Önnek hogyan lett szívügyévé a keresztyénüldözések témájának hazai felkarolása?
Nehezen tudnám a téma iránti érdeklődésem kezdetét konkrét eseményhez kötni, ezért inkább önismereti oldalról közelíteném meg a kérdést. A Szovjetunióban születtem, és bár engem a hitem miatt sem ott, sem máshol nem üldöztek, de szüleim és nagyszüleim elmeséléseiből tudtam az ő korosztályuk keresztyénellenes légköréről, azaz ez a fajta ideológia még egy határvidéki ötszázlelkes kisfaluban is jelen volt a hatvanas, hetvenes években. Emellett a kisebbségi lét megélése valószínűleg meghatározó lehetett abban, hogy mindig is szolidáris voltam azokkal, akiket igazságtalanul a sor végére kényszerítenek. Számomra a gondoskodás, a segítségnyújtás fontos eleme a lelkészi szolgálatnak, ezen túl pedig azt gondolom, hogy nekünk, krisztushívőknek a felelőssége a krisztushitük miatt üldözöttekért való imádság és segítségnyújtás. Ezt úgy értem, hogy felekezettől függetlenül – és így is tapasztalom, hogy nem én vagyok ennek a szolgálatnak a hazai felkarolója, hanem sokan sokfelől imádkoznak és tesznek az üldözöttekért itt, Magyarországon is.



Hol talált rá ezen belül a keresztyénüldözések problémakörére?
Évek óta nyomon követem az üldözött keresztyénekről szóló jelentéseket az Open Doors nevű nemzetközi keresztyén emberi jogi szervezet honlapján, amely például minden évben közzéteszi a World Watch List nevű összegzését az üldözött keresztyének helyzetéről. Az Open Doors ma már széleskörűen elterjedt intézményrendszerrel rendelkező szervezet. Nemrég halt meg az alapítója, András testvér. Karizmatikus, lehetetlen nem ismerő ember volt, aki egész életét rászánta arra, hogy Bibliákat juttasson el azokra a helyekre is, ahol nem szabad a Szentírást olvasni. A szervezet célja, hogy az üldözött területeken nyújtson segítséget, akár Isten igéjének a biztosításával, akár léleképítő irodalom terjesztésével, szükség esetén nyilván humanitárius segítségnyújtással, jogi képviselet biztosításával. Úgy segítenek az üldözött vagy bajba jutott testvéreinken, ahogy a lehetőségek engedik.

Ön hogyan tudott ebbe bekapcsolódni?
Az én aktivitásom talán azzal egyetemi szemináriumunkkal kezdődött, ahol az üldözöttek problémakörével foglalkoztunk. Ezt a jövő félévben szeretném újra meghirdetni majd, és ezúttal megpróbálunk menekülteket is meghívni rá. Azután tavaly megújult az érdligeti református templom és környezete. December 19-én nemcsak ennek átadójára került sor, hanem az érdligeti Duna utca és Poprád utca sarkán felállított üldözött és mártír keresztyének emlékfalának ünnepélyes felavatására is. Gyülekezetünk számára meghatározó volt ennek az elkészülte, és arra ösztökélt bennünket, hogy szolidaritásunkat ne csak kőbe faragjuk, hanem próbáljuk meg a szívekbe is minél inkább beépíteni. Ennek köszönhetően kezdtünk el tematikus találkozókat, imaesteket szervezni.



Az Open Doors képviselőivel úgy kerültem kapcsolatba, hogy ezeken az alkalmakon kisfilmeket vetítettünk le az üldözött keresztyénekről. Az egyik az észak-koreai helyzettel foglalkozott, és az Open Doorstól kértem engedélyt a kisfilm magyar feliratozására és levetítésére. Több bürokráciára számítottam, de kellemes csalódás volt, hogy gond nélkül megadták az engedélyt. Amikor nyáron Magyarországra jött Londonból a szervezet egyik képviselője, megtudtam tőle, hogy már mások is megkeresték őket hazánkból, így végül az én megkeresésem volt az utolsó jel a számukra, hogy Isten itt Magyarországon is munkálkodni kíván az üldözöttek ügyében. Elindult a közös gondolkodás, hogy hogyan tudnánk egy mederbe terelni, összeadni az erőinket és együtt szolgálni, együtt segíteni.

Mennyire lehet egzaktan meghatározni, hogy kik pontosan az üldözött keresztények? Mi az akadálya annak, hogy bárki annak érezhesse magát?
Úgy vélem, azért meghúzható a határ. Mi itt, a szabad Nyugaton megélhetjük a hitünket retorziók nélkül, és ez a kulcs. Ott, ahol bármilyen törvény vagy hatalom akadályozza a szabad vallásgyakorlást, az már üldözésnek számít. Persze, vannak fokozatok ebben is. Észak-Koreában például a hangos és közös éneklés is veszélyes lehet az összegyűltekre nézve, ezért ők némán dicsőítik Istent. Ott ennek tényleg van tétje, mert akár halált vagy átnevelő táborokat is kockáztathatnak vele nem csak magukra, de családtagjaikra nézve is. Vannak persze enyhébb esetek is. Egyes országokban az alkotmány vagy a törvények elvileg biztosítják a szabad vallásgyakorlást, de a gyakorlatban ezt megakadályozzák. Például Szíriában nem engedik a muszlimok keresztyénné válását, és ez óriási feszültségeket gerjeszt a társadalomban. Véleményem szerint minden, ami akadályozza hitük szabad megvallását, az már az üldöztetés egy konkrét formája.



