„A jót a rossztól elválasztó vonal nem államokon, nem társadalmi osztályokon keresztül, sőt nem is politikai pártok között húzódik… hanem minden emberi szívben.”
Alexander Szolzsenyicin
Veled kiteljesedve
Azt mondják, ha könyvet írnának a házasságról, annak csupán egyetlen fejezete lenne, ami arról szól: figyeljünk az apróságokra. Ők például a legtöbb, amit tehettek tizenöt éve tartó házasságukért, hogy nem hagyták magukat eltávolodni egymástól – mondják. A házasság hete idei arcaival, Madarász Isti filmrendezővel és feleségével, Kerekes Monikával beszélgettünk.
Az Uránia Filmszínház patinás kávézójában találkozunk Madarász Isti filmrendezővel és feleségével, Kerekes Monikával, a filmek besorolásáért felelős Korhatár Bizottság tagjával. De nem csak ebben érzékelhető köztük összhang: alighogy helyet foglalunk, megfogják egymás kezét. „Hideg van odakint, Moncsi fázik” – mosolyodik el a férj. A következő másfél órában kiderül, tényleg csak erről van-e szó…
Őszinte rácsodálkozás
Ha a házasságukról forgatna, az ő történetük egyszerre lenne vicces és könnyfakasztó, úgyhogy a tragikomédia műfaját választaná – mondja kérdésemre Madarász Isti. „Persze, zenés-táncos elemekkel tarkítva” – teszi hozzá felesége nevetve. Isti és Monika több mint két évtizede, a Continental Singers miskolci kórusának tagjaiként lettek barátok. Akkor szerettek egymásba, amikor egy zenés darabban a két főszerepet – persze, hogy a férj és a feleség szerepét – próbálták. Tizenöt év távlatából nézve úgy tűnik, a szerepeket sikerült elsajátítaniuk az életben is. A házasság hete szervezőinek éppen azért esett rájuk a választása, mert ők akkor is figyelemmel és gyengédséggel váltanak szót, ha annak rajtuk kívül nincs fültanúja – kivéve a függöny mögül leselkedőket.
Visszatalálni egymáshoz
„Mi pont ugyanannyit veszekszünk, mint mások, és pont ugyanannyira vagyunk oda egymásért, mint mások, csak éppen nem hagyjuk elharapódzni a konfliktusainkat. Szerelemből házasodtunk, és ezt olyan értéknek tartjuk, amit meg akarunk őrizni. Persze, minden pár távolodik, megfárad az a nagy szerelem, ez természetes. Mi arra jöttünk rá, hogy akkor vissza kell lépni egyet. És ha csak egyet kell visszalépni, az nem is olyan nehéz. Ezért érezzük még mindig jól magunkat együtt” – magyarázza a férj.
A rószaszín ruhás lány
Szerelmük első, gyermeki naivitásban töltött időszakát felidézve a házaspár azt mondja: alig várták, hogy elvégezzék az egyetemet, és kapcsolatuk második napján kötött megállapodásuk értelmében életre szóló szövetséget köthessenek. „Korábban minden barátnőmről azt képzeltem, hogy majd ő lesz a feleségem, de amikor Moncsit megismertem, tudtam, hogy ezúttal tényleg ő az” – emlékszik vissza Isti. A kék szemű lány a rózsaszín ruhájában leginkább kompromisszummentes igazságszeretetével, csapatszellemével és jó szívével nyűgözte le a fiatalembert. „Én nem ilyen voltam, de mindig vágytam ezekre a jellemvonásokra” – árulja el a férfi.
Ma is csodálja
Az egykori rózsaszín ruhás lány pedig valami olyanba szeretett bele, ami máig újra és újra csodálattal tölti el férje iránt: „Azon kívül, hogy nagyon jóképű volt, Isti már akkor is nagyon mély dolgokat fogalmazott meg az életről, Istenről, az emberekről. Végül egy jól irányzott poénnal az egésznek elengedte az élét. Ez a kettősség most is megvan benne. Találkozott már egy-két világsztárral, de velük is olyan természetesen elbeszélget, mint a szomszéd bácsival. Nap mint nap megosztja velem az életét, mégis, amikor a gyülekezetben tanít, csodálattal hallgatom, mi mindent kapott Istentől.”
Jó választás
„Mi nagyon szerelmesek voltunk egymásba, és különlegesnek tartom, hogy még most is azok vagyunk. A szerelem nagyon kell, de nem írhat felül mindent. Fontos a tudatos választás” – fejtegeti aztán Kerekes Monika.
