Ima, ima és ima. Böjt van – mondják. S közben a gyülekezeti alkalmak jószerével ugyanúgy mennek tovább. Az egyház beszél róla, de nem vagy csak alig gyakorolja, miközben futja a maga megszokott köreit. Igen, amikor a böjtről esik szó, leginkább az egyéni elcsendesedés válik hangsúlyossá. A személyes visszavonulás, a jól körülhatárolt, szeparált belső szoba. Szent magány, áhítat, elmélyült csönd. És amikor a csöndhöz és annak megfogalmazásához érkezünk, Augustinus szenvedélyes szavai jutnak eszembe: „Csöndben marad talán a hangom, de kiáltanak szívem érzelmei." (Vallomások 10.2.2. Városi I. ford.) Vagy, ahogy Balogh József fordításában olvashatjuk a mondat második részét: „...de az érzés kiált belőle."

Hogyan, a böjt lehet hangos? Igen. Sőt! Amikor az egyházatya mások számára nem hallható módon imádkozik, amikor a belső szoba megszólító csöndjét éli át, szívében, lelkében és elméjében szent lélekkiáltással hangosan kiált. Mert baj van. Mert érzi, hogy képtelen a döntésre, mert segítségre, könyörületességre szorul. Belső hitvitái vannak. Vitatkozik Istennel és önmagával. Már túl sokat tud Isten kijelentéséből, szándékáról, de még tiltakozik. Még ne, Uram! (Vallomások 8.7.17.) Vagy éppen már nagyon is akarja, de az óember újra és újra útjába áll. Önmarcangoló harcban áll önmagával. És kiált. Összetörve kiált, mert fájdalma van, mert kínok gyötrik. Szent érzelmi kitöréssel ostromolja az eget, miként a zsoltáros is tette: „Teljes szívből kiáltok hozzád: Hallgass meg, Uram!" (119. zsoltár 145. vers)

A böjt tehát nem csupán a csönd, de a csöndben sűrűsödő kiáltás ideje is. A kiáltás ideje, amikor mélységben és sötétségben vagyunk. Amikor nem lehet nem kiáltani. A böjtölő szív fájdalmában égő lélek segélykérése ez. Azonban van, amikor a csönd olyan, akár a langyos víz, melyet az Úr kiköp a szájából (vö. Jelenések könyve 3. rész, 16. vers). Mondunk valamit, de erőtlenül. Kérünk valamit, de csak ímmel-ámmal. Önnyugtató, önigazoló módon még citálunk is: „Még nyelvemen sincs a szó, te már pontosan tudod, Uram." (139. zsoltár 4. vers) Nem kell kimondani, még megfogalmazni sem, te úgyis tudod. Te úgyis látod, mi több, nálunk is jobban tudod, hogy mire van szükségünk. S a csönd hallgatásba, belső szótlanságba megy át. S talán már különbséget sem tudunk tenni csönd és hallgatás, azaz némaság között. Olyan jó, amikor a mozdulatlan, letapadt nyelvünk fölszakad és fölkiált. Hiszen a kiáltás éppen annak a fölismerésnek a kifejezője és megerősítése, hogy Nála nélkül semmit sem cselekedhetünk. És ez lehet akár evangéliumi kétségbeesés, de lehet gondjaink vagy súlyos élethelyzeteink megoldására irányuló esedezés. És e kiáltásban ismerjük el teremtettségünket és leszünk újra Ádám, mégpedig az az Ádám, aki még emlékezik, hogy porból és lehelet által lett. Az Urat megszólító kiáltás hitünk intenzitását tükrözi.

De ez a kiáltásba torkolló csönd lehet akár országos méretű is. Amikor az egyéni kiáltások összeadódnak, az Isten útmutatására a lelkek egységében és irányultságában összegződnek. Gondoljunk csak Ninivére! A gonosz és istentelen városra, melynek híre följutott Istenhez. A városra, amely fölött az Úr prófétája által ítéletet hirdetett. A városra, amely mégis meghallotta az isteni szót. „Ninive lakosai azonban hittek Istennek, böjtöt hirdettek, és zsákruhába öltözött a város apraja-nagyja. (...) Azután kihirdették Ninivében a király és a főemberek parancsára: (...) Öltsön zsákruhát ember és állat, kiáltsanak teljes erővel Istenhez, térjen meg mindenki a maga gonosz útjáról, és hagyjon fel erőszakos tetteivel." (Jónás könyve 3. rész, 5., 7a, 8. versek)

Nem gondolom, hogy az Úrhoz való kiáltás valami iszonyatos hangzavart jelentett volna. Sokkal inkább a szívek kiáltása volt ez. Nem a képmutatók zsinagógai és utcai magamutogató imádsága (vö. Máté evangéliuma 6. rész, 5. vers). A szívek megszaggatása (Jóel 2. rész, 13. vers). Mert szembesültek Isten haragjával. És fölismerték a böjt idejét. Azt, hogy ez az idő nem a jövő, hanem a most. Maga Kálvin is világosan és egyértelműen fogalmazza meg, hogy amikor Isten ítélete ránk nehezedik, böjtöt, rendkívüli könyörgést kell tartani. (Institutio 4.12.14.) Ha kell, az egész egyháznak, mi több, egy egész országnak térdre kell esni. Van, amikor a megállás egyetlen módja a térdre esés. Van, amikor a megmaradás egyetlen lehetősége, hogy Urunk előtt összerogyunk és szívünk kamráiban fölkiáltunk. Kiáltunk kétségbeesésünkben, mégis biztos bizalommal, mert a kiáltásban a hátha értelmét veszti, megszűnik, és belső reménnyel telt kegyelmi állapottá lényegül át. És jön a megtapasztalás s a bizonyságtétel: „Hangosan kiáltok az Úrhoz, és ő meghallgat..." (3. zsoltár 5. vers)

Ima, ima és ima. Böjt van. Legyen hát böjt! Legyen erőnk az elcsöndesedésre s a csöndben a szívből fakadó önmagunkat is fölrázó kiáltásra! Legyen előttünk a Halotti beszéd befejező fölszólítása: „Clamate ter: Kyrie eleison!" Kiáltsuk háromszor: Uram, irgalmazz!

Apostagi Zoltán 

Képek: Füle Tamás