„A jót a rossztól elválasztó vonal nem államokon, nem társadalmi osztályokon keresztül, sőt nem is politikai pártok között húzódik… hanem minden emberi szívben.”
Alexander Szolzsenyicin
Vér fröccsent a pásztorsubára
Megrendít-e bennünket azoknak a vértanúknak a sorsa, akiket hitükért öltek meg? Mond-e bármit is Brenner János katolikus pap, Gulyás Lajos református lelkész neve és sorstársaiké, akik az 1956-os forradalom leverését követő megtorlásnak estek áldozatul?
Semmi ne derüljön ki
A borzalmak tanúi napjainkra megfogyatkoztak, de néhányan még élnek, mint ahogy a családtagok is. Őket is meghívták az Országházba arra az ünnepi konferenciára, amelyet múlt pénteken tartottak, hogy kicsit megállítsák az időt, és a Megváltó születésének fényébe állítsák a hősöket. Az apropó szomorú volt, ugyanis 1957 adventjének harmadik vasárnapjára virradó éjszaka gyilkolták meg Brenner János rábakethelyi káplánt, és ugyancsak 1957 decemberében végezték ki koholt vádak alapján Gulyás Lajos református lelkészt. Brenner János halálának körülményei máig tisztázatlanok. Egy ismerőse azzal csalta el egy erdőszéli házba, hogy haldoklik a rokona, siessen hozzá, majd útközben váratlanul elköszönt tőle, hogy máshova kell mennie. Ezt követően az egyedül maradt fiatal katolikus papra rátámadtak, 32 késszúrással leterítették. Az orvosszakértői véleményből kikövetkeztethető, hogy a földre került pap nyakára is ráléptek, halálát fulladás okozhatta, több órán át szenvedett. A nyomozás úgy folyt, hogy lehetőleg semmi ne derüljön ki, főként az igazság ne. Még holtában is meggyalázták Isten szolgáját. A hivatalos szervek ugyanis először szerelemféltésnek igyekeztek feltüntetni a halál okát, majd rablógyilkosságnak. Később indult ugyan eljárás néhány ember ellen, de ezt a pert is „elkenték”, az igazi elkövetők személyére máig nem derült fény.
A 39 éves, háromgyermekes Gulyás Lajost a hírhedt győri-mosonmagyaróvári per harmadrendű vádlottjaként végezték ki Földes Gáborral és Tihanyi Árpáddal együtt 1957 decemberében, ami a Nagy Imre-per főpróbája volt. Gulyás Lajos a mosonmagyaróvári sortűz után kimentett egy ÁVH-s tisztet a feldühödött tömeg kezéből, ám a bíróságnak ez sem számított. A forradalmat mindenképpen törvényellenes cselekedetnek állították be, s példát akartak statuálni, hogy többé senkinek eszébe ne jusson fellázadni. Az 1956 után indult összes bírósági eljárás, ítélet, az egyházakat kontrolláló és működésüket korlátozó jogszabályok, a lelkészek, papok nyomtalan eltűnése, rejtélyes halála mind-mind a megfélemlítést szolgálta. A konferencián felszólaló kutatók, történészek arra világítottak rá, hogy a Kádár-rendszer az első években korántsem volt a legvidámabb barakk. A mártírok aktáiból egy hazug rendszer képe bontakozik ki, amely az egyházban a legfőbb, elpusztítandó ellenséget látta. Azokat is ellehetetlenítették, akik semmiféle politikai tevékenységben nem vettek részt, „csak” papként, lelkészként éltek és szolgálták a rájuk bízottakat.
Istentagadásra épülő rendszerek
A történészek hangsúlyozták: semmiképpen sem mondható, hogy új időszámítás kezdődött 1957-ben, s a hatalom emberei úgymond tanultak volna a múlt hibáiból. A Kádár-korban éppúgy üldözték az egyházat, mint a „rákosista időben”. Megváltoztak ugyan a hatalom módszerei, de a forradalmat követő első években kíméletlenül léptek fel Krisztus szolgái ellen, akár volt direkt közük 1956-hoz, akár nem. Az üldözéshez elegendő volt, ha egy pap vagy lelkipásztor töretlen hittel, mosolygósan, az ifjúságot vonzó módon vett részt Isten országa építésében. Az Országgyűlés Hivatalának Közgyűjteményi és Közművelődési Igazgatósága és a Nemzeti Emlékezet Bizottság által szervezett ünnepi konferencia aktualitásául szolgált, hogy a Vatikán döntése alapján Brenner Jánost boldoggá avatják. A szertartásra 2018. május 1-jén Szombathelyen kerül sor. A „Halálra ítélve – papi sorsok '56 után” című emlékezés fővédnöke, Kövér László, az országgyűlés elnöke megnyitó beszédében arról szólt, hogy az istentagadásra épülő politikai rendszerek elkerülhetetlenül emberellenessé válnak, és mindig emberölésbe torkollnak.
