"Az isteni jóság különbözik a miénktől, de nem alapvetően más: nem úgy különbözik tőle, mint a fehér a feketétől, hanem mint a tökéletes kör a gyerek első kísérletétől, hogy kereket rajzoljon."
C.S.Lewis
Szent passzivitás
Advent idejének négy hetében a külsőségeket úgy és azért alakítjuk, hogy ezek is segítsenek mássá tenni a karácsony előtti napokat, estéket.
A nagy keresztyén ünnepekre való készülődésnek megvan a maga rendje, szokásrendje, mely hozzásegít ahhoz, hogy képesek legyünk befogadni az ünnep üzenetét. Advent idejének négy hetében a külsőségeket úgy és azért alakítjuk, hogy ezek is segítsenek mássá tenni a karácsony előtti napokat, estéket. Gyerekkorunkból hozott, újra felelevenített pillanatok, vagy tudatosan megtervezett családi, egyéni „rituálék” célja és értelme, hogy felkészültek legyünk, hogy tartalmat adjanak a várakozásnak.
Nem volt ez másként annak idején, a Názáreti Jézus érkezése előtt Júdea pusztájában sem, amikor Keresztelő Jánoshoz vonult ki a falvak és városok népe, talán először nem is pontosan tudva, hogy mit keres. Azonban, amikor megszólalt Isten üzente, akkor felderengve vagy villámcsapáshoz hasonlóan, nyilvánvalóvá lett számukra, hogy magukat keresik: elvesztegetett életüket, soha meg nem talált helyüket saját világukban, hiányzó kapcsolataikat, a kapcsolatot Azzal, akinek teremtettségüket köszönhetik. Ez a „kivonulás” az ünnepet megelőző készülés elengedhetetlen állomása. Amikor nem még többet, hanem kevesebbet törődünk azzal, hogy mi mindent kellene még csinálni az ünnep méltóvá tételére. A kivonulás, a pusztába való érkezés, a külsőségek lényegtelenné válása mind a lényeg befogadását szolgálják. S mi más lenne a lényeg egy olyan napon, melyet a teremtő, szabadító és megtartó Isten készített az embernek, mint hogy meglássuk és megtaláljuk magunkat az ő szeretetében?!
Az ember, aki úgy gondolja, hogy az ünnep méltóvá tétele is az ő felelőssége (ki másé lenne?!), átadhatja magát Annak, aki az ünnepben szabadításunkat készíti. Szent passzivitás ez, melyben a „szent” azt jelenti, hogy el vagyunk különítve, kiválasztva Isten szeretetére, s minden, ami ennek a szeretetnek a kiáradását akadályozná, eltűnhet az életünkből. „Eltakaríttatik” – passivum divinum, vagyis Isten teszi az életünk magaslatait, a hegyeket járható úttá, s Ő emel ki a mélységekből is, melyekbe belesüllyedtünk. „A völgyből domb legyen, hegycsúcs a mélybe szálljon” – hogy szemmagasságban találkozhassunk Vele. „Passzivitás”, mert a mi dolgunk annyi, hogy engedjük megtörténni. Ez az elengedés a keresztyén élet nagy titka és próbája. Hogy a hitünket is úgy akarjuk-e megvalósítani, intézni, gyakorolni, mint akiken minden múlik, s ha én nem teszek érte, nem dolgozom rajta, akkor nem lesz belőle semmi… Vagy ehelyett inkább: engedjük… Először csak legyünk, s majd utána, ha eljön az ideje, akkor abból a létből, abból az új életből, melyet Ő nekünk ajándékozott, szülessenek meg a tettek hálából az Ő dicsőségére, s azoknak az embereknek a javára, akik körülöttünk vannak. Őket azért adta mellénk, elénk, mögénk, s talán fölénk is, hogy együtt teremjük a szent passzivitásból induló szolgáló élet gyümölcseit.
Nem a külső készülődéssel van baj, hanem azzal, ha mindez eltakarja szemünk elől Isten készülődését, aki hozzánk készül, „jövetelében jelen van”. Miközben helyet készítünk az ünnepnek, a szeretteinknek, a szép népi szokásokban a „Kisjézusnak”, aközben valójában Ő készít nekünk helyet magánál, az Ő szeretetében. S ez a hely ott van mindenütt, ahol ezt a szeretetet engedjük kiáradni – talán még azokra is, akiket mi nem tudunk szeretni.
Balog Zoltán, a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke
Kép: Angyali üdvözlet bazilika – Názáret, Izrael (Füle Tamás)