Az egyházi ünnepek sorában pünkösd mintha kevesebb figyelmet kapna. Elhalványul a karácsonyi készülődés és a húsvéti forgatag mellett. Ennek oka lehet az, hogy kevesebb ünnepi szokás kapcsolódik a pünkösdi időszakhoz, de sajnálatos lenne nem átélni ennek az isteni meglátogatásnak a jelentőségét. Nemcsak azért fontos esemény pünkösd, mert egy több évszázados ígéret teljesedett be akkor, hanem azért is, mert az Úr Lelkének kiáradása nélkül az egyház talán meg sem született volna. A tanítványok nem lettek volna alkalmasak és képesek véghez vinni azt a hatalmas munkát, amire Isten elhívta őket. Hogy igazán megérthessük a Szentlélek kiáradásának átalakító erejét, érdemes testközelből végigkísérni a tanítványok lelki fejlődésének útját.

Az Úr Lelkének kiáradására már Mózes is vágyott:
„Bárcsak az Úr egész népe próféta volna, és rájuk is kiárasztaná lelkét az Úr!” (Mózes 4. könyve 11. rész 29b vers)
Valószínűleg élt benne egy kép, hogy ez miként fog megtörténni, és minden bizonnyal a tanítványok fejében is volt egy elképzelés erről a várva várt eseményről. Természetesen nem tudjuk, hogy ez pontosan milyen volt, de szinte biztos, hogy amikor pünkösd napján végre elérkezett, nem úgy történt, ahogy azt évszázadokig elképzelték.

Mivel mi mindent utólag szemlélünk, könnyen elfeledkezhetünk arról, hogy az Újszövetségben beteljesedő írás, az ígéretek megvalósulása egy korábban soha nem tapasztalt, szokatlan esemény volt. Az elképzelések és a valóság közötti feszültséget leginkább a tanítványok tapasztalhatták, akik szemtanúi voltak a megváltás történetének. Nehéz utat kellett megtenniük, mert ugyan szemük láttára teljesedett be az Írás, de semmi sem úgy történt, ahogyan ők elképzelhették. Történetük mélységes emberi utazás is volt, egy érzelmekkel teli lelki út, melynek során megjártak magasságokat és mélységeket, felfoghatatlan dolgokat tapasztaltak. Ennek az utazásnak a kicsúcsosodása, a mindent és mindenkit megváltoztató végkifejlete pedig a pünkösdi Lélek kiáradása volt.

Már az elhívásuk is radikálisan történt, egy egyszerű találkozás, ami sorsfordító lett mindannyiuk életében.
„Jöjjetek utánam, és én emberhalászokká teszlek titeket.” (Máté evangéliuma 4. rész 19. vers)
Mindannyian elhagyták az akkori biztonságos és kényelmes életüket. Valaki a halászhálót hagyta maga mögött, másnak a vámszedők asztalától kellett felállni. El tudom képzelni, milyen feszültséget okozhatott, amikor egy nap bejelentették, hogy mostantól nem lesznek kenyérkeresők, nem gondoskodnak a családról, hanem egy tanítót fognak kísérni minden nap. Elhagyták az addigi ismerős életüket, és elindultak valami ismeretlen, bizonytalan, mégis izgalmas élet felé. Bizonyára érezték, hogy valami kivételes dolog részesei lesznek, de az is kétségtelen, hogy nem értették teljesen, mi ez a nagy és csodálatos dolog.

Később, ahogy Jézus szolgálata egyre látványosabbá vált, a tanítványok is mélyebb hitre jutottak. Szemtanúi lettek csodáknak: vakok láttak, bénák jártak, halottak támadtak fel, kenyerek szaporodtak meg. Ezek a korábban soha nem tapasztalt élmények eufóriával tölthették el őket: az isteni hatalom végre testet öltött, és ők ennek közvetlen résztvevői lehettek. Joggal bízhattak abban, hogy Jézus az a Messiás, aki végre helyreállítja Izrael dicsőségét. De a lelkesedésük mögött ott munkált az értetlenség is. Jézus tanításai – a szolgálat elsősége, az ellenség szeretete, a szenvedés elfogadása – ellentmondásos képet alkotott, nem olyan Messiásról tanúskodott, amilyet ők várhattak. Jézus szolgálatának még csak az elején jártak, de már mennyi érzelmi hullámon, lelki gyötrődésen, kételyeken és szellemi magasságokon voltak túl!

Ezek a kételkedő érzések és gondolatok azonban egy pillanatra mégis szertefoszlottak, mikor Jézus diadalmasan bevonult Jeruzsálembe. A tanítványok szíve telve volt reménnyel: igen, talán most jön el a királyság! A nép hozsannázott, pálmaágakat lengettek – minden adott volt a győzelemhez. De Jézus sírt Jeruzsálem felett, és a templomban nem trónt foglalt, hanem ostorral űzte ki a kereskedőket. A tanítványok nem ilyen királyságot képzeltek el. Ekkor már érzhették a feszültséget: valami nincs rendben. Jézus egyre gyakrabban beszélt arról, hogy szenvednie kell, megölik, de harmadnapra feltámad. Ezek a szavak félelmet és zavart keltettek bennük, érezték, hogy valami készül, de még nem értették, hogy mi.

Az utolsó vacsorán Jézus beszélt az elárultatásáról, és ekkor a tanítványok lelki biztonsága végleg megrendült. Elkezdődött a legnagyobb érzelmi és szellemi vihar az életükben. Az elhagyatás, az árulás, a tagadás mind megjelentek a következő órákban. Péter megtagadta Jézust háromszor is, pedig korábban megvallotta, hogy Jézus a Messiás. Júdás, aki addig követte Urát, elárulta őt. A többi tanítvány pedig rémülten elmenekült. Megtörtént a teljes lelki összeomlás. A Messiást, akitől azt várták, hogy elhozza az örök királyságot a zsidó népnek, keresztre feszítik és meghal. Óriási csata dúlt a szívükben, a félelem, a szégyen és a kétségbeesés szombatja következett ezután.

