Az elmúlt években többször okozott fejtörést, hogy kivel, hogyan és hol töltsem a szilvesztert. Ez közösségi, családi, baráti ünnep, van, ahol a helyi gyülekezettel együtt lehet megünnepelni az óév utolsó és az újév első pillanatait. Azt látom, ismerőseim, rokonaim, barátaim igyekeznek valamelyik társasághoz becsatlakozni – hiszen hogyan nézne ki az, ha valaki egyedül marad és úgy ünnepel. Pedig néhány évvel ezelőtt pontosan ezt agyaltam ki.

Nem hangoztattam tervemet széles körben, akivel megosztottam, pontosan úgy reagált rá, ahogy arra számítottam: az egyik kedves ismerősöm szemöldökét összeráncolva óva intett az egyedülléttől. Náluk is van gyülekezeti ünneplés, igaz, kamaszoknak szervezik, ha szeretnék, ünnepeljek velük, vagy valakikkel – csak ne legyek egyedül! Erőltetettnek tűnt a gondolat, hogy valamelyik csapathoz gyorsan becsatlakozzak, mindegy kikkel ünneplek, csak ne magányosan tegyem.

Veszélyes körülmények
Messzire mentem tervemmel – átvitt és földrajzi értelemben egyaránt. Úgy döntöttem, életemben először, huszonhat évesen, teljesen egyedül fogok ünnepelni. Mivel szeretem a kihívásokat, a család tóparti nyaralóját vettem célba, az alig szigetelt faházikót. Fűtés nincs, illetve a negyvenéves, NDK-ból megmaradt villanymelegítő ad némi hőt az egyik eldugott szobában. Télen víz sincs, csak a kert kiapadhatatlan kútjából lehet vizet nyerni, hó esetén azt felolvasztani főzés vagy mosdás céljára. A konyha külön épületben van, ezért ha főzni szeretnék, előbb ki kell mennem a gyengén fűtött szobából és teljes hidegben kell gyalogolnom még harminc métert.

Nem túl komfortos, sőt, egyenesen veszélyes körülmények vártak. A tópart télen teljesen lakatlan, tényleg nem jár arra még a madár sem. Tökéletes a csönd, a sötét, teljes a magány. Izgalmasnak, érdekesnek tűnt ez az egész. Mi van, ha Isten valamit elkészített ebben az ismert ismeretlenségben? Először félelmet éreztem. Gyermekkorom óta járunk oda, mégis ismeretlen volt ez a helyzet. Tényleg nincs senki rajtam kívül! Ha baj történik, hetekig ott maradhatok, és ki tudja, mi lesz velem.

Teljesség Istennel és önmagammal
Aztán éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Ketten voltunk a nyaralóban: Isten és én. Örömöt kezdtem érezni. Itt teljes egészében az lehetek, aki igazából vagyok. Énekeltem, beszéltem magamban, táncoltam, hangosan beszélgettem Istennel. Előfordult, hogy könnyesre nevettem magam. Ha e cikket pszichiáter olvassa, hamar összeállíthat magának kórképet rólam. Pedig minden voltam ott, csak beteg, mániákus nem!

Kitűnő lecsót főztem magamnak, túlméreteztem az adagot, meg is maradt. Ott terpeszkedtem a gyengén fűtött szobában, egyedül, nomád körülmények között. Úgy éreztem magam, mint egy földesúr, akinek mindene megvan! Igazából nem tudom leírni azt a boldogságot, amit akkor és ott éreztem. Teljességet éltem meg Istennel, saját magammal. Ragyogott a Hold, éjfélkor az eget csodáltam és hálát adtam Istennek, hogy ennyire boldog lehetek.

Miért nem lehet ez életforma?
Arra gondoltam: miért nem lehet ez a boldogság életforma az életemben? Miért nem tehetem meg, hogy ide költözzek, állandóan Istennel és önmagammal legyek, gyermeki felszabadultságot élve át a nap huszonnégy órájában? Nem érdekel, ki mit gondol erről az egészről! Nincs semmi kényszeres ebben az egyedüllétben, nem vagyok nyomás alatt, nem kell senkinek megfelelnem. Miért kell visszamennem a hétköznapokba, ahol nincs semmi új, ahol nem lehetek igazán boldog?