„Akik ugyanis Isten halálát hirdetik, azok mindig készen állnak az emberélet kioltására is” – mondta. Felidézte, hogy Magyarországon a papok, lelkészek elleni fellépés nem volt előzmények nélküli, a Tanácsköztársaság idején alig több, mint négy hónap alatt a terrorista különítményesek tucatnyi olyan papot öltek és kínoztak meg, akiknek nevét csak részlegesen őrizte meg az utókor. A házelnök napjaink veszélyére is figyelmeztetett: „Most azonban a kommunizmustól és a nácizmustól eltérően az emberi azonosságtudatnak nem pusztán csak egyes elemeit, hanem teljes egészét el akarják törölni azok, akik a tőke soha nem látott koncentrációjának és vele a tömegmanipuláció soha nem látott hatékonyságú technológiájával elég erősnek érzik magukat erre. Ők magukat transzhumanistáknak nevezik és azt hirdetik, hogy a technológiai fejlődés elhozta azt az időt, amikor az ember önmaga képes a mesterséges evolúcióra. Emellett azt is állítják, hogy az ember genetikai, nemi, családi, vallási és nemzeti identitása csak kolonc az emberiség nyakán, és mielőbb meg kell szabadulni azoktól.”
A keresztyén mártírium titka
Bogárdi Szabó István püspök, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának lelkészi elnöke beszédében arról szólt, hogy a vértanúk előbb tanúk voltak. Az ő sorsuk rámutat a kommunista ideológia igazi természetére. A megfélemlítés, a bosszú, a statuálás szükségszerűen nem hagyhatott érintetlenül olyan társadalmi dimenziókat sem, melyek még a forradalom idején is a méltányosság és igazságosság elveit jelenítették meg – fogalmazott.
Erre tekintettel nem maradhattak ki az egyházak sem. A keresztyéneket ugyanúgy meg kellett félemlíteni, rajtuk és velük szemben ugyanúgy példát kellett statuálni, a hamisságában leleplezett diktatúrának rajtuk ugyanúgy bosszút kellett állnia. Felidézte, hogy Brenner Jánosról azt jegyezték fel: „Politikai tevékenységet nem végzett, egyéniségével vonzotta az embereket.” Gulyás Lajos pedig „még a bitófa alá is vasalt nadrággal ment”. Vagyis a papi sorsok egyéni sorsok is voltak – magyarázta. Az egyéni sorsokban tűnik elő a keresztyén hit transzcendáló valósága – mutatott rá. „Az erőszakos ideológiák számára ez az isteni korlát a legkevésbé elviselhető” – mondta Bogárdi Szabó István. Részben azért, mert ez a korlát emlékeztet az ember végességére, minden emberi igyekezet végességére, és megtöri az emberi gőgöt. Részben és döntő módon pedig azért, mert emlékeztet a jó, az igaz, és a szép forrására, az isteni valóságra. „Aki Isten ügyében habozik kiállni, az végső soron nem tud az ember ügyében kiállni” – idézte Tertullianust. „Ma nem pusztán áldozatokról emlékezünk, hanem tanúkról, akik voltak bátrak kiállni Isten ügye mellett, és így álltak ki – végső módon – az ember ügye mellett”– mutatott rá. „A keresztyén mártírium egyik mély titka éppen ez a szabadság – hangsúlyozta –, mert nincsen nagyobb szeretet annál, ha valaki életét adja barátaiért, tanítja üdvözítőnk.” (Jn 15,13) „Ez a szeretet csak a szabadság belső erejéből tud táplálkozni. A szabadság ennek a szeretetnek a belső minősége. Nem magától értetődőség, hanem ajándék. Az igaz tanúk – és vértanúk – erről az isteni szeretetről tanúskodnak: a mi igaz sorsunk, szabadságunk nem magunktól való, hanem Isten ajándéka Krisztusban” – mutatott rá ünnepi beszédében a püspök.
Hihetetlen buzgalommal lesték a papok magánéletét
Veres András győri megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke arról szólt, hogy az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) a forradalom előtt és után is rengeteg paptól vonta meg működési engedélyét.
