed az erőm. Ha addig, hogy öt embert tudok az asztalomhoz ültetni, akkor nem hívhatok ötszázat. Ha szeretnék ruhát adni és négy ingem van, nem tudok tizennégyet adni. Továbbá, krízishelyzetekben félelem uralkodik – erről is szó volt a tanácskozáson.  Félelem van a menekültekben, a bevándorlókban, hiszen tudják, hogy sokukat kiutasítják. Az európai ember is fél, mert a miénktől eltérő kultúrájú és mentalitású emberek érkeznek hozzánk. Ezért a félelmet nem szabad (nem is lehet) azzal a szentimentalizmussal gyógyítani, hogy úgymond „nem szabad félni”. Számba kell venni lehetőségeinket és képességeinket: ha megvan bennünk a jó szándék, az igyekezet, a szeretet, és a keresztyéni kötelesség, de nincs bennünk felelősség, akkor egy idő után önmagunk számára is kezelhetetlen helyzeteket teremtünk. Ezért folyik az Európai Unióban nagy vita arról, hogy mi lesz azokkal, akik már megérkeztek, de nem találnak a maguk számára helyet az áhított célországban. Az Unió hatalmasai erre egy érzületetikai megoldást választottak, miszerint „osszuk szét őket Európában”. És megkérdezték erről a luxemburgi, a görög, a lengyel vagy a magyar embert? Nem. Ebben a krízisben gyötrődik most Európa.

Féltjük a keresztény Európát, miközben pont ön mondta egyszer, hogy Európa már régen nem keresztény. Mit féltünk?

Az szigorú mondat volt a részemről, de fönntartom. Keresztyénként fájlalom, hogy Európát már nem tartja össze és nem ihleti a keresztyén meggyőződés és közösség úgy, mint korábban. Európa szekularizálódott. Mégis, érdekes módon, most még azok a politikusok is a keresztyénségre hivatkoznak, akik egyáltalán nem bánkódnának a templomaink bezárása miatt. Vagyis úgy érzik, hogy kell a keresztyén szolidaritás, testvériesség és a javaink szétosztása. De aki gyümölcsöt akar szedni, az miért vágja ki a fát?

Sokszor hallani arról, miszerint az iszlám vallás megszállja, elfoglalja a vallástalan Európát. Mit gondol erről? Egyszer ön is azt mondta, hogy nem azért jönnek hozzánk, mert szeretnek minket és békében akarnak velünk élni.

Ez két különböző dimenzió. A mostani tanácskozáson csak érintőlegesen beszéltünk a kereszténység és az iszlám együttéléséről.

De elképzelhetőnek tartja?

Először azokat a keresztyéneket kellene megkérdezni, akik iszlám országokban élnek. Gyűjtsünk onnan tapasztalatot! Mi van a szíriai, a kopt, az iraki, a törökországi keresztyénekkel? Hallgassuk meg őket először, mert Magyarországról nézve legfeljebb az Egri csillagokat olvasva tudnék valamilyen választ adni. Civilizációs szinten együtt él ugyan a keresztyénség és az iszlám, ez tény – de valamelyik mindig a másik fölébe kerekedik, tehát ez elég konfliktusos történet. Egyetemes tapasztalat, hogy rövid ideig fennállhat olyan helyzet, hogy vallástalan egy-egy régió, de ha vákuum keletkezik, akkor ott előbb-utóbb megjelenik valamilyen vallás. Az a nagy kérdés, hogyan? Kisöpör mindent, vagy együtt élő módon? Figyelembe kell venni, hogy a világ nagy vallásai térítő, misszionáló vallások. Hogy ez konfliktusban vagy párbeszédben történik-e, nagy kérdés. Ebben a kérdésben Európának a legújabb kort tekintve csak másfél emberöltőnyi tapasztalata van. Ez elegendő?

Kisvárosnyi gyereket abortálnak évente itthon. Fogyunk, de erről mi is tehetünk. Jézus azt mondta: ha ti nem beszéltek, akkor a kövek fognak beszélni helyettetek. Vagyis ha a mi gyerekeink nem születnek meg, akkor mások fognak? Európa bűnének következménye a menekülthullám?

Ennél súlyosabb szavakat kellene találni, mert a bűn már elkoptatott szó. Amit mondott: tény. Ha egy család, egy házaspár nem örül a gyermeknek, másként képzeli el az életét, akkor megszakad egy vonal, és – most materiális értelemben mondom – más örökli majd a megszerzett javakat és más lép be a helyükbe. Látni a temetőkben 19. századi sírokat, amelyekre az van írva, hogy vitéz és nemzetes család utolsó sarja. Akkor annak a nemzetségnek a valamikor megépített házába más költözött, a földjein más gazdálkodik. Ez természeti törvény.

Számos verziót hallani azzal összefüggésben, hogy miért indultak útnak a migránsok: vannak, akik szerint mágnások pénzelik a tömegeket, hogy jöjjenek Európába, és tegyék tönkre a kontinenst. Mit gondol erről? Van ennek a felvetésnek bármilyen realitása?

Én ennél súlyosabbat gondolok a helyzetről. Egyrészt azért, mert ezeket a felvetéseket be is kellene bizonyítani, és akkor milyen könnyű lenne a dolgunk, mutogathatnánk az álnok összeesküvőkre. De gondoljuk el, hogy akik elindultak Európa felé, pénzzé tették mindenüket, utolsó javaikat. Megérkeztek egy batyuval az álmaik földjére, és még éveket várhatnak a táborokban a sorsukra. Sokkal rettentőbb történet ez, mintha azt gondoljuk, hogy valahol, valaki pénzt osztogat érdekből Szíriában, Irakban, Észak-Afrikában, hogy az embercsempészek szállítási díjhoz juthassanak. Akik idejöttek, mindenüket hátrahagyták, eladták, amiért megdolgoztak, vagy eladósították magukat előre, és most álmaik földjén követelik a „jussukat”. Az ígérgetés sokkal nagyobb vétek, mint a feltételezett „pénzelés”. Ez tragikus történet.

Fekete Zsuzsa