Egyáltalán kívánatos-e, hogy beleártsa magát a politikába?  – egyebek között ezekre a kérdésekre keresték a választ a meghívott előadók a PROMISSZ, Pesti Református Egyetemi Misszió és a KRE-Egyetemi Lelkészség közös szervezésében tartott beszélgetésen az Adna Caféban. A hit és a politika viszonyáról Gér András László, a Magyarországi Református Egyház zsinati tanácsosa, Császár Péter politológus, Kenessey Béla református presbiter, missziós munkatárs, Chiciudean Miklós reformált baptista és Szabó László református lelkipásztor fejtette ki véleményét.

A kárpátaljai reformátusság és keresztyén közösség számára a mai napig iránytű és mérce az a levél, amelyet Zimányi József lelkipásztor és öt társa fogalmazott meg 1947-ben, a legnagyobb sztálini önkény idején egyenesen a generalissimusnak. Elsétáltak a kerületi KGB-iroda tisztjéhez, s ott vetették papírra ezeket a sorokat.

Tiszta hang a sötétségben

A KGB irodavezetője nem hitt a szemének. Politikailag nem találta veszélyesnek a magyar lelkipásztorok levelét, vallási fanatizmusuknak tulajdonította. Legyintett rájuk, hogy elment az eszük. El is engedte őket, hazamehettek. Rövid idő múlva azonban beidézték mindannyiukat, s megkérdezték tőlük, mit akarnak. S ők másodjára is megfogalmazták a Sztálinnak szóló intést: vigyázzon, mert Isten nem hagyja az ő dicsőségét meglopni, végső soron minden ember neki tartozik felelősséggel, számadással. Ez a levél már nagyobb terjedelmű volt, de lényegében ugyanazt tartalmazta, mint az első. A bátor lelkipásztorokat másodszor is elengedték. Aztán valahol valakik másként döntöttek sorsukról. Zimányi József épp a 30. születésnapján egyik gyermeke ágyánál térdelt és hálát adott Istennek, hogy mindezidáig megtartotta, amikor csöngettek. Kilencvenkét hónapos fogság következett számára kényszermunkalágerekben. Az Úr azonban csodálatos módon vigyázott rá, s hazatérhetett. Azt követően még évtizedekig szolgált Magyarországon és a határon túl, élete végéig, 1998-ig. A rendszerváltáskor, 1990-ben őt kérték fel, hogy tartson istentiszteletet az első szabadon választott országgyűlésben. Kiállása példaértékű, mint ahogy a német evangélikus lelkészé, Bonhoefferé is, aki a náci Németország idején kapcsolódott be az ellenállási mozgalomba, s került börtönbe 1943-ban. Kevésen múlt, hogy nem érte meg a II. világháború végét. Heinrich Himmler, az SS főparancsnoka személyesen adott parancsot az akasztására, amelyet április 9-én hajnalban a flossenbürgi koncentrációs táborban hajtottak végre.

E két hitvalló hős példájáról is esett szó a keresztyén ember közéletben viselt felelősségéről, mint ahogy Szent István királyról is, aki az állam eszközeit vette igénybe, hogy egységes keresztyén állammá szervezze a magyar törzsek szövetségéből alakult nagyfejedelemséget.

Mi engedhető meg és mi nem az államnak? Képviselőinek szabad-e a hatalom eszközeivel érvényesíteni Isten akaratát? – sorjáztak a kérdések.  
A meghívott előadók egyetértettek abban, hogy a keresztyén ember vállalhat tisztséget a közéletben, s adott jogi-politikai keretek között mindent meg is kell tennie Isten országa építéséért. Császár Péter politológus kiemelte, Bonhoeffer élete hatalmas bizonyságtétel arra, hogy szólni kell.