„Én mindenképp keresztény férfival szerettem volna egybekelni, valakivel, aki értékel engem, és akinek a vágyai összeegyeztethetők az enyémekkel. Akinek a viselkedése, szokásai tükrözik az én értékrendemet is. Jó értékmérő, ha tudunk felszabadultan együtt lenni, de fel kell nőni ahhoz is, hogy ne csak a pillanatnyi örömökért lelkesedjünk, hanem hosszú távra tervezzünk.”
Amit megfogadunk
Érdemes tudatosan készülni az esküvői fogadalomtételre is, és minél többet beszélgetni az udvarlás időszakában – teszi hozzá a kétgyermekes anya. „Mielőtt házassági fogadalmat teszünk, le kell zongorázni magunkban és együtt is, mit jelent az, hogy egészségben, betegségben, gazdagságban, szegénységben. Nekünk Istivel majdnem mindegyikből kijutott.” A kommunikáció egyébként később is kulcsfontosságú, akárcsak a minőségi idő – folytatja. „Minden pár pontosan tudja, hogyan tud leginkább visszatalálni a másikhoz. Az elején mindenki nagyon szerelmes, de ha távolodunk, valahogy akkor is fel lehet eleveníteni, miért őt választottam, mit szerettem meg a másikban. Jó látni azokat a példákat, amelyek bizonyítják: nincs olyan távolság, ahonnan Isten segítségével ne lehetne visszajönni.”
Veled kiteljesedve
Veled kiteljesedve – ez a mottója az idei házasság hetének. Isti és Monika így indokolták választásukat: „Valamiért az a közvélekedés, hogy a házasságban feladod és elveszíted magad, ezért élj minél többet addig, mert utána vége a jó életnek. Szerintünk ez hülyeség. Mi jól elvoltunk külön-külön is, de amikor összeházasodtunk, a tevékenységeink, a baráti kapcsolataink nem szűntek meg, hanem továbbfejlődtek. Csomó dolog átalakul, persze, de azokat nem is nagyon sajnáljuk” – magyarázza a férj. De vajon mi a helyzet az alkotással?
„Művésztársaim gyakran mondják, hogy nem horgonyoznak le egyvalaki mellett, mert attól tartanak, azután nem tudnának szabadon szárnyalni. Én meg azt vettem észre, hogy attól szárnyalhatok igazán, hogy van egy horgonyom. Sokkal több és mélyebb lettem attól, hogy Moncsi velem van, én mellette tudtam kiteljesedni. Nem tudom, hogyan tudnék filmezni, ha ő és a gyerekek nem lennének. A feleségem inspirál és megvigasztal. Van kivel megosztani az örömöt és az alkotóléttel járó hullámvölgyeket is. Sok művészember magányos vagy depressziós és iszik, mert tényleg nem könnyű ez az életpálya, nekem viszont van egy biztonságot nyújtó otthonom, ahová, ha megsebeztek, visszahúzódhatok. Ez a legtöbb embernek, ha nem vallja is be, nagyon jólesne.”
Háttérország egy álomhoz
Felesége elárulja, kezdettől fogva hitt rendező férje álmában. Felidézte diákéveiket, amikor választottjának még sem képzettsége, sem eszközparkja nem volt, de már forgatókönyveket írt, rendezett és az egész családot szerepeltette kísérleteiben. Az azóta eltelt időben feleségével az oldalán Madarász Isti egyebek közt mozifilmmel és több sikeres televíziós sorozattal is büszkélkedhet. Kerekes Monika azt mondja, örömmel biztosítja férje számára a hátteret az alkotáshoz. Pedig a forgatások néha heteket vesznek igénybe, és ilyenkor az édesapa kevés időt tud a családdal tölteni.
„Kutyanehéz, amikor Isti elmegy és nekem kell egyedül szerveznem a családunk életét, de ezalatt kicsit én is elvarázsolom a gyerekeket, közös programokat csinálunk, hogy ne az legyen, hogy hárman sírunk otthon és számolunk vissza. Így Isti is nyugodtan mehet el hazulról. Azért nem a tökéletesből indultunk, mikor Emma lányunk kicsi volt, és az apja elment három hétre forgatni, utáltam az egészet, nyavalyogtam a telefonba, a gyereknek is csepegtettem. De hála Istennek, ő ezt elfelejtette azóta. Időközben néha mi is ki tudtunk látogatni a forgatás egy-egy napjára. Isti ilyenkor megmutatta, mi hogy működik, így a gyerekek is egyre jobban értik, miért szereti annyira az apjuk a filmezést.”