Miért kell, hogy kiemelt fontosságú legyen számunkra az üldözött testvéreink ügye?
Pál apostolnak a korinthusiakhoz írt első levelében azt olvashatjuk, hogy „ha szenved az egyik tag, vele együtt szenved valamennyi”. Felelősséggel tartozunk egymás iránt. Egyrészt van időnk, nyugalmunk, pénzünk, vannak közösségeink, szabadon élhetjük meg a hitünket, így Isten lehetőséget ad számunkra arra, hogy azokért is tegyünk valamit, akik számára mindezek nem adottak. Másrészt általános etikai parancs ránk nézve Máté evangéliuma 7. részének 12. verse alapján, hogy „amit csak szeretnétek, hogy az emberek tegyenek veletek, mindenben ugyanúgy tegyetek ti is velük”. Ha mi lennénk hasonló helyzetben, azt gondolom, hogy nagyon jól esne, ha testvéri segítséget kapnánk, ha azt éreznénk, hogy nem vagyunk magunkra hagyva, nem vagyunk elfelejtve. A zsidókhoz írt levél 11. fejezete pedig ezt a lezárást kapta: „És mindezeken, noha hit által Istentől jó tanúbizonyságot nyertek, nem teljesült be az ígéret, mert Isten számunkra valami különbről gondoskodott, hogy ők ne nélkülünk jussanak el a teljességre.” Nagyon súlyos üdvtörténeti teológiai mondanivalója is van ennek: Isten még engedi, hogy népét üldözzék, mert sokan akár az ő bizonyságaikon keresztül juthatnak el Krisztus teljességére.

Mi az, ami segíthet nekünk átélni az üldözöttek helyzetét?
Talán az, ha minél többet érintkezünk olyan emberekkel, akik valóban a hitük miatt menekülnek. Azt tapasztaltam, hogy nekik is szükségük van arra, hogy minél több keresztyénnel tartsanak kapcsolatot, hogy ne maradjanak magukra. Számunkra pedig ez ad lehetőséget arra, hogy betekintést nyerjünk életükbe. Rám ez gyakorolja a legerősebb hatást. Júniusban meghívtunk egy Iránból menekült keresztyén családot, akik meséltek magukról, a korábbi életükről, a tapasztalataikról. A kétgyermekes családanya megtérése után szeretett volna többet megtudni Krisztusról, de nem volt lehetősége rá. Nem volt Biblia a közelében, nem volt olyan ember, aki taníthatta volna. Mint a kiszáradt föld, úgy szomjazott a lelke Krisztusra, de nem volt esélye arra, hogy bármit is kapjon. Amikor ezeket a történeteket személyesen mesélik el, és nem valahol leírva látjuk, az rendkívül megrendítő hatással van ránk. Ekkor érezzük igazán, hogy érdemes ebbe a szolgálatba beleállni. Ha kapcsolatba kerülünk az üldözöttekkel, biztos vagyok benne, hogy mi még többet is épülhetünk, mint ők. Mindenesetre a kölcsönös épülés az biztos.



Ha már megszületett ez a találkozás, mi az, amit itthon érdemben tehetünk értük?
Háromféleképpen is segíthetünk: nyitottsággal, imádkozással és adományokkal. Mindezekre nemcsak eredeti hazájukban vagy útközben lehet szükségük, de új otthonaikban is. Magyarországon viszonylag kevés üldözött keresztyén telepszik le, de ők is igénylik azt, hogy itt legyünk számukra, hogy segítsük őket. Idegen földön idegen számukra a kultúra, a nyelv, az étel, az ital és sok minden más. De egyvalami azért mégiscsak közös bennünk, ez pedig az, hogy kiben hiszünk. Testvéreink ők Krisztusban, és ez a legfontosabb, ebben egyek vagyunk. Ennek megélése nagyon megerősítő mindenki számára.

Mit tehetünk azért, hogy a keresztyének üldöztetésében ne a világvégét lássuk meg, hanem a reménységet a Szentírás tanítása alapján?
Én nem az apokalipszist látom ebben, hanem Jézus szavainak beteljesülését. Azt mondta, hogyha őt üldözik, minket is üldözni fognak, tehát az üldözöttség valahol hitvallásunk természetes velejárója, akkor is, ha most nem a mi földrészünkön történik. Szimbolikus értelemben véve Krisztus követésében mindannyiunk számára ott van a Golgota is. Mi Európában ezt legfeljebb bizonyos dolgok elvesztésében, háttérbe szorulásában élhetjük meg, de az üldözötteknek az élete a tét. A zsidókhoz írt levélből vett előbbi idézetem, hogy mindezt Isten azért engedi, hogy minél többen eljussanak Krisztus teljességének a megismerésére, reményt jelent. Nem tudok mást látni ebben. A jelenések könyvében is azon van a hangsúly, hogy lehet bármilyen erős és véres a gonosz tombolása, Krisztus az Úr. Minden hatalom az övé. Mindenki, aki Őbenne hisz, Őbenne bízik, az nem fog megszégyenülni, és a győztesek közé soroltatik. Üldözött testvéreink hűsége a keresztyén reménységbe, Krisztus ígéreteibe gyökerezik. Ebben is példák ők nekünk.




Az érdligeti emlékfal első évéről szóló képösszefoglaló megtekinthető ide kattintva. 


Barna Bálint
Képek: Füle Tamás, Literáty Zoltán