A Széchenyi-díjas tudós előadásában kifejtette: magyar történelemként jobbára a mindenkori urak történelmét ismerjük, és kevesebb szó esik arról a rétegről, amely évszázadokon át megtartotta az országot – gyakran épp az urak árulásával szemben –, vagyis a parasztságról.
A társadalom vezető rétege alig néhány százaléka a mindenkori lélekszámnak, a magyar nép jelentős részét viszont a honfoglaló magyarok utódai, a jobbágyok alkották – magyarázta. „Németh László azt írja 1940-es tanulmányában, hogy irigyli a szerbeket, mert ott, ha a legkisebb faluban ünnep van, a szerb fejedelmekről énekelnek hősi énekeket. Nálunk ilyesmi nincs, helyette betyárnótákat énekel a nép. Mert ki a betyár? Az, aki egyedül szembeszáll az egész világgal, megküzd a hatalmasokkal, a gazdagokkal és akasztófán végzi. Nem sokat enyhítettek a társadalmi egyenlőtlenségeken az elmúlt századokban” – fűzte hozzá az előadó.

Szabadságszerető, de nem bosszúálló
A magyarság lelki arcának kezdetektől meghatározó vonása a keresztyén hit, az előadó utalt az 1568-as tordai országgyűlésre, amelyen Európát 200 évvel megelőzve vallásszabadságot hirdettek. Bár tartja magát az a vélekedés, hogy Szent István király idején erőszakos térítés folyt, Andrásfalvy Bertalan szerint nem tudunk arról, hogy olyan áldozatokkal járt volna az ország keresztyén hitre térítése, mint a többi európai nép körében. Szerinte egyik szembeötlő bizonyítéka korai keresztyénségünknek az, hogy míg más uralkodók az országba betörő, legyőzött ellenséget megkínoztatták és kivégeztették, addig István király idejéből olyan beszámolók születtek, melyek szerint az uralkodó megetette és hazaküldte a legyőzött ellenfelet. „Ahhoz hasonló is elképzelhetetlen, mint ami a francia forradalomban történt: hogy a nép elégedetten nézze végig a királyi család kivégzését, és azt a napot nyilvánítsák nemzeti ünneppé. A magyar szabadságtisztelő, a szabadságot szentnek tartó nép volt mindig is, nem pedig bosszúálló, megtorló” – fogalmazott.  

Erre hozott példát a hatvan évvel ezelőtti ősz, az 1956-os forradalom napjait felidézve. Andrásfalvy Bertalan ott volt október 25-én reggel, amikor az első szovjet tankra kitűzték a magyar zászlót. „Előjött egy orosz, aki két napja volt oda bezárva. Egy pofon sem csattant, a magyar emberek nem hagyták őt bántani.” Majd hozzátette: sem a Szabad Nép székházához, sem a Magyar Rádió épületéhez nem azért mentek a tüntetők, hogy vér folyjon. Mindenhol elénekelték a magyar Himnuszt, de a karhatalom a tömegbe lőtt. „Nem vérengzéssel indult a forradalom, csupán a nép kinyilvánította az akaratát. Október 25-én a Parlamentnél mégis páncéltornyos járművek állták körül a békés tüntetőket, majd a tetőről lőni kezdtek. A páncélautók a fekvő nőkre, gyerekekre tüzeltek, azokra az emberekre, akik aznap reggel még egy pofont sem adtak a szovjet katonának.”

Tehetség és közösség
A történelmi pillanatok számba vétele után Andrásfalvy Bertalan azt mondta: „Minket soha le nem győztek, tragédiához az egymással való viszálykodás vezetett mindig. Nem ülünk le megtárgyalni az ügyeinket, hanem kategorizálunk: te ilyen vagy, kész, nem is állok szóba veled. Ítélkezünk, de nem vitatkozunk. Egyre inkább be kellene látnunk, hogy párbeszéd nélkül nem fogunk előre jutni. Ha kategorikus ellenségképeket alkotunk, nem állunk egymással szóba, és jóakarattal nem tárgyaljuk meg létfontosságú kérdéseinket, akkor egy helyben topogunk.”

A magányosság, a válások magas száma részben amiatt van, mert ma már nincsenek összetartó, egymás segítségében bízó közösségek – tette hozzá a kutató. „Egy német legalább öt közösségnek a tagja, mi meg azzal dicsekszünk, hogy két magyar az három párt.” De talán a magunkra utaltságnak is van köze ahhoz, hogy a tehetséges emberek közül jó néhányan keményen küzdenek, ezért adott a magyar nemzet annyi Nobel-díjast és olimpikont a világnak – vélekedett.

