A teremtéstörténetben olvassuk, hogy Isten örömében, jókedvében alkotott. Földünket az ő teremtő munkájának láthatjuk, ez a Teremtő végül megpihent a hetedik napon. Az alkotói munka hozott létre hegyeket, folyókat, élőlényeket, gigászi és apró állatokat. Isten a hetedik napot pihenőnapként adta az embernek, ez a nap ünnep, amely nemcsak nélkülözhetetlen szervezetünk számára, hanem emlékeztetés is a teremtésre. A Teremtőnek is szüksége volt a munka utáni pihenésre, alkotói munkáját ezzel koronázta meg.

A bűnbeesés történetében óriási változást látunk magunk előtt: a munka most már nem öröm, hanem fáradság, verejték és kemény megterhelés eredménye. A fáradságos munkát büntetésként értelmezhetjük, mert fellázadtunk a teremtésben, alkotói munkájában gyönyörködő Isten ellen, az első emberpárnak nem kellett a paradicsom, az isteni szeretetből származó békesség.

Évezredek, évszázadok szóltak a kemény fizikai munkáról, egyiptomi rabszolgákról, középkori robotolókról, újkori gyerekmunkásokról, posztmodern gyári és irodai dolgozókról. Azt látom, sokak számára a munka ellenség, szükséges rossz, oka és célja mindössze a pénzkeresés, a megélhetés. Főnököknek és munkatársaknak való megfelelés, teljesítménykényszer, stressz. Sokak szemében a hétfő a legutálatosabb nap, mert egyszerre emlékeztet az elmúlt pihenésre és az előttünk álló mókuskerékre. A munkát kimerítőnek és büntetésnek látják, de ha valakinek nincs munkája, nem kerül a társadalmi reflektorfénybe. Egy év munkakeresés komoly önbecsülésvesztést, kilátástalanságot, depressziót eredményezhet.

Hiszem, hogy mások kizsákmányolása egyidős az emberiséggel, de nem a Teremtő döntése. Keresztyénként valljuk, hogy Isten nélküli állapotban születünk meg, de tudjuk, hogy Isten képmásai vagyunk: magunkon hordozzuk az alkotásában örömét lelő Isten arcát, aki szeretetből ad. Csodálatos, emberkéz alkotta tárgyakban, épületekben, művészeti alkotásokban, a képzeletünkben megtalálhatjuk ezt az arcot, de a „hétköznapi munkát” végző ember munkájában is. A verejték valóban büntetés, de Isten még ebben a döntésében is lehetőséget ad nekünk arra, hogy áldássá legyünk mások számára. Akkor is, ha nem feltűnő, társadalmilag kevésbé vagy egyáltalán nem becsült munkát végzünk.

Tapasztalom, hogy nagyon sok múlik a szemléletünkön. Épp a munkahelyemen tanultam meg, hogy a feladataimat ne problémának, hanem lehetőségnek lássam. Ez nem csökkenti a mennyiséget, de egészen más hozzáállást mutat a részemről: lehetőséget a fejlődésre, tanulásra, képességeim kibontakoztatására. Ez a felfogás izgalmas kihívássá teheti a problémát, ugyanakkor nem veszi le a terhet a vállamról, nem változtatja meg a környezetemet. Engem változtathat meg, a szemléletemet, emberi kapcsolataimat, kisugárzásomat, ebből épülhetnek mások is.

Könnyű helyzetben vagyok, mert nem egy-két mozdulatot végzek naponta, gyárban, futószalag mellett. Kiváltságosnak tartom magam, mert olyan helyen élek, ahol lehet találni munkát. Isten gondviselését tapasztalom az életemben, mert Ő nagyon magasra emelt, nincsenek megélhetési gondjaim, nem kell aggódnom számlák miatt. Ezzel együtt vallom, hogy a legérdekesebb munka is áldatlanná tud válni rossz hozzáállással, szemlélettel, és hatalmas segítséggé lehet a monoton fáradozásban, ha megváltozom, például a felfogásomban.

A munka ünnepén a lehetőséget adó Istent ünneplem, aki nem véletlenül helyez oda, ahol vagyok. Aki örömét leli abban, ha másokért élek, ennek lehet eszköze és kifejezése a munka. Ezen az ünnepen átgondolom, mivel kezdődik a hét: a vasárnappal vagy a hétfővel. Ha az előbbivel, akkor a pihenést adó Isten békességével kezdődik a hetem, ennek feltétele, ha valóban megszentelem a hetedik napot. Ha a hétfő lesz első helyen, akkor elhatalmasodhat rajtam a munka terhe, a napok nehézkessé, áldatlanná válhatnak. Isten nem oldja meg helyettem a feladataimat, de az Ő békés, mosolygós, mennyei arcát látom a vasárnap csöndjében. Ez ünnep, amely erőt ad minden munkához.

Somogyi Csaba