Bár család és a hivatás egyaránt fontos a számára, férje hozzáfűzi: ha élete filmjére hívnák el forgatni úgy, hogy feleségét és gyermekeit nem viheti magával, akkor mellettük döntene.
Kísért, és?
Szeret dolgozni, de amikor csak lehet, igyekszik minél több időt otthon tölteni, és különösen arra figyel, hogy senki ne kerüljön a társa elé a sorban – árulja el Isti.
„Az én szakmámban az a veszélyes, hogy sok érdekes emberrel találkozom, férfiakkal és nőkkel egyaránt. Engem mindig lenyűgöz a tehetség és az, ha látom valakiben a szikrát. A színésznők ráadásul még szépek is. Észben kell tartani, ki vár otthon, és azt is, hogy haza kell menni. És tudom, mi az a pont, ami után már nem lehetne.”
A kísértésnek akkor tanult meg ellenállni, amikor modellfotózásokról készített werkfilmeket – magyarázza. „A modelleknél lenyűgözőbb teremtések nincsenek. Ők azt tudják a legjobban, hogy mindenki odalegyen értük. Nekem ez jó iskola volt, mert megtanultam, hogy őket ezért a képességükért fizetik. Vagyis ez nem a valóság. Ugyanez igaz a rendező és a színésznők közötti munkakapcsolatra is. Lehet, hogy egy felvett jelenetet visszanézve azt mondom: ilyen gyönyörű nőt még nem láttam, de hát éppen ezt kértük tőle! És azért mondta ezt a szöveget, mert ezt írta neki valaki. Persze, amikor először kerül olyan helyzetbe az ember, hogy egy általa rajongott művész kedves hozzá, akkor rendesen elolvad, de ezt a helyén kell kezelni. Rendezőként az a dolgom, hogy rajongjak a színészekért, dicsérjem, bátorítsam őket. Ők meg ezért szeretnek engem. Ilyenkor pár hétig rózsaszín felhő vesz körül minket, hiszen közösen hozunk létre valamit. De mindig próbálom megismerni a színészeim, színésznőim családját, hogy már a munka kezdetén mindenki fogja föl, hogy mi van ott lent, a földön, akkor is, ha egy kicsit elszállunk.”
Ez több
A házastársi hűség kérdésében egyszerre törekszik őszinteségre és becsületességre – fűzi hozzá a férfi. „Engem mindig megijeszt, amikor férjek azt hajtogatják, hogy az én feleségem a legszebb. Ebbe nagyon gyorsan bele lehet bukni. Nem: ő csodálatos, a másik fantasztikus, de ez több. Ő a feleségem. Tizenöt éve vagyunk házasok, mi már annyi mindent összehoztunk. Nincs az a nő, akiért ezt megéri felrúgni csak azért, mert szebb az orra. Ettől még persze örülök, hogy a forgatásokon ismét fantasztikus emberekkel találkoztam, együtt szikrázhatott az agyunk kicsit, megismerhettük egymást. Nem állítom, hogy néha nem húsz perc, mire az ember kikerül ennek a hatása alól, de aztán mindenki megy haza.”
Valami hiányzik
Arra a kérdésre, miért jó egyvalaki mellett megöregedni, semmint szerelmi kalandokba bocsátkozni, a férj azt a választ adta:
„Biztos, hogy a rövid ideig tartó mámorban is lehet élvezetet találni. De a házasságunk egy nagyon mély, nagyon igazi, sok munkával, szeretettel, fájdalommal összehozott kapcsolat, amivel nem vetekedhet egy hullámvasút-utazás, amire befizettem ötszáz forintért. Sokan nem is tudják, micsoda mélység, intimitás, bizalom, biztonság alakul ki a házasságban. Szoktam beszélgetni ismerőseimmel, akik kicsit gyakrabban váltogatják életük szerelmét: nekik azért van hiányérzetük. Jól érzik magukat, de pontosan tudják, hogy valami hiányzik. Nekünk ez a valami van meg.”
Emésztő lángok
A kis lángok nemcsak, hogy nem vetekedhetnek egy igazi nagy szerelemmel, de emésztik is az embert – egészíti ki férje szavait Kerekes Monika.
„Azon túl, hogy adnak valamit, és vibrálók meg izgalmasak, el is vesznek az emberből. De az a szerelem, ami köztünk van Istivel, hozzáad az életünkhöz, kiteljesít minket.
Olyan tudást ad, amit csak a másiktól kaphatunk meg. Ahogy ő hozzám ér, úgy senki nem tud hozzám érni. Ahogy ő rám mosolyog, úgy senki nem mosolyog rám. Hasonlót egy éjszaka, egy forgatásnyi idő vagy a közös munkahelyen együtt töltött hónapok alatt sem lehet megtapasztalni.”
