A reformáció nagy vívmányai között tartjuk számon azt, hogy többek között a Biblia-fordításokkal olyan folyamat vette kezdetét az európai nyelvek történetében, mely lendületet adott a nemzeti nyelvű irodalmak és a nemzeti nyelv születésének. A magyar nyelv történetében Károli Gáspár és társai munkája máig ható. Igaz, a protestáns bibliafordítások, teológiai művek, énekeskönyvek nem önmagukban vezettek a nemzeti nyelvű irodalom megszületéséhez, de tény, hogy a XVI. század közepétől egyre több alkotás született magyar nyelven, köztük világirodalmi színvonalú életművekkel, mint Balassi Bálint költészete. Sylvester János, Szenczi Molnár Albert, Heltai Gáspár, Tinódi, később Apáczai Csere János és mások nyelvészeti, irodalmi munkássága mind hozzájárult a latin nyelvűségről a magyar nyelvűségre való áttéréshez. Ezek nemcsak a magyar protestantizmus, hanem egyszersmind a magyar nyelvűség emlékei. Akkor ez volt a haladás, vagy ahogy ma gyakrabban nevezik, a progresszió.

A nemzeti nyelven való írás és tudományművelés aztán a XVIII. század második felétől vált még fontosabbá. A felvilágosodás kori szerzők – Bessenyei György, Kazinczy Ferenc és mások sürgették a nemzeti nyelv, a nemzeti kultúra megszületését, és maguk is sokat tettek azért, hogy legyen magyar nyelvű kultúra, irodalom. Maga a nyelv is a tudományos érdeklődés fókuszába került, és megindult nyelvünk megújítása mellett annak történeti kutatása is. Mindkét folyamat döntő jelentőségű nyelvünk fejlődése, formálódása szempontjából. A maga idejében ez volt a haladás, a progresszió.

A magyar történelem szempontjából is meghatározó jelentőségű az 1844. évi országgyűlés határozata, melyet V. Ferdinánd 1844. november 13-án szentesített aláírásával, ezzel hivatalos nyelvvé tette a magyart a Magyar Királyság területén. Kazinczy fontos célkitűzése látszott ezzel megvalósulni: „Nyelvében él a nemzet.” Ennek a korszaknak volt jeles képviselője, politikusa – Kazinczy tanítványa –, nemzeti himnuszunk alkotója, Kölcsey Ferenc, aki a Reformkor jelszavát is megfogalmazta: „Haza és haladás”.

Konszenzus volt abban sokáig, hogy az anyanyelvűség a nemzetté válás egyik sarokköve, és nemzeti nyelvű kultúra nélkül nem lesz nemzetté egy nép sem. Hogy ma is konszenzus van-e ebben a kérdésben, ma már nem egyértelmű, ahogy maga a sokat vitatott nemzetfogalom sem. A folyamatos át- és újraértékelés, illetve a visszavetített szempontrendszer korábban igazságként kezelt fogalmak sokaságát relativizálja, vagy épp ellentétébe fordítja át. Gyakran szembesülünk azzal, hogy ami régen „jó”, „helyes”, vagy „igaz” volt, az ma helytelen, hamis és rossz. Ma szobrokat döntenek le, pedig még forradalom sincs, ma lerombolják a mítoszokat és megfosztják a hősöket hősi mivoltuktól. Ma felül- vagy átírják a történelmet, vagy azt, amit eddig történelemnek ismertünk.

Hasonló folyamatok a nyelvvel, a nemzeti nyelvekkel kapcsolatban is zajlanak. A XVI. századig az európai civilizáció és kultúra „egynyelvű” volt. A különböző népek saját anyanyelvüket beszélték ugyan, de a kultúrában és tudományban a latiné, mint lingua francáé volt az elsőség. Hogy ez önmagában teremtett-e egységes – európai – civilizációt, az nem állítható, de az igaz, hogy ennek köszönhetően egy korabeli magyarországi dokumentumot épp úgy tudtak Rómában vagy Párizsban is olvasni és értelmezni, mint Krakkóban. Aztán a reformációnak is köszönhetően ez a nyelvi-kulturális egység megszűnt, és megszülettek a nemzeti nyelvek, kultúrák.

