„A jót a rossztól elválasztó vonal nem államokon, nem társadalmi osztályokon keresztül, sőt nem is politikai pártok között húzódik… hanem minden emberi szívben.”
Alexander Szolzsenyicin
Szétszóratásból magvetés
Találkozót szervezett a háború elől elmenekült kárpátaljai magyaroknak a vasadi református gyülekezet lelkipásztora. Király János elmondta: az érintettek a szülőföld és a rokonok hiányát viselik a legnehezebben, az itteni gyülekezetekben többen mégis lelki otthonra találtak.
Miután Ukrajnában kitört a háború, a magyarországi gyülekezetek egy szívvel fogtak össze a kárpátaljai magyarok megsegítéséért. Élelmiszer- és pénzadományokat küldtek, többen pedig befogadták a harcok és a sorozás elől menekülőket. Megnyitották gyülekezeti házukat többek között a monori, a nyáregyházi és a vasadi reformátusok is. Utóbbiak lelkipásztora, a szintén kárpátaljai származású Király János nemrégiben találkozóra hívta a környéken munkát és legalább átmeneti szállást talált reformátusokat. „Barátaink, volt osztálytársaink közül a háború kitörése óta sokan átjöttek a határon. Ők már korábban is eljöttek az istentiszteleteinkre, most pedig azért hívtuk meg őket, hogy legyen alkalmuk találkozni, beszélgetni egymással, és bátoríthassuk őket, hogy lépjenek be a helyi gyülekezetekbe, hiszen az ő jelenlétük a mi közösségeinknek is a javára válik.”
A kezdeményezés jó fogadtatásra talált: Budapestről, Albertirsáról és még Tatabányáról is érkeztek a találkozóra. „Már az istentisztelet előtt megható pillanatoknak lehettünk tanúi. Többen egymás nyakába borultak, amikor itt, nálunk, újra találkoztak. Volt osztálytársak, falubeliek, otthoni gyülekezeti tagok tűntek fel. Felemelő érzés volt látni ezt az örömöt. A háború nemcsak családokat, hanem egész közösségeket választott el egymástól. Bár a rokonok igyekeztek egymás közelében letelepedni, a legtöbbször ritkán tudnak egy egész napot együtt eltölteni. Nehezen viselik azt is, hogy elszakadtak az otthon maradottaktól, nem tudnak átszaladni egymáshoz, mint otthon, a faluban. Azok, akik átjöttek Magyarországra, autóval felvették egymást más-más településekről, és együtt utaztak el hozzánk.”
Szétszóratásuk magvetés
Szem nem maradt szárazon az istentisztelet alatt sem.
A kárpátaljai vendég igehirdető, Kacsó Géza bátyúi lelkipásztor átjöhetett a határon kisgyermekes édesapaként. Noha a lelkészek elvileg mentesülhetnek a besorozás elől, többen tartanak tőle, hogy ha a háború még inkább elhúzódik, ez nem biztos, hogy így marad. A lelkipásztor igehirdetésében az első, jeruzsálemi gyülekezet összetartásáról és szétszóratásáról beszélt. „Az üldöztetés következtében nem elfogytak a keresztények, épp ellenkezőleg: magként szóródtak szét a világban, megannyi új gyülekezetet létrehozva. Épp így a kárpátaljai magyarok is szeretetteljes gyülekezeti közösségben éltek, bárhol is laktak. Azzal, hogy elkerültek máshová, lehetőséget kaptak arra is, hogy ott is megéljék a Krisztussal való közösséget.”
A bátorító szó megerősítette a jelenlévőket, akik az asztalközösség után megosztották egymással, honnan jöttek, milyen szolgálatot végeztek otthoni gyülekezetükben, Magyarországon hol tudtak letelepedni, mivel foglalkoznak. „Az volt a cél, hogy megismerjék egymás élethelyzetét, és újra egymásra találhassanak a hétköznapokban is. Tanúi is lehettünk egy ilyen egymásra találásnak, hiszen valaki elmondta, hogy talált egy öreg házat, ahol lakhatnak, és segítséget kért attól, aki felújítással foglalkozik.”
Menekülhet-e egy hívő ember?