Egy év elteltével ismét eljött a szilveszter. A múltkori élmények után fel sem merült bennem, hogy máshol legyek, mint a nyaralóban. „Földesúri rangomat” még erősebben éreztem, hiszen most már autóval mentem le. Most már tényleg nincs semmi, ami hiányzik – fogalmazódott meg bennem, mikor megérkeztem. Rutinosan nyitottam az ajtót a koromsötétben, nem éreztem félelmet. Minden úgy zajlott, ahogy azt megelőzően. Csak a boldogság érzése maradt el. Kimerültem, elfáradtam, beteg lettem. Nem töltött fel az egyedüllét, amelyet egykor annyira boldognak éreztem.

Egyedüllétből közösségbe
Isten végül megvilágosította előttem, miért éreztem magam csodálatosan először, és ez miért maradt el a második alkalom során. Azért készített számomra először áldott egyedüllétet, mert menekültem saját magam elől – és meg akarta mutatni, hogy nem kell ezt tennem többé. Sokszor éreztem életem során, hogy nincs jogom a saját érzéseimhez, önmagamban nem, csak mások elvárásainak megfelelve lehetek értékes. Ezzel párhuzamosan, a saját magammal töltött percek átkozottak, áldás csak és kizárólag a közösségben, családban, társaságban, a közösségi média reflektorában adathat meg. Isten felszabadított ezek alól, bár még most is érzek kísértést, hogy szenvedélybe, közösségbe meneküljek önmagam és Isten elől.

Amit Ő végzett bennem, a gyógyulásokat, áldásokat már nem tarthatom meg magamnak: hogy mások is gyógyuljanak, közösségbe kell mennem, és beszélnem kell ezekről. Ezért nem töltődtem második alkalommal, úgy érzem. Mintha Isten Ninivébe küldene, de először megengedte, hogy Tarziszban töltődjek fel. Megértettem: nem a nyaraló és a körülmények tettek boldoggá, hanem boldog voltam a nyaralóban a körülményekkel együtt, vagy épp azok ellenére. Isten csodálatos szabadítást készített elő a teljes egyedüllétben, de azt akarja, hogy közösségben éljek és önmagamat megosszam másokkal.

Újat az ismeretlennel
Talán ezt a szabadítást, teljességérzést kutatják és keresik a milliomosok. A megvásárolt körülmények majd boldoggá tesznek – gondolják sokan. Talán épp erre a szabadságra és elfogadottságérzésre vágynak azok is, akik állandóan képeket, videókat töltenek fel az internetre. Talán épp saját maguk elől menekülnek azok, akik állandóan közösségben, társaságban akarnak lenni. Szívből kívánom nekik, hogy éljék át azt, amit én, de nem vagyok benne biztos, hogy jó helyen és jótól várják boldogságukat – ha végcélnak tekintik az út egyes állomásait.

Számomra új volt a teljes magány, de tudtam, hogy céllal érkeztem a nyaralóba, még ha nem tudtam is pontosan megfogalmazni azt. Isten sokszor mutat újat, amikor önmagunk valódi megismerését készíti elő, pontosabban újabb állomását mutatja meg az önismeretnek. Csodálatos volt olvasnom Jézusról, amikor arról beszél a János evangéliumában, hogy a tanítványai magára hagyják a Gecsemáné-kertben, ő mégsem magányos. Ő is céllal vonult ki egykor a pusztába, de utána visszajött, hogy megossza saját magát és Isten akaratát az emberekkel.

Isten újat kínálhat nekünk 2019-ben: áldott, békés csöndet és egyedüllétet; majd pedig áldott közösségi létet, hiszen az Ő célja velünk ez: kapcsolatokra teremtett.

Végül, a református énekeskönyv 274. dicséretének harmadik versszaka kitűnően fogalmazza meg azt, amit átéltem. Az újat, a felszabadító, boldog pillanatokat, és azt, hogy ezeket mások javára fordítsam:

„Csak légy egy kissé áldott csendben: Magadban békességre lelsz. Az Úr-rendelte kegyelemben Örök, bölcs célnak megfelelsz. Ki elválasztá életünk, Jól tudja, hogy mi kell nekünk.”

Somogyi Csaba