„Zavarba jövök és elpirulok, Uram, ha fölidézem születésedet és körülményeit, és ha az enyémre gondolok. Te, az Isten, teremtőm nekem és a mindenségnek, istállóban születtél, én pedig palotában; téged ökör és szamár között szegény pásztorok, engem – ki por és féreg vagyok a te színed előtt – udvari emberek nyüzsgő tömege vett körül. A te szüleid szegények, az enyémek fejedelmek; te szegénységben jöttél a világra, én gazdagságban." Rákóczi Ferenc
A feltámadás örömhíre
Élet és halál korai eszmélődésemtől kezdve végigkísérték az életemet. Anyai nagyszüleimmel és nagypapa megözvegyült nővérével, a dadámmal éltünk többgenerációs nagy családként egy fedél alatt. Egy ilyenforma nagycsaládban az életnek kézzelfogható része volt a halál is. Először 1983-ban, dadám elvesztésekor szembesültem ezzel, tízévesen. Majd a nagyszüleim is otthon haltak meg, Édesapámmal együtt cirka egy év alatt hárman, a kilencvenes évek legelejéig bezáróan. Már idejekorán szembesültem így a kérdéssel: az élet után jön a meghalás, de vajon mi lesz utána?
Emlékszem, a hatalmas árnyat adó cseresznyefára szerelt hintán ülve sok időt töltöttem a kertben. Ott érintett meg először a hintakötél monoton percegésétől kísérve az elmúlás gondolata. Félelmetesnek tűnt, hogy nincs befolyásom efelett. Ott, nem messze a nagy cseresznyefától állt nagypapa takaros fóliasátra. Annak egyik sarkában volt egy thonet szék, amin ülve ő szokott volt elmélkedni. A megtérésem viharos estéjén oda húzódtam be, és azon a széken ülve térített engem magához az Úr Jézus Krisztus, és ott is szülte újjá a szívemet-lelkemet. Nem azonnal, hanem sok év alatt, de onnan, abból az elhívásélményből indulva formálódott nagyot a hitem és megélésem az elmúlással, meg az utána valókkal kapcsolatosan is.
Majd teológus lettem és lelkipásztor. Az ősi skólában, Sárospatakon sok információt összegyűjtöttem mind az elmúlásról, mind az utána jövőkről. Mindez azonban még csak fejbeli tudás volt.
Ahogy aztán teltek az évek, a sok temetéssel, a gyászolókkal töltött idővel együtt csúszott a feltámadás evangéliuma a fejemtől tartó negyven centiméteres úton le a szívemig. Egyesek a világ leghosszabb útjának tartják ezt a negyven centimétert. Igazuk van.
Az életem megfordulása után, az evangélium útját már vagy két évtizede járva kezdett el a szívemig hatni az, hogy Jézus Krisztusban az örökkévalóság innenső oldalára szült újjá engem az Isten, s az örökkévalóság túloldala felé tart ez az élet itt, a földön. Fejben addigra minden megvolt már, de a nagy áttörés akkor következett el, amikor megértettem, hogy az Úr testben készített jövőt az embernek az örökkévalóságban. Nekem is. Megkaptam ezt a hitet, sőt, bizonyosságot. Ex post facto, ahogy Luther mondta, vagyis a megtérésem, újjászületésem tényéből kiindulva, arra visszatekintve született bennem ez a bizonyosság.
Mert ha az Úristen újjá tudott engem teremteni lélekben úgy, hogy az az egész életemre, utamra teljes kihatással volt, akkor újjá tudja teremteni a bárhol, bárhogy elporladt testemet is, akárcsak a Jézusét!
És készített, ahogy Jézusnál látjuk: testben jövőt nekem, nekünk – nála. Gyerekek kérdezték olykor a hittanórán: „Hittanbácsi, mit fogunk ott csinálni? Az ott egy borzasztó unalmas dolog lesz, nem?” Ismergetve az Úr Jézus gazdagságát, és ami róla írva van, mostanra tudom, hogy az ő gazdagsága végébemehetetlen. Az örökkévalóságban is mindig tud majd újat mutatni. Most aztán már várom is azt az izgalmas, csodálatos világot!
Így vesztette el a meghalás a rettentését. Egy kockázata maradt a számomra: a hogyan. De ez is az én Gazdám kezében van.
Persze, életről és halálról, feltámadásról lelkipásztorként prédikálni is kell, leginkább temetéseken. Mindig is foglalkoztatott, hogy mindazt, amire e tekintetben Isten elvezetett, hogyan tudom jól továbbadni a földi élet legmegrázóbb állomásain másoknak?