A legnehezebb azt volt hallani, amikor arról beszéltek, hogyan hagyták ott a szülőföldjüket – számolt be a lelkész. „Volt, aki a háború kitörésének napján úgy hagyta ott a saját házát, hogy éppen tetőt cseréltek rajta, le volt fóliázva a ház, ő meg otthagyta. Volt, aki megosztotta a vívódását, hogy neki hívő emberként harc volt, vajon ő most menekül vagy lelép. Egy hívő ember menekülhet-e egyáltalán? Mi a felelőssége: a családját kell-e megmentenie, vagy be kell-e állnia egy olyan háborúba, amit nem is érez a sajátjának?”
Király János a harmadik zsoltár alapján tartott áhítatában azzal bátorította a jelenlévőket: van olyan idő, amikor a hívő embernek is menekülnie kell, ahogy Dávid király tette, fia, Absolon elől. „Amikor bebizonyosodott, hogy a háború hosszan elhúzódik, az embereknek el kellett dönteniük, hogyan tovább. Volt, aki eladott mindent, és úgy jött át a határon, hogy már nem is megy vissza. Másvalaki bezárta a házát, nem tudja, mi van vele, de reméli, egyszer majd visszatérhet az otthonába a családjával. Azokat, akik már nem mennének vissza, számos rossz tapasztalat érte a háború kitörése óta. Noha Kárpátalján viszonylagos biztonságban élhettek, számos kelet-ukrajnai ukrán menekült oda húzódott a harcok elől. Ők pedig lépten-nyomon megszólták a kárpátaljai magyarokat, hogy milyen jogon beszélnek magyarul a gyerekeikhez, amikor ez Ukrajna.”
Hogyan tovább?
A legtöbben rokonokhoz, ismerősökhöz jöttek, esetleg az itt tanuló felnőtt gyermekeik albérletébe. „Amikor Kárpátaljáról elindultak az emberek, égtek a telefonok, mindenki megmozgatott minden szálat, hogy ki hol tudná legalább átmenetileg meghúzni magát. Futótűzként terjedt a hír, ki miben tudna segíteni. Volt, aki már a 2014-es kijevi és krími konfrontáció idején Magyarországra menekült, megragadta az első munkalehetőséget, aztán követte a családja is. Ezt az elválasztottságot nem lehet hosszú ideig bírni.”
A találkozón szó esett arról is, ki milyen jövőt remél. A vasadi lelkipásztor szerint vannak, akik abban bíznak, hamar véget érhet a háború, és visszatérhetnek szülőföldjükre, ha máskor nem, legalább nyugdíjas éveikben – anélkül, hogy elszámoltatnák őket amiatt, miért nem voltak hadra foghatók. Mások itt szeretnék megtalálni a helyüket. Noha szállásuk egyelőre ideiglenes, lelki otthonra leltek a gyülekezeti közösségben, ahová bekapcsolódtak. „Bennünket is megerősített, hogy azok, akiknek nincs kiszámítható jövőképük, és nem tudják, mi lesz azzal, amit a kezük munkájával már összeraktak, mégis reménységgel tekintenek az életre, és mindezt azért, mert van hitük.”
A legmeghatóbb az volt, amikor az azonos gyülekezetből elszármazottak választhattak egy szívüknek kedves éneket – számolt be a lelkész. „Zengett a gyülekezeti ház. Az összejövetel után a segítők még egy órán át arról beszélgettek, milyen sokat kaptak kárpátaljai református testvéreik bizonyságtételeiből, melyek fő üzenete az volt: nem az a lényeges, hol és kikkel, hanem az, hogy Krisztus szolgálhatják.”
Király János másokat is bátorít hasonló találkozók megszervezésére. „Budapesten és környékén sokan vannak kárpátaljai magyar reformátusok, akiknek erőt és bátorítást jelentene, ha találkozhatnának azokkal, akikkel egy helyről származnak. Sokuk bizonytalan, nem tudják, hogy kell hivatalos ügyeket intézni, nekik egy-egy jó tanáccsal is sokat segíthetünk. Ha pedig a közösségeinkbe fogadjuk őket, nemcsak ők lesznek gazdagabbak, hanem mi magunk is.”