A XIX-XX. században ismét felerősödni látszott az az igény, hogy a latinhoz hasonló szerepű, de könnyen tanulható, egyszerű nyelvtanú mesterséges nyelvet hozzanak létre. Talán fontosabb cél volt az emberek közti kommunikáció felgyorsítása, megkönnyítése is, és a háttérben volt ideológiai (internacionalista) ok is. A legnagyobb sikert az eszperantó aratta e mesterséges nyelvek közül, volt olyan időszak, amikor tízmilliós nagyságrendben beszélték, ismerték ezt a nyelvet a világon. Mára szinte eltűnt, jelentőségét vesztette, nem vált általános kommunikációs eszközzé, nem lett pl. az Európai Unió nyelve sem. Helyette most mindenki „angolul” beszél. Azért az idézőjel, mert ez az angol nem az az angol. Úgy tűnik, a XX-XXI. században az angol nyelvnek ez a nemzetközi változata – nevezzük félangolnak, vagy basic english-nek – lett korunk lingua francája. Sok minden szól amellett, hogy ez így van, bár kérdés, hogy Ázsia vagy Latin-Amerika országai mennyire alkalmazkodnak ehhez.

Az angol térnyerésével minden nyelvben megjelentek az anglicizmusok és sok országban az angolszász (elsősorban amerikai) tömegkultúra (Halloween, Valentine’s day, bachelor party stb.) is erős befolyással bír. Emellett a számítógép-kultúra (szaknyelve ugyancsak az angol) és az internetvilág, a közösségi média is „nyomás alatt tartja” a nyelvet. Írásbeliségünket elárasztották a rövidítések (ezek egy része is angol eredetű), az emotikonok és emojik, melyek még a beszélt nyelvben is kiegészítőkké váltak bizonyos kézjelek, mutogatások révén.

Mindezt tetézi az elmúlt évtizedekben felerősödött folyamat: a nyelvek politikai és egyéb (filozófiai, világnézeti) szempontú megújítása. Kezdődött ez a politikai korrektség nevében száműzött szavakkal, kifejezésekkel. Aztán felgyorsult minden, és egyre határozottabb, agresszívebb igények születtek a nyelv, a nyelvek megreformálására. Szavak váltak érvénytelenné, vagy kaptak olyan új jelentést, mellyel korábban nem rendelkeztek, s ma már ez az új jelentés teljesen elhomályosítja az eredetit. (Ugyanígy egyes szimbólumok is új jelentést kaptak, mostanra régi jelentésüket sokan nem is ismerik.) Mindez a progresszió jegyében, jelentsen ma ez a szó bármit is. Ott tartunk, hogy akár csak néhány évtizeddel ezelőtt született alkotások szövegét írják át, fittyet hányva szerzői jogra, integritásra. Klasszikus művek kerülnek „indexre”, és vagy az lesz a sorsuk, hogy átírják őket, vagy előbb-utóbb tiltottak lesznek. Ez az újfajta, korábbiaknál szigorúbbnak tűnő cenzúra is progresszió.

Az utóbbi időben volt alkalmam a magyar nyelvet nem ismerők számára ismertetést tartani a magyar nyelvről. Amikor felhívtam a figyelmüket arra, hogy a magyarban nincsenek nemek, akkor a hallgatóim meglepetésénél csak az enyém volt nagyobb, ugyanis nem az érdekelte őket, hogy hogyan is beszélünk pl. akkor egy harmadik személyről, hogyan derül ki annak neme, identitása, hanem azt mondták, hogy „mennyire demokratikus” a magyar nyelv, merthogy nem tesz különbséget a nemek között. Vagyis rögtön a politikai korrektség szempontja érvényesült értékelésükben. Elsőre nincs is ebben semmi meglepő, hiszen az ő anyanyelvükben vannak nyelvtani nemek. Ez azonban mára politikai kérdéssé lett, ugyanis a nyelvi nemek egyes felfogások szerint „hátrányosan megkülönböztetik” a biológiai nőnemet, patriarchálisak, férfiközpontúak. Tarthatatlanok az olyan kirívó esetek is, amikor a többes számú személyes névmás azonnal hímnemű lesz, ha akár csak egyetlen férfi van a száz főnyi társaságban. Pedig a nyelvi nemeknek – valljuk be – nem sok közük van biológiához, és nem a nemek közti egyenlőtlenséget hivatottak demonstrálni, ez – talán – inkább grammatikai kérdés. Sok „ideológiai nyelvész” fő célja a nyelvek semlegesítése, sterilizálása – vagyis nyelven kívüli szempontok érvényesítése a nyelvben.

Itt tartunk ma. Semlegessé kell tenni a nyelvet, a nyelveket. Törölni, megszüntetni szavakat, kifejezéseket, megfosztani a nyelvet minden olyan jellegtől, grammatikai sajátosságtól, évezredek alatt kialakult szabálytól, normától, mely szemben áll a progresszióval. A legjobb lenne (?), ha megszületne egy új lingua franca, lehetőleg azon a bizonyos félangol alapon. Aztán majd szépen lefordítunk mindent erre a nyelvre. Legalábbis azt, amit lehet és szabad. De kérdezhetjük Arany Jánossal: „Honnan és hová?”