A hivatalos ideológia az volt, hogy a „buzgó papok bebörtönzésével” a hívek körében is keltsenek félelmet. „A titkosrendőrség hihetetlen buzgalommal leste a papok magánéletét, a papság jelentős része mégsem ijedt meg annyira a hatalomtól, mint amennyire az ÁEH szerette volna” – mondta. Ebben vélhetően része volt XII. Piusz pápa magyarok melletti kiállásának, aki 1956 őszén négy felhívást tett közzé a magyar forradalom mellett. Olaszország minden templomában felolvasták a pápai körlevelet, amelyben XII. Piusz arra kérte a híveket, hogy imádkozzanak a magyarokért. Veres András kiemelte: nagy elégtétel a konferencia, és az, hogy élnek és itt vannak Brenner János atya osztálytársai, barátai, sőt, a testvére is. Hozzátette, ez nemcsak Brenner János iránti elégtétel, hanem azok számára is, akiknek hozzá hasonlóan súlyos megpróbáltatásokban, megverettetésekben volt részük.
„Kispap, nagypap, plébános, minden csuhás szélhámos, de van még lámpavas, Budapesten sok a pap!” – idézte fel Fabiny Tamás, a Magyarországi Evangélikus Egyház elnök-püspöke, hogy mit olvasott a főváros utcáján éppen akkor, amikor pappá szentelésére tartott a Fasorba. Pedig ekkor már 1982-t írtak. Ha nem mondott volna többet, már ez is érzékeltette volna, milyen légkörben kellett tevékenykedniük az egyházaknak az állampárt évtizedeiben. Köszöntőjében kiemelte: „Azokra a pásztorokra gondolunk, akik életüket adták vagy akiket megnyomorítottak, pedig ők csak bojtárai voltak az Igazi Pásztornak. S azért lehettek hű pásztorok, mert ragaszkodtak a Jó Pásztorhoz. A jó pásztor életét adja a juhokért” – idézte az Igét. Rámutatott: hosszú a vértanúk sora. A katolikus, református, evangélikus és más vallású mártírok névsora jelzi, hogy a kommunizmus idején is működött a „mártírok ökumenéje”. A mártírok vére az egyház magvetése – húzta alá. És valóban – mondta –, ebből a vérből magvetést hozott elő az Úristen. „Verd meg a pásztort és szétszéled a nyáj. Isten azonban másként gondolta. Bár vér fröccsent a pásztorsubára, Isten mégsem engedte szétszéledni a nyáját. Itt vagyunk. Amikor meggyújtjuk az adventi gyertyákat, gondoljunk azokra, akiket elszólított az élet és halál Ura, akik életüket adták, s nemcsak tanúk, vértanúk is tudtak lenni!” – fogalmazott.
Málcsi néni, olyan gyönyörű ez a nap!
Székely János szombathelyi megyéspüspök Brenner János életútját ismertetve kiemelte: nem végzett semmiféle politikai tevékenységet. Egyszerű, tiszta lelkű, sportos, vidám, nagyon sok embert vonzó ember volt. Még az utolsó reggelen is így köszöntötte házvezetőnőjét: „Málcsi néni, olyan gyönyörű ez a nap, átölelném az egész világot.” Sugárzó lelkű pap volt, s ez elég volt ahhoz, hogy a diktatúra ellensége legyen, mert a legfőbb ellenség egész egyszerűen az Isten volt. A hit, reménység tanúja volt, akinek hálát adunk az életéért. Székely János hangsúlyozta: a boldoggá avatás nem emberi rehabilitáció. Sokkal inkább azt jelenti, hogy valakiben az Isten kegyelme különleges módon ragyogott fel. A boldoggá avatás azt hirdeti, hogy a történelem ura Isten. Beigazolódott Isten szava, hogy „akit megaláznak, azt fölmagasztalják”.
A Kádár-korszak első évéről, korai egyházpolitikájáról és a megtorlásokról Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnöke szólt. Rámutatott, hogy a forradalom időszakában a lelkészek, a papok békéltető szerepet vállaltak, sokan közülük a nemzeti bizottságokban vettek részt.
„A kora-kádári időszakot a brutális erőszak jellemezte, ugyanakkor a rezsim csak 1957 elején tudott érdemben foglalkozni az egyházi reakcióval” – fogalmazott. Igyekeztek a különböző felekezeteket egymás ellen kijátszani és a felekezeteken belül is törésvonalakat létrehozni. Ennek érdekében tudatosan használtak törvénytelen eszközöket. 1957 januárjában 5 ezer államvédelmist világítottak át, s csupán 15-öt nem igazoltak, az összes többi folytathatta a tevékenységét. Biszku Béla, aki 1957 és 1961 között volt belügyminiszter, a feljegyzések szerint elégedetlenségét fejezte ki amiatt, hogy „sok az enyhe ítélet, s viszonylag kevés a fizikai megsemmisítések száma”.