Nem féltékeny
Talán ez az oka annak, hogy nem is féltékeny élete szerelmére – árulta el a fiatal családanya. Ha ettől várná a biztonságot, az már régen rossz lenne. Igaz, férje nem is adott okot rá, hogy kifejlessze magában a tőle távol álló képességet. „Rá kellett jönnöm, hogy lehet, hogy húszévesen nagyon csinos voltam, és Isti beleszeretett a rózsaszín ruhácskámba, de eltelt húsz év, és fognak is telni az évek. Miközben mindig lesznek húszévesek, ráadásul egyre szebbek, csinosabbak – és egyre többen lesznek azok. De nem ezen múlik a házasságunk. Ha emiatt megdől, akkor valami az építkezésnél volt rossz.”
A várakozás ideje
Kapcsolatuknak valóban széles alapot ástak: nagyon szerelmesek voltak, Isti és Monika mégis szeretett volna biztosra menni. Azt mondják, mindkettejüknek fontos volt, hogy legendásan jó és élethosszig tartó legyen házasságuk. Ennek érdekében együtt járásuk idején kétszer is külön töltöttek egy-egy hónapot, még telefonon sem beszéltek. „Majd meghaltunk, Isti titokban meg is lesett, hogy legalább rövid időre láthasson, persze csak utólag vallotta be. Az első alkalommal még húztam a számat, hogy ez őrület, minek kínozzuk magunkat, de aztán rájöttem. Egy hónapig úgy imádkoztam, hogy Istenem, ha Te akarod, akkor legyen vége, ha meg nem, akkor legyen erősebb – és éreztem, hogy erősebb. Ez óriási megerősítés! Ami kinek kell? Annak, akinek valóban fontos a házassága és az, hogy Isten az áldását adja rá.”
Sok is meg kevés is
„Mi nemcsak örülünk annak, hogy jól megy a házasságunk, hanem mi erre mindig is vágytunk” – fűzi hozzá Isti. „Négy évig tartó együtt járásunk idején nem költöztünk össze, betartottuk a játékszabályokat, szóval, az esküvőnk napja tényleg valami újnak a kezdete volt. Aztán hirtelen tízszer annyi időt kezdtünk egymással tölteni – emlékszem, a nászúton össze is vesztünk, mert már tudtunk egymás agyára menni. Sok apróságot megtudtunk a másikról, néhány egyenesen sokkolt.” – „Például, amikor kezembe vettem Isti videokazetta-gyűjteményét, és felsóhajtottam: kihez mentem én hozzá, milyen filmeket néz ez?” – mosolyodik el felesége.
Elfogadni egymást
Bár mindketten hatottak a másikra, sosem akarták egymást megváltoztatni – hangsúlyozza a házaspár. Lassan elkezdtek megbékélni különbözőségeikkel, néha pedig arra is ráébredtek, hogy talán a másik csinálja jól. Azt mondják, azért tudtak engedni az igazukból, mert kezdettől fogva szerették egymást, és sokkal több vonását kedvelték a másiknak, mint amit nem. „Persze, amit a legjobban szeretünk egymásban, azok néha a legidegesítőbb dolgok is, nálunk például ilyen a poénkodás vagy az eltérő vérmérséklet. Moncsi alapvetően lobbanékony és igazságszerető, én meg mindig is halvérű és konfliktuskerülő voltam. Abból lett a legtöbb összetűzésünk, hogy nem értettem, miért kell neki mindenbe beleállni, miért nem lehet legalább jobban becsomagolni az igazságot. Amikor kiveszekedtük magunkat, gyorsan bocsánatot kértem tőle, de ő nem tudott ilyen gyorsan váltani, ezért szó szerint elszaladt. Én meg kerestem mindenfelé a városban…” Monika elismeri: „Kemény voltam, nem fordultam meg, szinte kivétel nélkül ő jött utánam. Egyszer aztán elmondta, hogy neki ez mennyire rosszul esik. Leesett, hogy én, a nagy igazságharcos ezt mégis hogy engedhettem… Soha többé nem rohantam el.” – „De én igen” – vágja rá Isti. „Aztán én mehettem utána” – nevet Monika.