Falun másképp prédikáltam a temetéseken, mint most, a nagyvárosban. A klasszikus temetési homiletikát követve, természetesen a feltámadásra futott ki azoknak a ma is őrzött temetési igehirdetéseknek a meghatározó üzenete. Ismerve az embereket, pontosan tudtam, hogy ki-ki – legalább gyermekkorában – volt már egyszer otthon az Isten egyházában. Azaz, van valamiféle sémája a bibliai igazságokat illetően, amihez én illeszteni tudom akár az olyan magasabb szintű mondanivalót is, mint a feltámadás üzenete.
Itt, a nagyvárosban hamar rájöttem, hogy ebből nem lehet kiindulni. A temetéseken részt vevők jó része sosem volt otthon az Isten egyházában, vagy csak egy keresztelő erejéig csecsemőkorában. Mára az ilyenek aránya is erősen változóban van. Ezért a megfontolásom mind a temetésekhez kapcsolódó személyes beszélgetések, mind a temetési igehirdetések kapcsán az lett, hogy egyrészt nem várok el semmiféle előzetes ismeretet, úgy próbálok megszólalni. Másrészt azt igyekszem meggyőző erővel képviselni, hogy a keresztyénségnek van bárki számára megragadható mondanivalója a szenvedésről, az életről és a halálról, a továbbról és a vigasztalásról. S hogy mindennek a kulcsa a kapcsolatban rejlik: Isten és ember kapcsolatában. Mert hogy a keresztyénség lényegében nem szól egyébről, mint erről: Isten és ember személyes, bensőséges kapcsolatáról.
Féltem elhagyni a régi „iskolát”, és újba fogni, mégis, Isten igazolta mindazt, hogy adott korban, adott helyen lehet és kell „mindeneknek mindenévé” lenni, hogy némelyeket megnyerjünk. Márpedig a temetések ma is a legjobb alkalmai az evangélium hirdetésének. Én is ezt teszem, csak a csomagolás lett más kissé. S hogy lett-e ennek foganatja?
Hat-nyolc éve lehetett, amikor szerveződött a felnőtt konfirmanduscsoport kora ősszel. Meghirdettük rá a jelentkezést, és ámulva látom, hogy tíz főből öt a jelentkezése okának a temetést, az ott hallott üzenetet és a személyes kapcsolódást említette. Megérkeztek a gyülekezetbe, ahol idővel elmondhattam nekik a feltámadás teljes evangéliumát.
Máskor egy olimpikont temettünk. A híres sportorvos, aki az egészet intézte, a temetés után felhívott és kávéra invitált, mondván: ő erről így még sosem hallott beszélni.
Előfordult, hogy valaki azzal hívott fel, hogy ott volt egy ismerőse temetésén, és hát, merje-e kérni: elmennék-e a haldokló férjéhez a kórházba, beszélni vele? Elmentem.
A legmegrázóbb tapasztalásaim közé tartozik, ahogy az a haldokló ember a kezemet fogva, már a beszédhez is erőtlenül, a megtérő ima első szavát tudta csak hangosan kimondani: „Uram…”, de a szemében minden benne volt.
Mondtam neki, vele, s vittük az életét Jézus elé. Aztán eljöttem. Néhány órára rá meghalt az az ember. A felesége másnap hívott, s elmondta, a gyerekek egyenként mentek be a halott apjukhoz, elbúcsúzni. Kifelé jövet azt kérdezték az anyjuktól: Mi történt apánkkal? A mi zord, morgós, haragos apánkkal? Teljesen kisimult, holtában is árad belőle valami. Mi történt vele? Az történt, hogy ott, az utolsó óráiban odatette az életét Jézus Krisztus kezeibe, aki erre úgy hívta meg őt, hogy a felesége szívében bizalmat ébresztett egy idegen iránt, akit egy temetésen hallott beszélni életről, halálról, gyászról, benne Isten öleléséről. Megérte a régi ekével új szántást szántani, és megéri ma is.
Ezekben a napokban a legtöbbeknek eszébe jut élet és halál. Boldog, aki Pállal vallja:
„Halál, hol a te fullánkod? Halál, hol a te diadalod? (…) Hála az Istennek, aki diadalt ad nekünk, a mi Urunk, Jézus Krisztus által.”
A szerző a Külső-Kelenföldi Református Egyházközség vezető lelkipásztora.