Manila, repülőtér, este 10 óra. Két társammal várunk arra, hogy becsekkoljunk a taipei-i járatra. Előttünk egy másik nemzetközi csoport, beszélgetni kezdünk velük. Ők is ugyanarra a járatra várnak. Három-négy hónapot töltenek egy kolostorban, hogy a buddhizmust jobban megismerjék. Étkezés, szállás ingyen van, csak az utat kell fizetniük. Egyikük keresztyénnek vallja magát. Azért csatlakozott a csapathoz, hogy saját tapasztalatai által más buddhisták között szolgáló keresztyéneknek nyújtson segítséget.

Nem, a négy hónap alatt nem mehet gyülekezetbe. Persze, sajnálja, de mindennek ára van. Igen, a Bibliája természetesen nála van. Hogy tart-e attól, hogy a kolostorban töltött hónapok eltérítik a saját hitétől? Ugyan, dehogy...

Végre ránk került a sor. Elbúcsúztunk. Azóta nem találkoztam vele. De a vele való beszélgetés mély nyomot hagyott benne. A társaim utólag még egy dologra fölhívták a figyelmem: a nyakláncán függő Buddha-figurára. Érdekes módon csak ő hordta, társai nem.

Az eset kapcsán több dolog eszembe jutott: először is a hazai nyári táborok, ahol olyan sokszor bátorítottuk a frissen megtért fiatalokat, hogy keressenek maguknak gyülekezetet: ne legyenek olyanok, mint a fadarab a tábortűzben, aki önálló életet kezd, azt gondolva, hogy egyedül is képes világítani.

Másodszor: mennyire kell belemélyedni a különböző vallásokba ahhoz, hogy utat mutathassunk a követőinek? Persze fontos megismerni, megérteni őket – de hol a határ? Ki kell próbálnom a drogot ahhoz, hogy megértsem a drogfüggőket?

Nagyon kíváncsi vagyok, hogy ez a három hónap hogyan hat majd keresztyén barátomra. Szívesen találkoznék vele, erre azonban elég kicsi az esély. Azt viszont szívből remélem, hogy a mennyben lesz majd lehetőségünk beszélgetni.

Szabó Viktor

A szerző önkéntes a Logos Hope nevű óceánjárón, amelynek legénysége távol-keleti országok lakóinak hirdeti az örömhírt.