Nem akar elöl lenni
Majd arról beszél, számára az az ideális feleségszerep, amiről a Szentírás beszél. „Sokat formálódtam a házasságban, harcos amazonból társ lettem. Hozzátartozik az életemhez a férjem tisztelete, az otthonteremtés, a gyerekek napi szintű gondozása, a háttérország biztosítása. Sokaknak ez ijesztő, mert mindenki elöl akar lenni, pedig az, hogy a férj áll az első sorban, azt jelenti, hogy ő kapja a legnagyobb pofonokat, őt éri a legtöbb kísértés, és ő viszi a legnagyobb terhet is” – magyarázza. Kerekes Monika szerint egy nőnek érdemes időről időre megfogalmaznia a céljait, ennek ellenére nem hiszi, hogy azért, mert más évezredet írunk, gyökeresen meg kellene változnia a nőről alkotott felfogásunknak. „Szerintem jó, ha egy nő tanul, céget vezet, éli az álmait, de arról sem szabad megfeledkeznie, mit ad fel ezért. Különösen, ha mindig is vágyott gyermekre. Szülőként fel kell adni korábbi tevékenységeink egy részét, de valami jobbért adjuk fel. Nekem például az, hogy néhány évre abba kellett hagynom a munkát, nem jelentett valódi áldozatot, mert a gyermekkori álmom teljesült a gyerekekkel otthon töltött időszakban. Ajándékként tekintettem ezekre az évekre, és minden percét próbáltam kiélvezni.”
Mindvégig együtt
Emma lányuk házasságuk hatodik évében született – mesélik. „Lepukkant, csótányos, repedezett falú lakásban laktunk addig. Tudtuk, hogy ide nem születhet gyerek, és bár nem értünk az ilyesmihez, belevágtunk a felújításba.” A kismamában a gyermek közeledtével egyre inkább felébredt a fészekrakó ösztön.
„Látni se láttam a pocakomtól, de irányítottam mindenkit: ide kell még egy polc, ott égjenek a lámpák.” Monika azt mondja, kislányuk születése kifejezetten jó élmény volt, kisfiukért viszont sokat aggódtak. Tibike betegen született, az orvosok ijesztő diagnózisokat állítottak fel. A szülők ma már azt mondják: Isten a halál árnyékának völgyén vezette át őket. „Sokan mondták, hogy hősök vagyunk, pedig csak kedd volt meg szerda, amit végig kellett csinálni. De ami valóban fontos volt: nem léptünk ki! Amikor baj volt, én nem szaladtam el, és Moncsi sem adta fel” – emlékszik vissza az édesapa. Majd hozzáteszi: „Nekünk nem azért jó a házasságunk, mert mindig könnyű életünk volt. Voltak komoly mélységeink, de Isten ezeken is átsegített, mi pedig mindvégig ragaszkodtunk egymáshoz.”
„Nem fogunk rámenni”
„Akkoriban sok olyan döntést kellett meghoznunk, amihez nem értettünk. Nem tudtuk, mi jó a gyerekünknek, hiszen nem vagyunk orvosok. De egyet megfogadtunk: mindenben együtt döntünk. Ha rosszul is, de együtt, és utána azt képviseljük mindketten” – fűzte hozzá Monika. „A házasságok háromnegyede rámegy egy hasonló krízishelyzetre. Tisztán emlékszem, amikor egy nap ültünk az ágy szélén és eldöntöttük: bármi lesz a kisfiunkkal, mi nem fogunk rámenni" – emlékszik Isti. Mint mondta, a nők hajlamosak először az édesanyjukkal, a férfiak pedig barátaikkal megosztani a nehézségeiket és az örömeiket, ők viszont azóta is tudatosan kerülik ezt, és egymáshoz fordulnak elsőként.
Én, te, mi
A „mi” kulcsszó a házasságban, de nem jelenti azt, hogy megszűnik az én és a te – szögezi le a házaspár. A családfő azt mondja, hálás azért, hogy ifjú felesége támogatását kezdettől fogva élvezheti: friss házasként például időt kapott tőle, hogy bedolgozza magát a filmiparba sok önkéntes munkával, amely semmit nem hozott a konyhára. Ennek köszönhetően válhatott családfenntartóvá a hivatással, amire egész életében készült. „Volt egy időszak, amikor nagyon csórók voltunk, úgy feküdtünk le, hogy másnap nincs mit enni. Az engem nagyon megviselt. De Moncsi akkor is mellettem állt, nem hibáztatott.” Társa viszonozza tekintetét, majd azt mondja: „Nekem azt kell mindig a fejembe vésnem, hogy Isten rajtam is számon kéri majd, hogy bántam mindazzal, amit tőle kaptam.”
Beszélgetésünk végére érve biztosan tudom: az a kézfogás nem a hideg időnek szólt.
Képek: Füle Tamás; családi archívum