Az egyház szellemi-lelki erőt képviselt, ezért a Kádár-rendszer fel akarta számolni. A papok, lelkészek megölése, kivégzése egyértelmű üzenet volt, közös szomorú emléke az egyházaknak. A következő generáció lelkéért folyt a harc. Az 56-os forradalom leverése után a hatalom annyiban változtatott a stratégiáján, hogy egy idő után nem nyíltan üldözte az egyházat, mert azzal csak erősítette volna, hanem különféle praktikákkal igyekezett gyengíteni, s megnyerni magának a vezetőket szövetségesének.
Fejérdy András történész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Kar, MTA BTK Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa elmondta, az egyházakkal szembeni fellépés célja az volt, hogy teljes egészében ellenőrizzék tevékenységüket. Mivel 1956-ban a szellem kiszabadult a palackból, az volt a feladat, hogy visszatömködjék. Ezt szolgálta az egyházak elleni megtorlás is. A hatalom a törvényesség képviselőjeként kívánt fellépni az egyházzal és a társadalommal szemben is. A nagy letartóztatási és perhullámok mindenkit megfélemlítettek. Az 1956-os forradalmat követő új rend igazából nem korszakhatár. Alapvető kontinuitás fedezhető fel az egyház és a vallás felszámolása és megszüntetése tekintetében az 1956 előtti időszakkal – mutatott rá a történész. Az egyházpolitika ezt követően jobban számolt a hétköznapi valósággal. A történész a kuktafazék hasonlatával élt, amely a nagy nyomás következtében 1956-ban robbant. Ám ezt követően sem történt érdemi változás. Csupán annyi, hogy „megcsavarták a szelepet, hogy a nyomás ne nőjön túl nagyra, de a nyomás változatlanul megvolt” – érvelt.
Szabó Csaba, a Magyar Nemzeti Levéltár főigazgatója „A katolikus papok mártíriuma a forradalom után” című előadásában azt emelte ki, hogy a kommunista időszakban mintegy háromezer egyházi személyt marasztaltak el a koncepciós perekben.
Csűrös András egyháztörténész Pap Béla karcagi, rendszerkritikus református lelkész rejtélyes eltűnése és halála kapcsán mutatta be az állampárti hatalom természetét. Pap Bélát ugyancsak kreált vádak alapján tartóztatták le az 50-es évek elején, s azt követően a karcagi szolgálati helyére már soha többé nem kerülhetett vissza. Koncepciós perben négy és fél év börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítélték, s a váci börtön egyik magánzárkájába került. Feleségének azt mondták, hogy meghalt. Később ugyan szabadult, ám azt követően is „sunyi módon lehetetlenítette el életét a rendszer, s helyére egy másik lelkészt választottak Karcagra”. Bár a gyülekezete kiállt mellette, nem foglalhatta el szolgálati helyét, így öccse laboratóriumában dolgozott. A nyomozati iratok tanúsága szerint Pap Béla 1957-ben egy bakonyi kirándulás alkalmával tűnt el. Szenvedélyes természetjáró volt, s ezt használta ki a hatóság. Feleségének és családjának azt állították, hogy bizonyára belesett egy szakadékba, s megették a vadak. Többször morbid fordulatot vett a nyomozás. Egy alkalommal egy lábszárcsontot tettek az özvegy elé, amelyen egy barna cipő volt azzal, hogy írja alá, ez a férje cipője. Majd egy másik alkalommal egy koponyát kellett megszemlélnie az özvegynek, ismerje fel, ez a férje koponyája. Közben a tiszt csipesszel szedte ki a leveleket a koponya orrlyukaiból. Igyekeztek a közvéleménnyel elhitetni, hogy öngyilkos lett. A kálvária rámutat a rendszer embertelenségére” – magyarázta a történész. Az özvegy a 80-as években szerette volna megismerni a múltat, s kérte, adják ki neki a jegyzőkönyveket. A hivatalos válasz azonban ez volt: „Az államtitkok csak egy bizonyos határig kutathatóak, államérdekből nem adhatók ki, mert annak anyagát felhasználhatná. Az Ön férje ennek a rendszernek az ellensége volt, nem engedhetjük meg, hogy újra elővegyük az ügyét.”
Wirthné Diera Bernadett, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának Hivatala munkatársa „Egyházi perek az 1960-as években" című előadásában a „Fekete Hollók” elnevezésű ügyet ismertette.
A konferencia Soltész Miklós, egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkár zárszavával ért véget.
Cseke Hajnalka
Fotó: Füle Tamás