Valahol olvastam egy kis történetet. Volt egy egyetemista, aki nagyon szerette a diákévekkel járó könnyedséget, gondtalanságot és a kevés felelősséggel járó életet. Már vagy a harmadik szakot kezdte el – valahogy sohasem akaródzott a végére érni a tanulmányoknak. Egyszer, amikor az egyetemi városrész főutcáján sétálgatott, megpillantotta egyik régi professzorát. Ráköszönt a nagy tekintélyű tanítómesterre: „Szép jó napot professzor úr! Megismer? Öt évig voltam tanítványa az egyetemen.” A tanár úr egy rövid ideig meg sem szólalt. Majd kis idő után, velősen csak ennyit mondott: „Kedves uram! Én minden tanítványomat jól ismerem. Maga maximum csak a hallgatóm lehetett.” A tanár úr biccentett egyet, majd továbbment. Az egyetemista pedig csak állt ott, mint akinek gyökeret vert a lába. Hirtelen nagyon súlyossá váltak az elmúlt könnyelmű évek…

Hallgató vagy tanítvány? Ha az első pünkösdről olvasunk a bibliai leírásban, akkor éppen ez a minőségbeli különbség érhető tetten: a Jézust hallgató emberekből tanítványok lettek. 
Nagyon más ugyanis hallgatónak vagy tanítványnak lenni. A hallgatónak feladata, érdeke vagy kényszere az, hogy hallgasson. Aztán továbbmegy, és ahogyan az lenni szokott, felejt. A tanítvány is hallgatóként kezdi, de aztán történik valami, követni kezdi mesterét, akár osztozik is sorsában, és a lényeg, hogy követőjévé válik!

Izgalmas kérdés, hogy mi az a valami, ami történik? Egészen konkrétan a Jézust hallgatók életében mi volt az a valami, ami nyomán a hallgatókból tanítványok, tehát követők lettek? Erre mondjuk mi, keresztyének azt, hogy ez pünkösd csodája! Még ez a nem túl szabatos „valami” kifejezés is helytálló. Mert ugyan ki az, aki meg tudja mondani pontosan, hogy mit jelent a Szentlélek kitöltetése? Még az ezt leíró bibliai történet is úgy fogalmaz, hogy „valami szél zúgásához hasonló”, „lángnyelvhez hasonló” jelent meg. De nem pontosan az. Mert fogalmuk sem volt, még az eseményt személyesen átélőknek sem, hogy mi is történt velük! A hogyant ők sem tudták ennél pontosabban leírni, de a az eredményét a történésnek sejtszintig érezték: változás történt bennük! Pünkösd tehát az emberi dimenzióban változást jelent!

Nézzük meg, hogy is jutottak el a változásig! Jézus személyesen nem volt már velük, nem hallották a hangját, nem ölelhették át. A kereszt minden számításukat keresztülhúzta. Aztán felcsillant a remény, amikor találkoztak a Feltámadottal, bár ezt sem értették, de látták, hallották, tapinthatták őt, és élt, kétség nem fért hozzá. Aztán pár hét múlva a mennybemenetel érthetetlen eseményét élték át, és annyira lefagytak, hogy angyaloknak kellett kizökkenteni őket bénult bámulásukból. Az eredmény: újra egyedül maradtak. Újra elvesztették a reményt. Ez már túl sok veszteség. És minden veszteséggel minden eddigi megkérdőjeleződik! Minden! Megérte otthagyni a szakmánkat? Megérte Jézust követni? Megérte a veszélyt is vállalni érte? Megérte a családot hanyagolni? Megérte a létbizonytalanságot vállalni Jézusért? Megérte a kényelmes hallgatói létből a veszélyesebb tanítványi lét felé elmozdulni? A kérdéseket sorolhatnánk napestig. 

Amíg a pünkösdi csoda meg nem történik, addig csak a veszteség miatti fájdalom és bizonytalanság jellemezte a tanítványokat. Aki élt már át nagy veszteséget, az tudja, milyen nehezen gyógyulnak ezek a sebek. Azt hiszem, napjainkban még aktuálisabb ez a fájdalmas igazság. Aki csak hallgató – még ha csupán az életnek nevezett kemény iskolában is –, valahol éppen ezt, a veszteséget, a csalódást és az ezzel járó felelősségvállalást akarja elkerülni tudat alatt. De látjuk: nem lehet elkerülni. 

Jézus azonban tanítványokat, követőket szeretne az ő szolgálatába állítani!

Hogy is nevezte Jézus a Szentlelket? Vigasztalónak, Pártfogónak! Eljön a Vigasztaló, ígérte Jézus, aki pártfogásba vesz benneteket! És mivel őt már nem köti a földi, fizikai valóság miatti tér-idő meghatározottság (mert Lélek), ott lesz veletek, amikor tanúim lesztek a föld végső határáig! Veletek lesz, és általa én leszek veletek! 

Az első pünkösd alkalmával ez az ígéret beteljesedett!
Ebben hiszünk mi, keresztyének! Indirekt módon, a hallgatóból tanítvánnyá lett tanítványok élete bizonyítja ezt! Mert olyan valóságossá lett számukra a Vigasztaló jelenléte, hogy az ajtókat feltépve álltak ki a nép elé, és beszéltek bátran a Feltámadottról azok, akiknek addig csak a veszteségek feletti keserűség, bizonytalanság volt az egyetlen valóságuk!
Milyen szép, nem azért lettek bátrak, mert megszűnt a veszély, a bizonytalanság körülöttük, hanem azért, mert bennük változott meg minden!

Hiszek Szentlélekben – valljuk meg az Apostoli hitvallásban.
Nem azt mondom, hogy értem pontosan a működését, de hiszem a valóságát! Mert megtapasztalom a magam életében is! Veszteségeim között nem vesztem el végleg, tudom, hogy Ő volt velem! Éreztem jelenlétét, mintegy pártfogóként állt mellettem, amikor nálamnál nagyobb kihívásban voltam! Jézus testben nincs jelen, ez veszteség, de Lelke által velünk van, ez viszont óriási nyereség a számunkra! És ezen már nem tud változtatni semmi és senki sem!

Hajdú Szabolcs Koppány
A szerző a Vértesaljai Református Egyházmegye esperese.