Művelni, vagyis szeretni
Andrásfalvy Bertalan kérdésünkre kifejtette: igen nagy bajnak tekinti, hogy a művészeti oktatás csaknem teljesen kiszorult az iskolákból. „A magyar társadalomban élők kapcsolat- és közösséghiányban szenvednek. Sokan emiatt betegek, ahogy az Kopp Mária könyvéből, a Magyar lelkiállapotból is kirajzolódik. Ezért tartom fontosnak a népművészet oktatását, gyakorlását, amit ma csak néhány iskola tesz lehetővé – egyebek közt Fóton, Tatán, Kecskeméten, Gödön, Abán, Békéscsabán és Nádudvaron. Az énekkar, a tánccsoport, a kézművesség, a színjátszás a szeretet közlése, kapcsolatot teremt. Az együtt teremtés örömétől lelkesek a gyerekek, és ezt semmilyen más élvezet nem tudja megadni nekik.”
A néprajzkutató állítja, az Antall-kormány első kultuszminisztereként sok mindent próbált elérni, de abból semmi sem sikerült. Mégsem mond le elképzeléseiről. „A kis falusi iskolák visszaállítása, a művészeti oktatás, a néphagyományok előtérbe helyezése rendkívül fontos lenne. Nagyobb jelentőségű, mint néhány olyan ismeret, amit ma oktatnak. A helyi közösségeknek meg kellene ismerniük a saját múltjukat, népismeretet kellene tanulniuk. A kis iskolákkal párhuzamosan vissza kellene állítani a tankerteket. A világon mindenhol törekednek arra, még a felhőkarcolók tetején is, hogy a gyerek ismerje meg, mi az élet, csíra, növény, napfény. Ettől várhatnánk azt is, hogy visszatérjünk az olyan gazdálkodáshoz, amelyik minőséget termel. A nagyüzemekben előállított élelmiszerek nyersanyagtartalma ugyanis ma már nem éri el a kívánt mértéket: se nyomelemek, se vas, se mész nincsen bennük, ezért van annyi betegség. A nagybirtokon az az elsődleges, hogy milyen kevés befektetéssel milyen nagy hasznot lehet elérni.”

Megismerni és ragaszkodni hozzá
Magyarnak lenni lehetőség – hangsúlyozta az előadó, ez azonban csak akkor van így, ha mindenki, aki magyarnak született, kötelességének érzi, hogy magyar legyen. Arra a kérdésre, hogyan lehet hazaszeretetre nevelni a gyerekeket, azt mondta: „Nem úgy, hogy parancsba adjuk: szeresd a hazádat, hanem énekkel, tánccal, a természet megismerésével. A régi néphagyományban addig nem volt legényavatás, amíg a fiatal nem ismerte meg a határt, nem dolgozott a forrásoknak, a hidaknak a helyreállításán, míg nem fedezte fel a szűkebb haza szépségeit. Nem lehet az országhoz ragaszkodni, ha nem ragaszkodom a szülőföldemhez, a házam tájához és a szomszédomhoz.”

Keresztyén hit és nemzeti identitás összefonódásáról is beszélt Andrásfalvy Bertalan. „Aminek részei vagyunk, azok egyszersmind felelősségkörök is: család, kis közösség, helyi közösség, nemzet, a keresztyénségen belüliség. Nem lehet kihagyni egyiket sem, ezek egymásra épülnek. De rangjuk van, és ez a rang változik. A Biblia szól arról, hogy két szerelmes azután lesz eggyé, miután elhagyta anyját és apját. A szülői szeretettel meg lehet rontani a házastársi szeretetkapcsolatot. Az anyai szeretetnek háttérbe kell vonulnia, amikor párt választ a gyermek. Ezt meg kell tanulni. Nincs ugyan jogi, etikai kódexbe foglalva, de a népköltészet magában foglalja a népi etikát, és ez is része a néphagyománynak.”
A remény követei
Arra a kérdésre, hogyan válhat egy nemzet keresztyénné, a néprajzkutató azt mondta: „Úgy, hogy én keresztyén leszek. De ez nem olyan egyszerű, én küzdök a hitért. Azért gyakorlom a jónak megismert keresztyén etikát, mert abban reménykedem, hogy akkor megkapom a hitet is.” Hogy miben más a keresztyén ember, arról pedig úgy szólt: „Nem véletlen, hogy nemzeti Himnuszunkban az első kérés Istenhez a jókedv. A szomorúság nem illik egy keresztény emberhez. Szomorúsággal nem lehet vigasztalni. A vígság és a vigasz összetartoznak. Ez nem a mulatozást jelenti, hanem azt, hogy törekvésünk nem más, mindig reményt adni, vigasztalni, és mindig újrakezdeni azt, amit jónak tartunk.”

Képek és videó: Füle Tamás