Mit ünneplünk?
„Merni kell kiállni, ha nem egyeztethető össze Isten rendjével az, amit látunk. Jézus nem csendes szolgálatra, hanem hitvalló szolgálatra hívott el” – hangsúlyozta. Aktuálpolitikai kérdésekről kevés szó esett, nem jutottunk el a mához, pedig igencsak izgalmas lett volna.  Azonban a hallgatóság örömére elhangzott, hogy Donald Trump, az Egyesült Államok elnöke közösségi oldalán közzétett videó üzenetében úgy fogalmazott: ideje karácsony kapcsán kimondani, hogy nem pusztán a szeretet ünnepe, hanem Isten szeretetének ünnepe, Megváltó született. Az Egyesült Államokban a politikai korrektség jegyében évek óta karácsonykor a hivatalokban, s általában a társadalomban nem boldog karácsonyt, hanem „boldog ünnepeket” kívánnak egymásnak az emberek, hogy ne sértsék a más vallásúak és az ateisták érzékenységét. Trump azonban ez évi beszédében mindannyiszor „boldog karácsonyt!” kívánt, néven nevezve az ünnepet. Az est vendégei egyetértésüket fejezték ki abban, hogy ha valaki hatalomban van, s tehet valamit a kereszténységért, Isten országa ügyéért, akkor azt tegye meg. Az Obama-adminisztrációt sem kell azonban kárhoztatni! A korrektség jegyében megemlítették, a volt elnök korábbi videoüzeneteiben többször is „boldog karácsonyt!” kívánt, tehát nem silányította azt csupán „boldog ünnepekre”. A mánál maradva az előadók kitértek arra, hogy Németországban legalizálták az azonos neműek házasságát, s ezzel a német törvényhozás szembement a Bibliában írt, Isten akaratával egyező házasság fogalmával. (Angela Merkel kancellár ellene szavazott.) Valamennyien úgy vélekedtek, hogy ha a keresztyén közéleti ember tehet az Isten rendelkezéseivel ellentétes törvények megváltoztatásáért a jog eszközeivel, akkor Istentől rendelt mandátuma cselekedni.

Ördögi kép
Császár Péter politológus úgy vélekedett, nincs az életnek olyan területe, amelyre ne terjedne ki a hitünk, tehát azt az állami szolgálatban is képviselni kell. „Számomra tehát a hit és a közélet elválaszthatatlan” – jegyezte meg.
Hasonló álláspontot képviselt Szabó László református lelkipásztor, aki Krisztus „királyi” minőségéből indult ki. Krisztus Úr akar lenni életünk minden területén, s nekünk ennek megfelelően kell Őt képviselni, bárhova kerüljünk is. „Részesülünk az Ő felkenetéséből, részesülünk királyi tisztségéből, ezért Krisztus akaratát a lehetőségeinkhez mérten maximálisan érvényesíteni kell” – magyarázta. Hozzáfűzte: logikusan következik ebből, hogy ha „én keresztény emberként Isten rendjét kell hogy képviseljem az élet minden területén, az egyéni  életben, az egyházi életben, a gazdaságban, a művészetben vagy bárhol, akkor ez a parancs vonatkozik a politikára is".
Chiciudean Miklós baptista lelkész arra hívta fel a figyelmet, hogy ez a képviselet semmiképpen nem hatalmaz fel senkit arra, hogy erőszakos módon, karddal harcoljon Jézus ügyéért, bár sajnálatos módon számtalan példa volt erre a történelemben. Kenessey Bélával együtt azon az állásponton volt, hogy nem lehet politikai eszközökkel megtéríteni egy népet, az az evangélium munkája. Fontos, hogy állam és az egyház felelősségi köre szét legyen választva. Az állam feladata a társadalom működőképességének a biztosítása. Ám a keresztyének, amennyire tudják, igyekezzenek érvényesíteni Isten akaratát. 
Gér András zsinati tanácsos úgy látta, a keresztény uralkodók jó például szolgálnak arra, hogy a törvényhozásban, és a társadalomban is Krisztus ügyét vigyék igazságra az adott hatalmi, politikai jogi keretek között. „Nem teheti meg egy keresztény uralkodó azt, ha hitre jut, hogy leteszi a koronát, elmegy egy kis faluba és boldogan él. Azáltal, hogy uralkodó, mindenki ismeri, és az ő szavára adnak, nagyobb erővel tudja a keresztény hitet  mások elé példaként állítani. Nagyobb erővel tud misszionálni és megszólíthatja a választottakat” – érvelt amellett, hogy a magas pozícióban lévőknek nagyobb a felelősségük. Ezt erősítette meg Császár Péter politológus is, aki szerint egy vezetőnek jelentős súllyal esik latba a tevékenysége, ezért pozitív példa lehet az egész társadalom számára. Személyes bizonyságtétele révén közel tudja vinni a keresztény erkölcsöt másokhoz. Szabó László református lelkipásztor a vitának ezen a pontján arra mutatott rá, hogy a politika mindig is óriási kísértés volt az egyház számára. Emiatt negatív kép alakult ki róla, s inkább az erősödött meg a keresztény emberekben, hogy jobb a politikával nem foglalkozni, távol tartani magukat tőle. A Bibliában viszont éppen hogy nem ez látható. Mindenki a lehetőségéhez mérten igyekezett Isten rendjét képviselni. „Nekem a Kálvini modell ezért tetszik, mert jelentős keresztény befolyást valósított meg az élet minden területen, ahol csak lehetséges volt, és ez működőképesnek mutatkozott” – érvelt. Hozzátette, hiába vannak kísértések, hiába nyert a politikai ördögi képet, a keresztyéneknek az élet minden területén jelen kell lenniük. Nem véletlen, hogy Kálvin a reformáció korában tisztogatta ezt a képet. Chiciudean Miklós leszögezte, soha nem volt vitatott protestáns körökben az, ha a keresztyén ember azt a hivatást kapja, hogy vállaljon felelősséget a társadalomban és a közéletben, akkor azzal élnie kell. „Az állam és az egyház viszonya azonban egészen más dimenzió. Voltak olyan történelmi periódusok, amikor az egyház olyan erős volt, hogy az államot  fel tudta használni saját céljaira, amiből óriási visszaélések származtak, például az inkvizíció” – fejtegette.  Úgy látja, a katolikus egyház faramuci érveléssel védekezik a mai napig, azzal, hogy nem ő  csinálta, hanem az állam. „De hogy értsem ezt, amikor a püspökök voltak a kormánytisztviselők? Nem a jobb kezem csinálta, hanem a bal, de tudod, az nem én vagyok” – világította meg az érvelés elfogadhatatlan voltát. Meggyőződése szerint az államot és az egyházat élesen külön kell választani, ellenkező esetben veszélyes helyzetek állnak elő. Kenessey Béla református presbiter, missziós munkatárs, a Pünkösdi Teológiai Főiskola hallgatója elgondolkoztatóan reflektált beszélgetőtársai érvelésére. Megkérdezte: mit jelent az, hogy a Biblia szereplői a lehetőségekhez képest igyekeztek Isten akaratát megvalósítani?

