"Az isteni jóság különbözik a miénktől, de nem alapvetően más: nem úgy különbözik tőle, mint a fehér a feketétől, hanem mint a tökéletes kör a gyerek első kísérletétől, hogy kereket rajzoljon."
C.S.Lewis
Örvendezés és áldozat
Mi kálvinisták nem szeretjük, ha megmondják nekünk, hogy mikor és mit ünnepeljünk. Valahogy hozzátartozik mindez az identitásunkhoz.
Az egyszerű református hívek lelkészeikkel együtt évszázadokon keresztül tiltakoztak a rájuk erőszakolt katolikus ünnepeken való részvétel ellen, még száz évvel ezelőtt is az egyik legzavarbaejtőbb időszak volt augusztus második fele a református nyilvánosság számára: egy időben próbáltak meg kiállni az I. István királyunk által képviselt keresztyén örökség, a nyugati identitás mellett, ugyanakkor mégis tiltakoztak az ellen, hogy augusztus 20-át egyetlen keresztyén felekezet sajátítsa ki a maga számára. De tiltakoztak a hívek, ha kellett – és sajnos sokszor kellett – a lelkészeikkel, egyházi vezetőikkel szemben is: a magára hagyott református parasztság tömegével állt fel és fordított hátat egyházának, mikor az a téeszesítést, a mezőgazdaság kollektivizálását, tulajdonképpen a kenyér, a mindenkori új kenyér elvételét „ünnepeltette” meg vele.
Van adósságunk tehát az új kenyér ünnepével kapcsolatosan, mely jó ideig szinte csak „jobb híján” kapott jelentőséget, a római katolikus színezetű Szent István-ünnep helyett és mellett. Az adósság törlesztését nem is az ünnep eredetének felelevenítésével kell kezdeni. Úgy gondolom, önmagában legfeljebb csupán kulturális relikvia lehet akár a majd háromezer éves zsidó aratási ünnep, akár az új kenyér magyar kontextusban történt megünneplésének története. Jobban tesszük, ha az ünnep lényegét próbáljuk megragadni. Már itt, az első lépésnél, a formák és a konkrét tartalom megértése előtt megtapasztaljuk a különbséget, azt a másságot, ami a mai rítus- és tartalomnélküli ünnepeinket megkülönbözteti az előttünk jártak ünnepeitől. Az aratási ünnep (vagy más néven a hetek ünnepe) az ókori zsidók számára ugyanis egyrészt alkalmat teremtett az aratásért, a betakarított gabonáért való hálaadásra, az Istentől kapott élet feletti örvendezésre. Másrészt egyes bibliai utalások szerint ugyanezen ünnep során emlékeztek meg a fogságból történt megszabadulásról és az ígéret földjének birtokbavételéről. Mindkét esetben, a kézzel fogható, évente betakarított terményben, valamint a választott nép történetében is meglátták a cselekvő Istent. Az Istent, aki az övéivel szövetséget köt, elkötelezi magát mellettük és évről-évre, folyamatosan biztosítja őket a szeretetéről és irgalmáról. Megadja az élethez szükséges lelki és testi táplálékot egyaránt. Hiszen elvont, élettől idegen marad a kivonulás és a honfoglalás időben távoli története a felebaráttal megosztható kenyér nélkül. Ám ez utóbbi sem szolgál automatikusan üdvösségemre, ha nem a hozzám lehajló Isten kezéből veszem el.
„Örvendezz, Istenednek, az Úrnak színe előtt” (5Móz 16:11) – szólít fel bennünket a Szentírás az ünneppel kapcsolatosan. Az ünnep igazi értelme tehát ebben az örvendezésben található meg. Számunkra okot kell adjon az örömre Isten általános kegyelme – a kenyér az asztalon. De sokkal mélyebb, megtartóbb, még üres asztal mellett is átélhető örömöt nyerhetünk Isten kiválasztó, üdvösséget szerző kegyelme révén. Ez az örvendezés mégis többnyire távoli ábránd, zavarbaejtő felszólítás marad csupán. Egy ünnep, amelyen örülni kellene, amire ráadásul kimondottan fel is szólítanak bennünket. De vajon miért is nem sikerül átélni mindezt? Talán éppen a hiány kérdése felől lehet megragadni a problémát. Akinek nincs hiánya kenyérben, az magától értetődőnek veszi, hogy van. A folyamatosan, visszatérően átélt éhség tanít meg értékelni a napi betevőt. Ugyanígy értéktelenné válik a kiválasztó, új hazába, az Isten országába hívó kegyelem mindazoknak, akik itt és most már megtalálni vélik a számításukat. Lehet, hogy helyes ez a diagnózis, mely gyakran kortársaink irányában megfogalmazott panaszként hangzik sokféle ünnepünkkel kapcsolatosan. Mégis olcsó magyarázat, kegyes siránkozás sokszor a saját korunkra irányított panaszáradat.
Furcsamód rítusaink és ünnepeink kiüresedése feletti szomorkodásunk közepette sokszor elfelejtkezünk a bibliai felszólítás első feléről, mely a következőképpen szól: „adj önkéntes áldozatot aszerint, ahogyan megáldott téged Istened, az Úr.” (5Móz 16:10b) Az örvendezést, a felszabadult örömöt tehát megelőzi a hálából fakadó áldozat. Mindig megelőzi. Gyönyörű szabadság a vissza-visszatérő hiányok, veszteségek közepette is: önkéntesen adni, áldozatot hozni. Visszaadni egy keveset legalább mindabból, amit én magam is kaptam. Ha valamit a jelenkor keresztyéneinek fel kellene mutatnia, az pontosan ez: az önkéntes áldozat. Önkéntes áldozatot hozni az anyagiak terén, mellyel kézzelfoghatóan tagadjuk, kérdőjelezzük meg a folyamatos növekedés, gazdagodás bálványimádó mítoszát. Önkéntes áldozatot hozni a misszió terén, mely megmutatná, hogy a hivatásos, „profi” szolgálattevők mellett mindig lesz helye a hívők szolgálatának. Ez az önkéntesség nyitja meg a keresztyén ünnepek, így az új kenyér ünnepének sokáig lezártnak hitt kapuját. Talán megnyitja a kényszertől, a kötelező ünnepléstől viszolygó kálvinista szívünket is. Talán meglátjuk az isteni meghívást a szabadság tágas terére, melyben az áldozathozatal és az örvendezés békés egyetértésben talál otthonra.
Szász Lajos
református lelkész