A harmadik napon azonban megint valami elképzelhetetlen történt. Jézus feltámadt a halálból, és meglátogatta tanítványait. Sőt, negyven napon keresztül többször is megjelent közöttük, és tanította őket, hogy felkészítse őket az evangélium hirdetésére. Ezek az alkalmak megerősíthették a tanítványokat abban, hogy Jézus valóban él, de a vele való közösség már más formát öltött. Nem ugyanúgy járt velük, mint korábban, hanem megjelent, majd eltűnt, mintegy előkészítve őket a soron következő elválásra. A tanítványoknak egyszer már el kellett veszíteniük Urukat, mikor az kereszthalált halt. A feltámadásban visszakaphatták őt, de csak egy időre. Készülniük kellett egy újabb elszakadásra.

A mennybemenetel pillanata ismét egyfajta lelki válaszútra sodorta őket. Az Apostolok cselekedetei így írja ezt le:
„…szemük láttára felemeltetett, és felhő takarta el őt a szemük elől.” (1. rész 9. vers)
Ez a pillanat egyszerre fájdalmas és reményteli volt. Jézus végleg eltávozott a szemük elől, de nem hagyta őket magukra. Ígéretet tett:
„Ellenben erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek…” (Apostolok cselekedetei 1. rész 8. vers)
A tanítványok szíve tele volt kérdésekkel, de már nem ugyanúgy, mint korábban. A feltámadás tapasztalata, Jézus szavai és jelenléte mély hitet alakított ki bennük. Bár nem tudták pontosan, mi fog történni, már nem menekültek, nem bújtak el. Engedelmesen visszatértek Jeruzsálembe, ahogyan Jézus kérte, és vártak.

Elképzelni sem tudom azt az állapotot, amiben lehettek. Felfoghatatlan eseményeknek voltak a szemtanúi. Az érzelmi hullámvasút legmélyebb és legmagasabb pontjain is jártak már. Fáradtak és ziláltak lehettek. Bár reményteljes, mégis erőtlen csoportként látom a tanítványokat, akik nem lettek volna képesek arra, hogy beteljesítsék elhívásuk végső célját. Tíz napig imádkoztak csendben várakozva. Nem tudhatjuk, hogy voltak-e az egybegyűltek között, akik félúton feladták, és visszamentek az otthonukba, élték tovább addigi megszokott életüket. Tíz nap hosszú idő egy ilyen feszültséggel teli várakozásban.



Végül eljött az a nap, ami örökre megváltoztatta nemcsak az ő életüket, hanem a világét is.
„Hirtelen hatalmas szélrohamhoz hasonló zúgás támadt az égből, amely betöltötte az egész házat, ahol ültek. Majd valamilyen lángnyelvek jelentek meg előttük, amelyek szétoszlottak, és leszálltak mindegyikükre. Mindnyájan megteltek Szentlélekkel…” (Apostolok cselekedetei 2. rész 2-4. versek)

Ez volt az a pillanat, amikor a tanítványok lelkiélete elérte csúcspontját. Az ígéret beteljesedett: a Szentlélek kitöltetett, és már semmi sem tarthatta vissza őket. A félelem, a bezártság, a bizonytalanság egyszeriben semmivé lett. Péter, aki egykor tagadta Jézust, bátran kiállt a tömeg elé, és olyan erőteljes tanúságtételt tett, hogy háromezren tértek meg azon a napon. Ez volt az a fordulópont, ahol a tanítványok végleg átléptek a követők szerepéből a vezetők szerepébe. Már nemcsak tanítványok, hanem apostolok – küldöttek voltak.

Pünkösd után lelki útjuk már nem annyira a tanulásról szólt, mint inkább a megélésről és a tanúságtételről. Az éretlen hit, a hullámzó érzések, a bizonytalanság mind mögöttük voltak. A Lélek által megerősödött hitük már nem függött külső körülményektől: sem üldözés, sem börtön, sem halál nem tudta elnémítani őket. Mély, belső bizonyosság vezette őket – az, hogy Jézus valóban feltámadt, és most is velük van a Lélek által. Ez a belső erő nemcsak őket formálta át, hanem a világot is. A kezdeti kis közösség néhány évtized alatt hatalmas mozgalommá növekedett, és mindez egyszerű halászokkal, vámszedőkkel, hétköznapi emberekkel kezdődött. A tanítványok a földi Jézus követéséből eljutottak a feltámadt Úrról való tanúságtevésig.

A tanítványok nem a maguk erejéből váltak apostolokká. A Lélek kiáradása nélkül soha nem lettek volna képesek végigjárni ezt az utat. A legcsodálatosabb ebben a történetben az, hogy mi magunk is átélhetjük ezt a beteljesedést a Szentlélek által. Mózes csak álmodozhatott arról, hogy Isten minden gyermekére kitölti az Ő Lelkét. Számunkra ez valóság lehet. Pünkösd napja hozta el a Vigasztalót, a Pártfogót, aki velünk marad mindörökké (vö. János evangélium 14. rész 16. vers). Ezzel az isteni erővel válunk mi is képessé arra, hogy elhívásunkat beteljesítsük, hogy megingathatatlan bizalmunk, hitünk és erőnk legyen minden nap. A Lélek az, aki vezet, bátorít, megerősít, és emlékeztet minket arra, hogy Jézus él és velünk van mindennap, a világ végezetéig.


Adamik Mónika
Kép: Veneranda Tertulia, Wikimedia Commons