Prófétai tiszt
„Nehezen tudom értelmezni, mert a Bibliában a Mindenható Isten dolgairól van szó. Tehát az, hogy Isten mit nem tett meg a Bibliában, az körülbelül annyira árulkodó, mint az, hogy mit engedett megtenni” – fogalmazott. Jézus például lehetőségeihez képest vett részt a politikában? De hát 12 légió angyalt hívhatott volna oda, ha akar, hogy megakadályozzák az ő elfogását és keresztre feszítését. Nem tette” – mondta.  Számtalan csodát látunk az Újszövetségben. Miért nem látunk olyan csodát az Újszövetségben, amit kihasználtak volna arra, hogy valamilyen politikai hatalmat szerezzenek? – vetette fel. Nem tették. „Ha a Mindenható Isten az Újszövetségben nem valósítja  meg, úgymond erővel, az Ő akaratát, az számomra ugyanúgy árulkodó, mint ahol megvalósítja. Hogy azért nem érvényesítették jobban Isten akaratát, mert nem volt lehetőségük, őszintén szólva, nem tudom értelmezni” – zárta gondolatát Kenessey Béla. Gér András ennek kapcsán rámutatott, van azért példa a Bibliában arra, hogy Isten angyalokat hív, például Jeruzsálem ostromakor. S a próféták is eléggé aktuálpolitizáltak, állást foglaltak számos kérdésben, például abban, hogy melyik hatalmi tömbhöz csatlakozzanak. Tehát, mint korabeli értelmiségiek, megszólaltak. „Ezt is lehet példának tekinteni a tekintetben, hogy keresztények vállaljanak-e közéleti szerepet, mert azért nekünk van prófétai tisztünk is” – hangsúlyozta.

Kovász a társadalomban
Chiciudean Miklós az állam és egyház viszonya kapcsán újólag aláhúzta: nem egészséges az összefonódás az állami és egyházi intézmények között, sem az, ha képviselőik között alakulnak ki átfedések. Az egyház elsődleges feladata ugyanis az, hogy hirdesse Isten Igéjét, és az embereket hívja Krisztus követésére, megtérésre. Az újjászületett hívő emberek pedig, éljenek és dolgozzanak a társadalom akármely területén, képviseljék ezt a lelkiséget és erkölcsöt. „Ez az a kovász, ami a tésztát megkeleszti és a társadalmat jó irányban tudja befolyásolni” – összegezte álláspontját. Ezzel Császár Péter politológus is egyetértett. Hozzátette, megvan a felelősségünk és lehetőségünk arra, hogy Jézusra mutassunk! A közéleti kérdésekre Krisztusra alapozva keressük a válaszokat. „Nem tudunk ideális mennyországot létrehozni, de nem is ez a feladatunk. Viszont ha a személy ott van, és szolgálni akar, akkor személyes élete hitelesíti a kereszténységet. Kenessey Béla mindehhez hozzátette: a közéletben szerepet vállaló keresztyéneknek ugyanakkor nincs felhatalmazásuk arra, hogy hitüket olyanokra próbálják rákényszeríteni, akik ezt a hitet nem választották, s Isten törvényeire hivatkozzanak, kivéve, ha ezt kampányukban előre világosan deklarálták, s erre tekintettel szereztek többséget.

Cseke Hajnalka
Fotó: Füle Tamás